Előzmény: Ifjú vér 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Ifjú vér 13. fejezet********************************************************************************
Chardon apát végigtekintett az autun-i iskola udvarán. Reggeli szünet volt és a fiúk kint játszottak a hóban. Kabátba, sálba és kesztyűbe burkolózva hógolyóztak, mint mindig. Izgatottság töltötte meg a levegőt, és hallható volt az öröm, még az ablaknak ezen az oldalán is. Aztán az apát figyelme egy alakra összpontosult, aki a kapuban ácsorgott, és a mosolya tovatűnt. A fiú merev tartása összetéveszthetetlen volt. A kis Napóleon Buona Parte megint a saját útját járja.
Már több mint egy hónap eltelt, mióta a két korzikai fiú megérkezett az iskolába, és míg Joseph kezdte megtalálni a helyét és barátokat szerzett, az öccse elszigetelte magát, és a bátyjával is csak akkor érintkezett, ha az épp nem az új barátaival játszott. Chardonnak feltűnt az idősebb fiú félénksége és nyilvánvaló félelme Napóleontól. A fiatalabb fiúban szemmel láthatóan égett valami tűz. Olyan erős személyisége volt, amilyet az apát még sohasem látott. Annak ellenére, hogy azért jött Autun-ba, hogy franciául tanuljon és a legjobb képesítést kapja, amit Európában találhatott, a fiú egyértelműen korzikai maradt, és gyakran nyúlt a hazafias tirádákhoz vagy az ökléhez, ha valaki a szülőföldjét ócsárolta. Ami, természetesen, elsőszámú célponttá tette őt azok a fiúk számára, akik hajlamosak voltak bárkit zaklatni, aki kitűnt a többiek közül.
Napóleon keresztbe fonta a karjait és a kezeit a kabátja ujjába dugta melegedni. Az ujjai már kezdtek elzsibbadni, ő pedig a lábujjain hintázott, hogy kicsit melegítse magát a kapualjban. Utálta ezt a dermesztő hideget és az arcára és az ágynemüjére tapadó nedvességet. Korzikán az évnek ebben a szakában hűvös volt a levegő, de száraz és a tenger felől fújú szél tisztára söpörte az eget. Az otthon gondolata sosem volt távol az elméjétől, és borzasztóan kínozta őt, különösen az utolsó percekben, amikor kihajóztak. Még érezte az anyja illatát, az érintését és a lehellete melegét a fülén, ahogy búcsúszavakat suttogott neki.
Összefonta a kezeit és a fogait csikorgatta. Nem akart teret adni a honvágyának. Nem láthatták rajta a gyengeségét a többiek.
Egy hógolyó csapódott a tarkójának és vidám nevetés kórusa töltötte meg a levegőt. De azonnal elhalt, amikor Napóleon megpördült és gyilkos pillantások kíséretében ökölbe szorította a kezét.
– Ki volt az? – kiáltott. – Ki?
Valaki felnevetett a reakciójára, ami gyorsan elharapódzott a többieken is.
– Ki volt az? – üvöltötte. – Azonnal mondjátok meg, vagy nem lesz jó vége!
A nevetés folytatódott, úgyhogy Napóleon rávetette magát a legközelebb álló fiúra. Azok azonnal szétrebbentek, továbbra is nevetve rajta. Havat rúgva fel maga mögött, Napóleon utánuk száguldott, de túl kicsi és túl lassú volt hozzájuk képest. Néhány lépés után feladta és hevesen zihálva megállt.
– Gyertek vissza és harcoljatok! – kiabálta. – Gyávák! Gyávák! Gyávák!
– Napóleon!
A fiú körbe nézett és meglátta a bátyját, ahogy óvatosan közeledig. Joseph feltartotta a kezét és összevonta a szemöldökét.
– Nyugalom, Napóleon!... Nyugodj meg!
A fiú mélyeket lélegzett és leengedte az öklét, ahogy a szorítás a mellkasában enyhülni kezdett, kiszökve a testéből, akár valami méreg. Joseph oda lépett hozzá és átkarolta az öccse vállát.
– Te fázol. Gyere be! Bemegyünk a kamrába. Ott van tűz. Fel tudunk melegedni. Gyere!
Odavezette az öccsét az iskolaépület mögötti külön építménybe, messze a többi fiútól. Néhányan még mindig gúnyolódtak, remélve, hogy ki tudnak provokálni még egy dührohamot, de hamar elvesztették az érdeklődésüket, amikor Napóleon hagyta magát elvezetni. Bementek a raktárba és Joseph becsukta maguk mögött az ajtót. A helyiség egyik oldalán fa állványok sorakoztak, minden növendék csizmájának egy-egy. A másik oldalon a tűzhely körül pedig padsorok. Oda lehetett kitenni a nedves csizmákat és kabátokat száradni. A levegő párás volt és dohos. Joseph felkapott egy pár csizmát, helyet csinálva a padon, hogy az öccse leülhessen.
– Kihagytad a reggelit. Biztos éhes vagy. Tessék – vett elő Joseph egy vekni kenyeret a kabátzsebéből egy kevés sajttal. – Ezt eltettem neked – mosolygott.
Napóleon egy pillanatig az ételt bámulta, majd vonakodva bár, de elfogadta egy hálás bólintás kíséretében. Enni kezdett és hamarosan megjött az étvágya is. Joseph csak bámulta őt, majd egy másik ruhadarabot is eltakarított az útból, hogy ő is leülhessen.
– Jobban érzed már magad?
– Igen. Köszönöm.
– Mire valók a testvérek? – mosolygott Joseph. – Jobban kellene vigyáznom rád.
– Tudok én vigyázni magamra.
– Igen. Észrevettem. Nagyszerű munkát végeztél…
Napóleon úgy bámult rá, hogy a bátyja nem tudta megállni, hogy el ne nevesse magát.
– Ne kezd megint! Csak vicceltem.
Egy pillanatra az ismerős vad kifejezés ült ki Napóleon tekintetéve, majd inkább a tűz felé fordult, miközben Joseph folytatta: – Tényleg abba kellene hagynod, hogy minden apró provokációra ilyen dührohammal válaszolj. Uralkodnod kéne a dühödön. Azt hittem, katona akarsz lenni.
– Az is.
– Nos, egy csata közepén nem vesztheted el a fejed. Hideg fejjel kell tudnod gondolkodni, különösen, ha tiszt akarsz lenni.
Napóleon elgondolkodott, majd lassan bólintott.
– Egy nap megtanulok uralkodni az érzelmeimen.
– Jobb lenne minél előbb – mondta Joseph halkan.
Az öccse kíváncsian nézett rá.
– Ezt miért mondod?
– Mert a következő hónapban elhagyod Autun-t – erőltetett magára Joseph egy mosolyt.
– Miről beszélsz?
– Apánk levelet küldött. Az ágyamon találtam a szünet elején. Ezért kerestelek meg. Pont időben, úgy látszik.
Napóleon kiegyenesedett és felé nyújtotta a kezét.
– Mutasd!
Joseph merev ujjakkal nyúlt be a kabátja alá, előhúzva egy borítékot feltört pecséttel. Átadta Napóleonnak, az öccse pedig széthajtotta a papírt és olvasni kezdte. Szemei éhesen falták a sorokat.
– Brienne – nézett fel Joseph-re és elmosolyodott. – A katonai akadémia.
– Amire vágytál.
– Igen… – Napóleon mosolya lehervadt. Visszanézett a levélre és gyorsan ismét átfutotta. – Téged nem említ.
– Nem. – Joseph hangja megremegett. – Úgy néz ki, én itt maradok.
– Nem együtt megyünk? Ez biztos valami tévedés. Nem választhatnak szét minket – szorította meg Napóleon a bátyja kezét. – Nem akarok egyedül maradni. – A hirtelen gondolat, hogy annyira távol legyen az otthonától és a családjától, és még a bátyja jelenlétét is nélkülöznie kelljen, félelemmel töltötte el Napóleont. – Nem akarok egyedül maradni – mondta halkan.
Joseph kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de nem jöttek ki rajta szavak. Mit tudna erre válaszolni. Próbált meggyőző lenni: – Én sem akarom, hogy elmenj. De így a legjobb. Apánk esélyt akar neked adni, hogy katona lehess. Brienne a legjobb helye erre. Én… én itt maradok és egyházi szolgálatra tanulok.
Napóleon csomót érzett a torkában. Összecsomagolta a levelet és visszaadta a bátyjának, majd nyelt egyet és próbált úrrá lenni a hangján, hogy az ne remegjen meg.
– Írsz majd nekem?
– Hát persze – karolta át ismét Joseph az öccse vállát, és most érezte, hogy Napóleon hozzá dől. Napóleon viszont gyorsan rájött, hogy ez nem segít megkönnyíteni az elválást. Mindkettőjüknek meg kell tanulniuk egyedül boldogulni egy idegen kultúrában. Napóleon azonban erősen kötődött a bátyjához és most a keze után nyúlt.
– Haza akarok menni.
– Tudom. Én is.
– Gondolod, ha írok apánknak, meg tudom győzni, hogy hívjon minket haza?
Joseph eléggé korzikai volt maga is, hogy írtózzon a gyengeség legapróbb jelétől is.
– Nem. Nem egyezne bele.
Napóleon alig bírta visszafolytani a könnyeit. Tudta, hogy a bátyjának igaza van. Megsemmisülten érezte magán apja hideg akaratának súlyát és a dühöt, hogy ilyen haszontalan érzelmek áldozatává vált. Bárcsak sosem hagyta volna el Ajjaciót!
– Joseph! Mi lesz velünk?
– Nem tudom – válaszolta a bátyja megsemmisülten. – Tényleg nem tudom.
Napóleon szorosan lehunyta a szemeit.
– Félek.
***
Carlos Buona Parte április végén eljött meglátogatni a fiait. Eleinte apa és fiai örültek, hogy újra láthatják egymást. De amikor kiderült, Joseph és Napóleon milyen kétségbeesetten vágynak rá, hogy haza mehessenek, Carlos viselkedése fagyossá vált. Hálátlannak nevezte őket. Hálátlannak, amiért ők annyi mindent áldoztak fel Letiziával, hogy megbizonyosodhassanak róla, a fiaiknak lehetőségük lesz egy olyan jövőre, amire a család büszke lehet. Mindent megadtak nekik. Joseph-nek és Napóleonnak csak annyit kellett tennie, hogy élnek a lehetőséggel.
A két fiú az apjuk előtt állt, a szégyentől és a kétségbeeséstől leszegett fejjel. Amikor pedig Carlos végzett a szidással, a vállukra tette a kezét.
– Ugyan már! Nem lehet olyan rossz – kényszerített ki magából egy nevetést. – Amikor én voltam ennyi idős, én ezt egy izgalmas kalandnak fogtam volna fel. Esélyt az utazásra. Hogy világot lássak és tanuljak bármilyen tanártól, akit csak találok. Ez rád is igaz, Naboleone.
– Ők Napóleonnak hívnak – mondta halkan a kisebbik fiú.
– Napóleon? – vonta össze a szemöldökét Carlos, majd egy pillanat múlva vállat vont. – Nos, miért is ne? Elég franciának hangzik.
– De én korzikai vagyok, apám.
– Hát persze, hogy az vagy. És büszke is lehetsz rá.
– Az is vagyok – mondta a fiú tüzesen.
– Ez a beszéd. De ez ne legyen indok arra, hogy hergeljenek! – tette hozzá. – Beszéltem Chardon apáttal, mielőtt ide jöttem. Azt mondta, volt pár… incidens.
– Ők kezdték. De megfizettek érte.
Carlos nem tudta megállni, hogy fel ne nevessen.
– Abban biztos vagyok. Mint korzikai, fejet hajtok a szellemed előtt. De mint az apád, aggódom érted. Nem akarom, hogy megnehezítsd az életedet. Szóval, viselkedj! – Carlos felemelte a fia állát, hogy a szemébe nézhessen. – Ígérd meg!
Napóleon csendben maradt, majd lassan bólintott.
– Ezt ígéretnek veszem – borzolta össze Carlos a fia sötét haját. – Egyébként, szerintem értékelni fogod a változást. Brienne a királyi hadi akadémiák egyike. Ott majd embert faragnak belőled. És ha jól viselkedsz, helyet kaphatsz a Királyi Hadi Iskolában is, Párizsban. Egy nap pedig te lehetsz Buona Parte ezredes, egy regimentnyi kiváló katona élén. Nem lenne nagyszerű?
A fiú csak bámult rá. Igaza volt. Pontosan azt akarta, amit az apja felvázolt. És az önző része most azonnal akarta. De aztán ismét rátört a félelem, hogy egyedül lesz Brienne-ben. Az elmúlt három hónapban Autun-ban is borzalmas volt. Hát milyen lesz még Joseph társasága nélkül?
Nyelt egyet és idegesen felnézett az apjára.
– Jöhet Joseph is?
Carlos megrázta a fejét.
– Brienne csak egy ösztöndíjat ajánl, és szerencsém volt, hogy neked megszerezhettem.
A fiú egy pillanatig állta a tekintetét, majd lassan bólintott. Carlos elmosolyodott, és a tenyerébe fogta Napóleon arcát.
– Jó fiú. Most pedig menj és csomagolj össze, amíg beszélek a bátyáddal!
***
Egy órával később egy bérelt kocsi gördült ki az iskola kapuján. Miközben az apja előre bámult, Napóleon visszanézett az iskolára, hosszan bámulva Joseph magányos alakját a kapuban. A bátyja felemelte a kezét, hogy búcsút intsen, az öccse pedig viszonozta a gesztust, amikor Chardon apát is belépett a képbe és Joseph vállára tette a kezét, hogy bevezesse az épületbe.
Folytatása következik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése