Miután H. G. Wells megjelenteti Az időgép című regényét, a 19. századi London fenekestül felfordul. Bár az író arra akar rávilágítani művével, hogyan szakítja ketté a társadalmat a kapitalista kizsákmányolás, a közönség csak ennek eszközére figyel fel, nevezetesen az időutazásra. A science fiction atyjaként tisztelt Wells bombát robbant, melynek nyomán a nép időutazást akar, és nem is sajnálja rá a pénzt.
Ekkor tűnik fel a semmiből egy vállalkozó, aki azt állítja, felfedezte a valódi időutazást, és turistautakat szervez a Terminátor-stílusú háborúban lerombolt 2000-be.
A történet három szálon fut, amelyek mind egy-egy olyan személy körül forognak, aki valamilyen módon kötődik az időutazáshoz. Egy arisztokrata, aki vissza akar utazni 1888. novemberébe, hogy megmentse szerelmét, egy kurtizánt, akit Hasfelmetsző Jack gyilkolt meg, egy előkelő hölgy, aki unja, hogy kora szülő és háztartésvezető gépként kezeli, ezért el akar szökni a jövőbe, miközben beleszeret a gépek ellen háborúzó emberek parancsnokába és maga Wells, aki egyedüli emberként lát át a szitán egész Londonban.
Félix J. Palma nagyszerűen szövi egybe a szálakat, mindeközben olyan stílust követve, hogy az olvasó meg lehet győződve róla, tényleg egy akkori könyvet, Az időgép kortárs továbbgondolását tartja a kezében. Csak néha-néha tűnik elő a régi korok ifjúsági regényének stílusa mögül a 21. századi író, aki nagyon is tudja, mi történt valójában 2000-ben. Őszintén, engem viszont kissé zavar ez a "nyájas olvasó"-jellegű kiszólás és a mindent tudó mesélő aktív jelenléte. Számomra ez megtöri a történetet. Akkor már első személyben mesélje el a történetet, vagy ne is legyen személyében jelen! De ez csak egyéni véleményem.
A regény viszont emellett izgalmas és fordulatos. Bár egy idő után sokszor már kiszámíthatóvá válik, így is szolgál sok meglepetéssel, amellett hogy remekül ábrázolja a karaktereket is. Számomra az volt néha különösen érdekes, amit Wellsről mondott. Nevezetesen, hogy ő az a fajta író, aki utál írni, de mindent megtesz azért az érzésért, amikor elkészül egy művel és büszkén nézhet gondolatai materializálódására, ami persze távol áll a fejében élő tökéletestől, de így is egy létező valami.
Bár azt nem állítanám, hogy utálnék írni, de már egy jó ideje nem éreztem az alkotás örömét. Azt, amikor örülsz annak, hogy az asztalnál ülsz, előtted a számítógéped és úgy vered a billentyűzetet, mint annak a rendje, miközben gondolataidat szinte már észrevétlenül veted "papírra". Néha már, amikor elkezdek egy történetet, arra gondolok az első bekezdések után, "Úr Isten, hogy fogom én ezt befejezni?" Aztán többnyire mégiscsak sikerül, és akkor jön az elégedettség érzése, hogy ezt is megcsináltam.
És ide kapcsolódik a másik képzet Wellsről, amit homályosan minden íróra általánosít. Hogy az ő fejében ott élne minden ötlet, amit valaha megírhat, csak az a kérdés, ez mikor robban be a tudatába és hogyan. Bár ebben én annyiból nem hiszek, hogy szerintem az ötletek nem eleve determináltak. Kissé illogikus, hogy az ember úgy születne, hogy minden a fejében van. Ha meg később kerülne a fejébe, akkor meg mikor? És hogyan? Szerintem ezek az ötletek a fejünkben folyamatosan épülnek, észrevétlenül a tapasztalataink, film- és olvasmányélményeink, mások elbeszélései alapján, észrevétlenül. Aztán viszont, igen, ahogy Palma is írta, csak úgy merő véletlenségből, valami kiváltja, előhívja, és voilá, itt az ötlet. Engem pedig, személy szerint, az efölötti izgalom az, ami előre hajt. Ez élteti bennem a kreativitást. És nekem szükségem van arra, hogy a kigondolt történetet leírjam, hogy azután tovább tudjam gondolni, tovább gombolyítsan a történet fonalát, vagy esetleg nyugodt szívvel fogjak máshoz.
Ideális magányos író lennék, nemde? Aki csak a fióknak ír. Viszont ezért vagyok hálás nektek, az olvasóimnak, mert még úgy is, hogy visszajelzést csak egy-két olyan embertől kaptam, akikről amúgy is tudom, hogy olvasnak és szegről-végről ismerem a véleményüket, maga a tény, hogy olvastok, ispirál arra, hogy ne csak magamnak írjak, ne csak lefirkantsam a történetet, hogy meglegyen és mehessek tovább, hanem törekedjek rá, hogy minden egyes történetet tökéletesebben kidolgozzak és megírjak, mint az előzőt. Ez persze sokszor ütközik a maximalizmusommal, és úgy érzem, egy rakás lótrágyát alkottam. De ez talán még jó is, nem? Mert a késztetés marad, hogy írjak, ez meg hajszol előre, hogy jobb és jobb legyek.
Na de messze kanyarodtam a könyvtől. Viszont Palma is gyakran bocsátkozik ilyen eszmefuttatásokba, ami talán kicsit lassítja a cselekmény folyását, ami viszont máshol összesűrűsödik, lendületesen löki keresztül több tíz oldalon az olvasót anélkül, hogy észrevenné.
Szóval, a nem teljesen a hétköznapoktól elrugaszkodott sci-fik, az időutazás és annak paradoxonai iránt rajongóknak őszintén ajánlom ezt a könyvet. Mert utóbbiból is van benne elég, habár a könyv központi témája talán maga Wells.
De többet nem árulok el. Olvassátok el a könyvet! Érdemes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése