Gleccservíz

B-vel a föld körül

- Gyerünk! Siess már! Így sosem érünk oda - ugrándozott előttem a lány, akár egy zerge, szökellve egyik csúszós kőről a másikra. Azonban minden lépés után hátra nézett rám, hogy noszogasson. Szavaiban viszont nem volt türelmetlenség... Na jó, az talán igen... oké, nagyon is, de lenézés a tunya városi iránt semmi. Izgatott volt, hogy elvezethet az ő titkos kis zugába.

Olyan volt, mint egy nagyra nőtt gyerek. Bár már betöltötte a tizennyolcat, úgy kuncogott és kacarászott meg fickándozott, akár egye éretlen kiskamasz. Emellé járult még bronzszínű, kerek arca is, amiről, a többi inuit ősökkel rendelkezőhöz hasonlóan, nem lehetett megállapítani a korát. Ha nem tudnám jobban, nem nézném tizennégynél többnek.

Már azóta nem lehetett levakarni rólam, mióta megérkeztem. Talán a tapasztalt nagyvárosit csodálta bennem, vagy csak vágyott egy nála idősebb nő társaságára. Ki tudja? Ez is hozzátartozott az alaszkai vadon rejtelmeihez. De hát épp ezért jöttem ide.

Nehéz a dolga annak, aki az érintetlen vadont akarja felkeresni. Legcélravezetőbb, ha a vállalkozó szellemű delikvens összeszedi a környék összes szállodáját és vendéglátó helyét, majd elindul az ellenkező irányba. Így tettem én is és belekerült nem kis szervezésbe, de végül egy ismerős ismerősének ismerősén keresztül megtaláltam azt, akinek volt egy olyan ismerőse, aki jóban volt valamivel, aki tudott segíteni. És ez még csak az egyszerű vázlat. De a lényeg, a végén már útban is voltam az északi vadon felé, hogy nem sokára Juneautól, Alaszka személyétől nem messze, persze itteni léptékkel mérve a távolságot, egy házikóban lukadjak ki a vadon közepén.

Juneau harmincezer lakosával már önmagában sem egy nagy város, szállásom viszont még csak egy faluszéli magányos farmnak sem volt nevezhető. Ameddig a szem ellátott, nem volt más, csak mi, a vadon, meg a földút, ami messze a távolban valahol a civilizációba vezet. De nekem pont így volt jó.

Vendéglátóm egy középkorú, félig inuit férfi volt, aki egyedül élt itt a lányával. Az asszonnyal nem tudom, mi történt, de az öreg elég mogorva és szroikusan hallgatag, a lány pedig gyermekien ártatlan volt ahhoz, hogy megkockáztassam, régi sebeket szakítok fel. Jobb is volt így. Ők adtak élelmet és egy párnát, amin álomra hajthatom a fejem, napközben pedig szabadon élvezhettem a természet szépségét.

Vagy legalábbis majdnem szabadon. Bár szinte már feltűnés nélkül követett, mokaszinba bújtatott lábain nesztelenül járva, de mindig magamon éreztem a lány tekintetét. Este pedig, a vacsoránál részletesen kikérdezett arról, mit láttam. Nem mintha nem ismerte volna úgy a vidéket, mint a tenyerét, de tőlem akarta hallani. Valószínűleg sokkal inkább tetszett neki amikor beszéltem, mint az, amiről.

Mindenesetre itta minden szavamat. Örült neki, hogy ennyire érdeklődöm a szülőföldje iránt, és amikor megtudta, hogy valamikor a gleccserekhez is szeretnék feljutni, szinte már belém folytotta a szót a felajánlkozással, hogy elvisz egy nagyon jó helyre arrafelé.

- Gyere már, B! Így sosem érünk oda - kiáltott hátra türelmetlenül, én pedig elmormogtam pár szép szót az orrom alatt, miközben igyekeztem megállni a simára csiszolt, nedves köveken.

A Juneau-jégmezőn találhatóak a világ egyik leggyorsabban visszahúzódó gleccserei. Ezért is érdekeltek annyira, mert ki tudja, meddig láthatom még őket valamirevaló jégnyelvként. A visszahúzódásnak viszont hatalmas hátrányaként, a megmaradt jégtömeg körül vastag sávban maradt vissza a moréna, a gleccser által szállított és kereke csiszolt kövekből álló hordalék. Ezen pedig átvergődni magunkat maga volt a rémálom. Nekem legalábbis. A lány ugyanis úgy ugrándozott rajtuk, mintha világéletében ezt csinálta volna. Még az is lehet, így is van.

- Nézd, ott van - mutatott előre a lány. - Mindjárt ott vagyunk.

