Ötletözön: Fantasy

Talán emlékeztek még, hogy nem régen felvetettem, mit szólnátok hozzá, ha írnék egy fantasy történetet. Fejben kidolgoztam mindent, írtam egy ars poeticát is, hogy értsétek, pontosan mire gondolok fantasy alatt. Viszont, miután alaposan felhergeltem a kedélyeket, sajnos belesültem az írásba.

Nem adom fel, hogy egyszer majd talán megírom a történetet, de az biztosan nem ma lesz. (És nem is holnap.) Főleg amiatt, hogy mostanában egyáltalán írni nem nagyon van időm és energiám.

Viszont, ha már elindítottam ezt az ötletözönt, gondoltam, megmutatom nektek, mit alkottam eddig a témában. Várom a véleményeteket. :)

Szóval, a történet eddig megírt része valahogy így hangzik:

            A nap fátyolos köd mögé bújva ereszkedett a horizont felé. Sápatag fénye homályosan töltötte be a tájat, alig adva némi meleget. A hófödte, csipkézett hegycsúcsokon megcsillanó fénye viszont szinte már természetfeletti ragyogást árasztott mindenfelé. A Nagy Hegység, ahogy a helyiek nevezték, mintha hatalmas lámpaoszlopok láncolataként szelte volna át a vidéket. Meredek, piramis alakú kúpok sorozataként, melyek szorosan egymás mellé préselődve forrtak egybe, csúcsuk pedig úgy ragyogott, mintha az égi fényesség egy-egy szikrája költözött volna le rájuk.

            Az alant elterülő hegyekkel, hátságokkal, fennsíkokkal, völgyekkel és kisebb síkságokkal tagolt vidék elszórt falvainak lakói csodálattal tekintettek fel rá, tisztelettel adózva annak az erőnek, amit képviselt.

            A lankás dombháton átbukó hepe-hupás út közepén ácsorgó férfi is ugyanígy bámulta a már-már gigászinak tetsző vonulatot. Az ő tekintetében viszont nem volt csodálat, vagy szinte már az istenítés határát súroló tisztelet. Ő csak nyugodtan szemlélte a lenyűgöző szépségű tájat. A fellegekbe nyúló ormokat, a gigantikus méretű természeti formákat, melyekre tekintve az ember képes volt elhinni a legendákat, hogy ezeket valóban az istenek maguk formálták a két kezükkel, és az árnyékukban megbújó apró völgyben elterülő apró falut.

            Milyen kicsi az ember, gondolhatja ilyenkor a vándor. Ezek között a sziklamonstrumok között úgy járnak-kelnek a férfiak, nők és gyerekek, mint a parányi hangyák.

            A férfi hátravetette durva köpenyének csuklyáját, végigsimított hátrafogott fekete haján, és lehunyt szemmel beleszagolt a levegőbe. Idefent még ez is frissebb. Távol a világ zajától, egy nevesincs falucska kötelében a Nagy Hegylánc árnyékában.

– Eeeeen! – szakította félbe merengését egy elnyújtott, tompa kiáltás.

A férfi sötétbarna szemei lassan felnyíltak, és hátratekintett a maga mögött hagyott útra. Lassan megfordult, hagyva, hogy szinte már a földet súroló köpenye nekicsapódjon csizmába bújtatott bokájának, és szája szögletében bujkáló szeretetteljes mosollyal figyelte a dombhát oldalában felkapaszkodó társát.

            A lány zihálva roskadt le mellé, amikor utolérte. Hullámos szőkésbarna haja eltakarta arcát, ahogy tenyerével térdei előtt a földön támaszkodva lihegett.

– A fenébe is, En! – villantotta a mellette ácsorgó férfira szikrázóan kék szemeit. – Muszáj neked mindig így előre rohanni? Én meg kajtassak utánad, mint egy vénasszony, cipelve a cókmókodat!

– Te ragaszkodtál hozzá, hogy hozd a zsákot – jegyezte meg a férfi mély hangon. Szája sarkában még mindig ott bujkált a szelíd mosoly.

– Igen. Hogy vedd valami hasznomat is – fújtatott a lány, még mindig a földön térdelve. – De nem vagyok igásló.

– Mondtam már, hogy nem kell bizonyítanod semmit, te buta – kuncogott a férfi, és felsegítette társát a földről, átvéve tőle a tömlőszerű zsákot, amit a lány eddig cipelt. – Akkor is magammal hoználak, ha a zsákkal együtt téged is a hátamon kellene cipelnem.

Azzal a vállára vetette a csomagot, megmarkolva annak szíját, és elfordulva a másiktól, lassan elindult lefelé a domboldalon.

– Undok – fújta fel az arcát a lány, dühös szemekkel a férfi után pillantva, aki azonban már nem hallotta őt. Így hát leporolta bő nadrágja térdét, eltávolítva róla az út porát, megigazította tunikaszerű felsőruházatát, amit félrerántott az egy vállon cipelt zsák szíja, és gyorsan a férfi után kocogott, egyenesen a völgyben elterpeszkedő falu felé.

Közeledett már az este, mire átkelnének a következő alacsonyabb hegyláncon a szomszéd völgybe, alaposan rájuk sötétedne. Errefelé pedig nem tanácsos éjszaka a semmi közepén kujtorogni. Nem mintha ezen a világon bárhol is biztonságos lenne az éjszaka a szabadban. A városban a házak árnyékában megbújó rablógyilkosok, a városokon kívül az útonállók és a rablóbandák vadásznak könnyű prédára. Ahova pedig még ők se merészkednek, ott egy éhes medvét vagy farkas-falkát vonzhat magához az éjszakára rakott tábortűz. Ráadásképpen pedig ezen a vidéken, ahol a falvak, mintha csak égből aláhulló vízcseppek lennének, a legmélyebb térszíneken telepszenek meg, amelyeket sokszor csak kínkeservesen átjárható hegyláncok választanak el egymástól. Ha az embernek szerencséje van, talál egy folyóvölgyet, ami átszeli a láncolatot, de egyébként akár félnapos túrára is vállalkozhat, aki át akarja verekedni magát egyik faluból a másikba.

            A Nagy Hegység csúcsain élő istenek nevetve pillanthatnak le az onnan nézve csupán hepe-hupás, egyenetlen felszínnek ható alacsony hegységi vidékre, figyelve, ahogy a parányi emberek próbálnak átkecmeregni egy-egy hegyháton, ami viszont azoknak nagyon is kínkeserves munka. Így hát En-nek nevezett férfi és fiatal társa úgy döntöttek, ezen az éjszakán a Nagy Hegység ezen csendes szögletében keresnek maguknak szállást.

...

A többi még a jövő zenéje.