Laura csábítása 3. fejezet

Előzmény: Laura csábítása - Prológus
Közvetlen előzmény: Laura csábítása 2. fejezet

Írta: S. Anne Gardner
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2001.

****************************************************************

Hullámverés hangjára ébredtem és a homok ízére a számban. Charlie felé fordítottam a fejem. Még mindig lélegzett. A nap magasan járt a fejünk felett, úgyhogy árnyékot kellett találnunk, hogy megmeneküljünk perzselő tüzétől. Néhány közeli pálmafához vonszoltam őt, majd leroskadtam mellé. Lágy szellő simogatott, amitől napégette bőrünk kissé felüdülhetett.

Charlie lassan magához tért.

– Szomjas vagyok – nyöszörögte alig hallhatóan.

– Charlie... – szólaltam meg, de ő nem tűnt megérteni. – Charlie! – szóltam rá megint, mire rám emelte tekintetét. – Maradj itt, Charlie! Elmegyek, kerítek valahonnan vizet.

Biztos, hogy megértett, de csak nézett rám üres, üveges szemekkel. Nagyon sok vért veszített és sokkos állapotban volt. Vizet kellett találnom, mégpedig gyorsan.

– Charlie, értesz engem? Charlie, kérlek! Maradj itt, oké? Kerítek vizet, oké? Oké, Charlie?

Tudnom kellett, hogy ért-e. Féltem, hogy ha nem ad semmi jelet és úgy megyek el, talán már nem lesz életben, mire visszatérek.

– Szükségem van rád, Charlie. Kérlek, ne hagyj egyedül! Kérlek.

A szemembe nézett és rám villantotta félmosoját, majd hozzám bújt. Átöleltük egymást, mire halkan felszisszentem. Fájt az érintés leégett bőrömnek. Elhúzódott és rám mosolygott, mire én visszamosolyogtam.

Feltápászkodtam és víz után indultam. Némán imádkoztam, hogy Charlie még életben legyen, mire vissza érek. Nem tudtam, nincs-e más sérülése. De vízre mindenképp szükségünk volt. Nem tudom, meddig gyalogoltam körbe a parton. Féltem, hogy eltévedek és nem találok vissza.

Nehéz volt járni mezítláb. Majd megsültem és égett bőröm szinte már elviselhetetlen volt. Mintha egész testem lángokban állna. Lehunytam a szemeimet és hátra vetettem a fejem, remélve, a szellő majd kissé lehűt. Mintha a világ forgott volna körülöttem. Szemeim tágra nyíltak és tudtam, ha nem találok vizet, nem éljük túl.

A rám törő nyugalom megrémített. Ha elalszom, talán már sosem ébredek fel. Lehunytam a szememet és erősen próbáltam koncentrálni.

– Tarts ki! Csak tarts ki még egy kicsit! – győzködtem magamat.

Lassan haladtam előre, mintha átláthatatlan ködben lépkednék. Aztán egy hang megütötte a fülemet. Mintha vízesés lenne. Arrafelé indultam, és követtem az egyre hangosabbá váló csobogást. Ahogy felé rohantam, egyre-másra elestem, de ismét felálltam. Nem adhattam fel. Végül, ott volt. A vízesés. Az a hihetetlenül gyönyörű vízesés. Hisztérikus kacagásban törtem ki, ahogy belevetettem magam. Iható volt, hála Istennek. Addig ittam, amíg már majdnem kipukkadtam tőle, aztán elnyújtóztam a víz felszínén, hogy lehűtse bőrömet.

Charlie! Neki is vinnem kell vizet. Körbe néztem valamiért, amiben el tudom vinni. Találtam egy kiszáradt kókuszdiót és egy kőhöz csapkodtam, amíg ketté nem tört. Megtöltöttem vízzel és vissza indultam Charlie-hoz.

Amikor vissza értem, őszintén meglepettnek tűnt. Letérdeltem mellé és óvatosan felültettem, hogy megitassam a vízzel. Ő azonban végig le se vette a szemét az arcomról. Aztán hátra dőlt és lehunyta a szemeit.

– Nem hittem volna, hogy visszajössz – suttogta és ismét rám nézett. Aztán hirtelen ismét lehunyta a szemeit, hogy ne lássam könnyeit.

Egy kevés vízet öntöttem sérült halántékára és megtisztítottam a sebet.

– Miből gondoltad, hogy nem teszem? Megmondtam, hogy visszajövök, nem?

– Miért lennél te más? – nézett a szemembe.

Nem tudtam, mit válaszoljak erre. Lesütöttem a tekintetem. Hirtelen fájdalmas görcs futott végig rajta. Hiába mutatta azt, az ő szíve sem volt kőből. Ezt már a hajón folytatott beszélgetéseinkből is láttam, de most vettem csak észre, mennyire magányos és mennyire szüksége van valakire. Biztos látta a zavarodottságot az arcomon, és mielőtt megszólalhattam volna, rám nézett.

– Sajnálom – mondta halkan, de amikor szemébe akartam nézni, elfordult.

Nem tudtam, mit mondhatnék neki. A keze enyém után nyúlt, én pedig leültem mellé, hátamat a fának támasztva. Csendben ültünk ott. Lassan besötétedett és ránk telepedett az álom.

***

Nyöszörgés ébresztett az éjszaka közepén. Charlie felé fordultam. Rémálmai voltak. Gyengéden rázogatni kezdtem, hogy ébredjen fel. Hirtelen felpattantak a szemei és láttam, hogy tele vannak könnyel. Átöleltem és a haját simogattam.

– Semmi baj.... Nyugodj meg! Semmi baj... Csak rémálom volt – suttogtam a fülébe, miközben belém csimpaszkodott.

Csak később értettem meg, milyen hatással lett az az éjszaka egész hátralevő életemre, ahogy Charlotte Catherine Von Steiben belém csimpaszkodott és én szorosan tartottam egész éjjel.

Folytatása következik!