Azzal ismét felém fordult és rám villantotta szikrázó mosolyát. Valahányszor csillogó szemeibe néztem, mindig erőt vett rajtam a kétség, vajon tulajdonképpen miért is akart annyira ide hozni engem. Azon a vidám arcon, azokban a virgonc szemekben már-már imádatig menő lelkesedés virított.

Most azonban inkább abba az irányba fordítottam a figyelmem, amerre mutatott. A gleccser épp előttünk bukott át egy pár méter magas lépcsőn, és talán ezért, vagy valamiféle erózió munkájaként, a szikla mellett egy kisebb barlang alakult ki benne. A lány mosolyából ítélve, pontosan ehhez a barlanghoz igyekezetünk. Csak el is kellett jutni odáig.

Az ember alapjáraton egy gleccsert egybefüggő jégtömegként képzelne el, a tetejétől az alatta húzódó felszínig. Azonban ez már amiatt is, irreális, mivel így nem lenne min csússzon. Márpedig a gleccserek egyik fő jellemzője, hogy lassú "jégfolyókként" araszolnak le a hegyoldalon. Azon kívül pedig, ha elég nagy, elég vastag a gleccser, az alján már a nyomás is tetemes. Márpedig a fagyáshoz nem csak megfelelő hőmérséklet, de ahhoz illő nyomás is kell. Ennek hiányában pedig a gleccserek alján a víz megolvad és csúszópályát hoz létre az egyenletlen felszínen. A víznek viszont az a jellemző tulajdonsága, hogy mindig az alacsonyabb térszín felé törekszik, legyen az akármerre.

Így történt ez itt is. A gleccser alatt megbúvó patak, kihasználva a felnyíló barlangot, vagy épp sajátmaga vájva ki, végig csordogált a moréna üledékei között. Amikor pedig beléptem a barlangba, a szám is tátva maradt az álmélkodástól. A sima, vagy legalábbis szabálytalanul girbe-gurba falak és a sötét járat helyet egy fényben úszó, túlvilágian gyönyörű alagút tárult elém. A falak mintha üvegből készültek volna, formái pedig leginkább egy kifordított üvegkígyó pikkelyes bőrére hasonlítottak.

A jégrétegeken átszűrődő fény és a barlang száján át behatoló, a sima jégen visszaverődő napsugarak földön túli derengésbe vonták a járatot, melynek levegőjét megtöltötte az egyenletlen talajon ide-oda kanyargó, néhol kisebb-nagyobb vízeséseket képző patak csobogása.

Álmélkodva lépdeltem egyre beljebb, míg végül el nem értünk egy kisebb kiöblösödést, ahol megtorpantam megcsodálni a fény játékát.

- Tetszik? - verték vissza a falak a lány érdekesen különös kiejtését.

- Nagyon - válaszoltam, miközben arcomra széles mosoly ült ki. - Ez csodálatos.

Majd, ki tudja mennyi idő multán, megfordultam, hogy meglepődve tapasztaljam, a lány sem tétlenkedett, amíg én a szememet legeltettem. Magával hozott táskájából elővett egy pokrócot, amit leterített a földre és elkezdte kipakolni az ételeket.

- Kell az energia - magyarázta, amikor meglátta értetlen tekintetemet, szemeiben azonban most is ott csillogott az a huncut fény.

Nem válaszoltam, csak rá mosolyogtam és letelepedtem mellé a pokrócra. Már nyúltam volna egy doboz krémes joghurtért, de megállított, hogy ő kapja a kezébe és egy valahonnan elővarázsolt kanállal felém nyújtsa az első adagot. Élvezte, hogy etethet és nagyokat kacagott, amikor egy-egy falat csak nehézkesen jutott el a számig.

Végül egy kis adag joghurt ki is buggyant ajkaim között, ő pedig nevetve nyúlt, hogy letörölje. Azonban, amikor ujjai az arcomhoz értek, mintha áram csapta volna meg, teste megmerevedett. Éreztem, ahogy az én testemet is elönti a forróság, miközben gyengéden simogatta ajkaimat, még akkor is, amikor a maszat már rég eltűnt onnan.

Arca észrevétlenül közelített az enyémhez, és amikor ujjai végül lesiklottak számról, helyükre puha ajkai kerültek. Nem álltam ellen. Egy pillanatig lehunytam a szemem és élveztem puha csókját, míg végül el nem húzódott, hogy kislányosan felkuncogjon.

Zavarát azzal igyekezett palástolni, hogy tovább rendezgette a holminkat, néha fel-felsandítva rám. De amikor látta, milyen jól reagálok közlekedésre, egyre jobban elmosolyodott. Talán végig ezt tervezte. És nem is kellett sietni, hiszen itt, ebben a gleccser alatti barlangban nyugodtan lehettünk kettesben. És ez a csók messze nem az utolsó volt.