Gyönyörök szigete

B-vel a föld körül

Felszegtem az állam és szippantottam egy nagyot a friss levegőből. Arcomat gyengéden simogatta a hűs szellő, orromat pedig betöltötte a sós tengeri permet. Tudva levő, hogy nem rajongok igazán a hajózásért, és már most elkezdett fájdogálni a térdem, talán pont az orromat kellemesen megtöltő sós levegőtől, de az öt órás út a nem épp összkonfortos, de jellegéhez mérten luxus felszereltségű kompon mégiscsak egy pillanat alatt enyhe kellemetlenséggé változott, ahogy megpillantottam uticélomat, az azurkék tengerböl kiemelkedő meredek sziklafalakat.

Másodszor jártam már Santorinin, a görög szigetvilágnak ezen a semmi mással össze nem hasonlítható gyöngyszemén, de mégis olyan hatást gyakorolt rám, mintha most látnám először.

Az apró szigetcsoport szinte már a természet remekműveként tárult elém. A természeté, amin még az ember se tudott rontani. A kör alakban elrendeződő két nagyobb és egy kisebb sziget, illetve középen a két szigetecskéből álló kőzettörmelék-kúp szinte már mérnöki pontosságú megalkotottságot mutatott. Persze a méret itt csak viszonylagos, hiszen az egész szigetcsopot mindössze huszonhárom négyzetkilométert tesz ki, aminek a legalább felét kitevő legnagyobb szigetet, a kifli alakban elnyúló Therát is könnyedén belátni lankásan emelkedő felszínének egy-egy magasabb pontjáról.

Első utamon én is csak ezen a fő szigeten jártam, kiruccanva kicsit a kör alakú szigetcsoport közepén elhelyezkedő, vulkáni anyagból felépülő Kameni-szigetekre, de ez is soknak tűnt a gyönyört kereső szemeknek. Most is ide tartottam, de ezúttal talán kiruccanok majd a második legnagyobb szigetre, Therasiára is. Még nem tudtam. Nem terveztem ennyire előre. Most csak bámultam a monumentális sziklafalat, amely a szigetek belső peremét határolja, majd' függőlegesen leszakadva az általuk körülzárt kis tengermedencébe. Hihetetlen látvány volt a vörös, fehér és fekete csíkokkal tarkálló meredély a belevájt utakkal, melyek kacskaringósan vezettek fel a parton kialakított kis kikötőkből a vagy száz méterrel magasabban húzódó tetőig. Ezért már megérte ismét eljönni ide.

Alig hogy ezt végiggondoltam, hirtelen bántó hang ütötte meg a fülemet. Bár nem értettem egy szót se a mély hadarásból, melyet mintha egy teletömött száj adott volna ki magából, mégis felismertem az angol nyelvet, és annak is a jelen szituációban legbántóbb dialektusát, az amerikait.

Miért van az, hogy az ilyen helyeken csak a sztereotíp ostoba, hamburgeren nevelkedett amerikai turistával találkozni? Pedig abban a háromszáz-milliós országban is akad bőven értelmes és intelligens honpolgár, efelől kétségem sem volt. De ahogy az Égei-tenger kellemes morajlását és a komp motorjának dübörgését megtörő hang felé fordultam, pontosan tudtam, mit fogok látni, és nem is csalódtam. Bár jelen esetben nagyon szívesen vettem volna ezt is. Pár lépéssel arrébb viszont mintha képzeletem tökéletes mása öltött volna testet.

Mondani szokták, az vagy, amit megeszel. Nos, az előttem álló fickóról megmintázhatták volna ennek a mondásnak az illusztrációjaként szolgáló szobrot. Kezében ott pihent a félig elmajszolt óriás hamburger, ő pedig hordónyi méretű hasával, mely kibuggyant sortjából és trikója alól, mintha annak tökéletes mása lett volnq. Csak épp másfajta húsból. Még oszlopszerű lábai és kerekre hájasodott feje is ezt erősítette meg, miközben, "jó" amerikai tjristához illően, teli szájjal magyarázott és mutogatott az előttünk magasodó sziklafalra. Továbbra sem értettem egy szavát sem, de, őszintén, nem is akartam. El tudom képzelni, milyen színvonalon elemezhette génkezelt marhahússal doppingolt agya a látottakat és engem ez valahogy a legkevésbé sem hozott lázba. Mellette álló családja viszont lenyűgözve hallgatta apuka kiselőadását, mintha ő bármit is böfög ki, az maga lenne a szentírás.

Lopva végigmértem hitvesét is. A középkorú nő valaha talán csinos lehetett, de mostanra szikár termete és kissé beesett arca ebből nem sokat őrzött meg. Kissé groteszk kép volt. Mintha Apjuk még Anyjuk elől is elzabálta volna az ennivalót. Vagy pont férjét látva döntött úgy az asszony, hogy inkább csak szárított kekszen él, de ő nem lesz ilyen húsgolyó? Még akár az is elképzelhető. Valaha volt szépségére és a talán a mellette hamburgert szorongató Malacka egykori jóképúségére szolgáló bizonyítékként viszont elég volt csak a kis társaság harmadik tagjára nézni. A lány pár évvel lehetett fiatalabb nálam. Talán most érettségizett és ezért ajándék gyanánt most apuka megmutatja neki a világot. Az engedelmes csemete pedig igéző zöld szemeit szilárdan nyugtatta hol apján, hol az épp elemzett sziklafalon, néha annyira belemerülve az egyik látványába és a másik mondandójába, hogy még hosszú barna haját is elfelejtette visszatűrni a füle mögé, amikor a lengedező tengeri szellő arcába fújta azt.

Enyhén megcsóváltam a fejem. Egy ilsen szépség ennyire szánalomra méltó szülők mellett... Kegyetlen a világ. Ekkor viszont, mintha megérezte volna pillantásomat, a gyönyörű zöld szemek rám vetültek. Èn persze zavaromban azonnal elkaptam a tekintetemet. Nem is én lettem volna, ha állom pillantását, főleg az arcomra kiülő pír társaságában. Azonban még így is láttam egy másodpercre megcsillani valamit abban a meseszép szempárban. Nem tudnám pontosan megmondani, mit... vagy csak hiányos önbizalmam nem engedte elhinni, mindenesetre inkább ismét Thera szemkápráztató sziklafalaira szegeztem tekintetem, mintha észre sem vettem volna a mellettem hadonászó és magyarázó Malackát és családját.

A következő pillanatban viszont éreztem, hogy valaki mellém lép. Igyekeztem leplezni izmaim megfeszülését és szívem hirtelen hatalmas dobbanását. Nyugalmat erőltettem magamra és természetesnek szánt lassúsággal fordítottam oldalra a fejem, hogy immáron kevesebb, kint egy méteres távolságból bámuljak bele azokba a valószínűtlenül zöld szemekbe.

- Hi! - mosolygott rám közvetlen hangszínt megütve.

- Hello! - köszöntem vissza és hirtelen aközött vaciláltam, hogy illendő-e tovább bámulnom azokat a szemeket, vagy inkább, minden vágyam ellenére, erőltessem vissza tekintetem a természet szépségeire. Végül valahol a kettő között rekedtem meg, amit a mellettem álló Gyönyörű is észre vett, mert most ő is a sziklafalat kezdte bámulni.

- Csodás látvány, igaz? - kérdezte, az apjáénál egy árnyalatnyival érthetőbb akcentussal.

- Ja - fordítottam én is oda a tekintetem. - Hihetetlen, mit nem tud alkotni a természet... Nem lettem volna a közelben, amikor ez a vulkán kitört.

- Vulkán? - kerekedtek el Gyönyörű szemei és tekintetét körbe-körbe kapkodva, pár pillanatig a szigetcsoport fővárosa, és mellesleg az uticélunk, mellett magasodó az amerikai préri tanuhegyeire emlékeztető magaslatot fikszírozva.

- Az is - kacagtam. - De én arra gondoltam, aminek a helyén most vayunk.

Egy pillanatig nem szólt semmit, csak meredten bámult rám, majd az alattunk ringatózó vízre.

- Ez egy vulkán? - szólalt meg végül folytatott hangon.

Hirtelen nem tudtam mit válaszolni. Talán én vagyok a hülye, hogy azt hittem, ez evidencia annak, aki ide jön megnézni ezt a természeti csodát.

- Ennél vulkánabb vulkán már nem is lehetne - sikerült végül kinyögnöm, és láttam, ahogy Gyönyörű izmai megfeszülnek.

- De... Akkor hogy engedhetnek ide embereket? - motyogta folytatott hangon, mintha csak egy hangos szótól azonnal felrobbanhatna az egész hóbelevanc.

- Nyugi! - kacagtam. - Már több mint ötven éve nem volt itt különösebb vulkáni működés. Hétköznapi, némi elővigyázatosság mellett veszélytelen kitörésnél nagyobb meg már vagy háromezer éve nem.

Azt inkább elhallgattam előle, hogy a tudományos kutatások szerint a közeljövőben várható egy az 1951-eshez hasonló kis füstkitörés, mert már így is odáig volt meg vissza a rémülettől.

- Nézd csak! - próbáltam kissé más irányba terelni a figyelmét azzal, hogy fejemmel a sziklafal felé böktem. - Ez az egész sziget, az alapzatától eltekintve, vulkáni kitöréstermékekből áll. Azok a sávok a sziklafalban - mutattam ujjammal a különböző színű vonalakat - az egyes, a földtörténeti múltban lejátszódott kitörések lerakott anyagai. Minden egyes alkalommal egy-egy vulkán hatalmasra duzzadt, majd felrobbant itt, szétterítve az anyagát, míg végül valamikor a Krisztus előtti második évezred első felében egy szokatlanul nagy robbanás elvitte az addig kör alakú sziget közepét, és kialakította a mostani szigetcsoportot, zátrahagyva ezeket a sziklafalakat, feltárva a régi kitörések üledékeit.

Gyönyörű olyan meredt szemekkel bámult rám és a sziklafalra felváltva, hogy egyértelmű volt, erről most hall először. Így már tényleg nem tudtam, mit várt ettől a helytől, amikor ide indultak, és hogy Malacka mit magyarázott nekik, de egyre kevésbé voltam rá kíváncsi.

- Szerencse, hogy akkor még nem voltunk itt - motyogta ismét Gyönyörű.

- Ezt mondtam én is - vontam vállat. - De az akkoriak legalább örülhettek annak, hogy egy ilyen jól védhető helyet alakított ki nekik a természet. Azoknak a helyében sem lettem volna, akik meg akarták támadni ennek a kalderának a peremére épült városokat.

Gyönyörű szeme ismét elkerekedett, ahogy rám nézett.

- Itt éltek akkor már emberek?

- Persze - csodálkoztam el meglepettségén. - Ez a szigetcsoport, illetve akkor még csak egy nagyobb sziget, már a korai ókorban is lakott volt.

Zöld szemű barátnőm még mindig hüledezve bámult maga elé. De persze, mit is vártam egy tipikus amerikaitól, akinek még száz év is irdatlanul nagy idő. Egy olyan ország szülöttétől, ami rohamtempóban fejlődött. Száz éve az Egyesült Államok még egy periférikus kis ország volt a politikában, persze ezt nem a földrajzi méretére értve, és épp csak százhúsz éve áldozott le a Vadnyugat kora is. Ami kétszáz-negyven évvel ezelőttnél régebben történt, az pedig az amerikaiaknak már a felfoghatatlanul ősi régmúlt. Nem hogy háromezer éve.

- Bizony - bólintottam. - Már a kitörés előtt is voltak itt városok, és utána is gyorsan újratelepültek a szigetek... A mítoszok szerint az akkoriak úgy hitték, a sziget alatt él leláncolva a rettegett Minotaurusz, a bikafejű ember és ha feldühödik, eltöri láncait és elpusztítja a világot. Az ő dühe repítette a levegőbe a sziget közepét is. Ezért kitalálták, hogy egy szentélyt csinálnak a szigetből, ahol a görög államok uralkodóházainak szűz hercegnői élnek annak, a világtól elzárva, hogy szertartásaikkal lenyugtassák a Minotauruszt és megóvják a világot.

- Ejha! - hüledezett Gyönyörű, mosolyt csalva az arcomra és akaratlanul is bíztatva, hogy tovább menjek.

- Persze a filágtól való elzártság a férfiaktól való elzártságot is jelentette, mivel a szigetre csak nő léphetett. Ezért a fiatal lányoknak máshogy kellett keresni a gyönyört, amit persze könnyebben meg is találtak egymás karjaiban, mint a kor elvárásainak megfelelően erőszakos és durva férfiakéiban.

Ennek említésére Gyönyörű szeme felcsillant és rám villantotta még szemeinél is csodásabb mosolyát.

- Akkor mégis csak jó lehetett akkoriban itt élni - mondta, miközben kezét az enyémre tette. Én is elmosolyodtam puha bőrének érintésére, és éreztem, ahogy arcunk lassan egyre közelebb kerül egymáshoz.

- Samantha! - szakította félbe a pillanatot egy kissé reszelős női hang. - Samantha, gyere ide!

Gyönyörű elfordította tőlem az arcát és anyja felé nézett, aki türelmetlenül toporgott Malacka mellett.

- Ne haragudj! - nézett vissza ismét rám. - Még bepótoljuk.

Kacsintott egyet, majd gyengéden megszorította a kezem és visszasietett a szüleihez.

Kissé bűntudatom volt, amiért így átvertem őt. Bár talán, még ha a kezébe is veszi David Gemmell Trója című könyvsorozatát, amit erősen kétlek, mivel nem annak a típusnak tűnik, aki Dan Brownnál többet olvas, ha azt egyáltalán igen, akkor sem tűnik fel neki, hogy amit itt összehadováltam, az a híres fantasy-író által a trójai mondakörből kialakított, fenekestül felforgatott világ egy eleme. Talán rá se jön, hogy mindez csak fikció. De, ahogy a kissé átírt mondás tartja, aki hülye, haljon meg, mondta a hal és kifeküdt napozni.

Őszintén, nem bántam volna, ha eltölthetek egy éjszakát a gyönyörű Samantha karjaiban, érzéki ajkainak csókjaitól felhevülve, de nem vagyok épp az egyéjszakás kalandok híve. És sokkal inkább vágytam valakire, akiben többet is látok, mint egy bombajó testet.

Már el is feledkeztem Gyönyörűrő, alias Samatháról és családjáról, és ismét a sziklafalat és a közeledő kikötőt bámultam.

Nem, ezen a szigeten sosem volt csak nők számára fenntartott, a világtól elzárt szentély. Legalábbis én erről csak David Gemmelltől hallottam, aki író, ráadásul az asztala nem is a realisztikus történelmi regény, hanem a fantasy. Ami persze nem teszi semmivel se kevésbé élvezetessé műveit, de történelmileg és tudományosan hiteltelenné igen.

A többi viszont, amit elmondtam, szegről-végről igaz. A vulkán utolsó Krisztus előtt 1750 körülre datált kitörése után hátramaradt kalderát elöntötte a tenger, egy a nyílt vízzel csak pár jól védhető szoroson át összeköttetésben lévő öblöt kialakítva, aminek partját ráadásul még toronymagas sziklafalak is szegélyezik, amik tulajdonképpen bevehetetlenné teszik. A szorosoknál felépített városok pedig, jint például Oia Thera északi csücskében, tökéletes védállások lehettek, amikor a török korban pedig kár léteztek a tűzfegyverek, néhány ágyúval áthatolhatatlanul le lehetett zárni az öblöt, ideális helyet kialakítva egy flottabázisnak.

A sziget ma már békés, de a történelem lenyomata nem csak természeti, de emberi kéz alkotta szélségeket is a látogató elé tár. Alig vártam, hogy ismét a varázslatos, fehérre meszelt, tengerkék tetejű és azonos színű ablakkeretekkel és spalettákkal ellátott ablakokkal rendelkező görög házak között sétálhassak, ahol az autóforgalom minimális a mopedek és a quadok mellett, megszemlélhessem a táj természet alkotta szépségeit, fürödhesaek a tengerben és talán flörtölhessek pár csinos lánnyal is. Ki tudja, talán összeakadok pár intellektuálisan is vonzó amerikaival. Hiszen Santorini még viccesen tartogat nekem is meglepetéseket.