A járvány

FIGYELEM!

A történet, ahogy mondani szokás, a nyugalom megzavarására alkalmas. Akik (csak) a happy endes történeteket szeretik, ezt nem valószínű, hogy kedvelni fogják, és reggeli fogyasztása mellé sem különösebben ajánlott. (Más étkezések mellé sem.) Nem, nem mentem át horrorba és nem röpködnek levágott végtagok, de a történet, nem véletlenül elég borongósra és nyomasztóra sikeredett. Aki ezt nem szereti, inkább ne olvassa el!

Köszönöm a megértést.

Dél-Afrika, 1919.

A sós tengeri levegő kellemetlen lökésekkel csapott az arcomba. Éreztem, ahogy a hajó mellett, nyugat felől sréhen érkező fergeteg utolér minket, és mint egy koldus, belekapaszkodik keki színű zubbonyomba. Ujjaimat végigfuttattam a hajamon és éreztem, ahogy nyomukban több hónapnyi hajmosás nélkül töltött idő korpájához hasonlóan repül szét a szél által oda hordott só. Ilyenkor átkoztam magam hülye női hiúságom miatt. Ha már röviden hordom a hajam, legalább legyen tényleg rövid, mint ahogy az egy tizenkilencedik századi elvek szerint nevelkedett brit katonához illik! De nekem jobban tetszett így, kissé hosszabbra engedve, gondatlannak tűnően, de mégis valamiféle rendben tincsekbe állva. Mint egy lagymatag sündisznó.

A fiúk cukkoltak is az ezrednél, lányos piperkőcnek csúfolva az övékhez képest még így is tetemes hosszúságú hajam miatt. De szerencsére az eszükbe se jutott, hogy amikor emiatt kislánynak "becéztek", nem is álltak túlságosan messze az igazságtól.

De ennyiből nem is fognak gyanút fogni az ő naivitásukkal, a goromba feletteseimnek meg főhet a feje, mert a szabályzatba még épp hogy beleférek, így nincs jogalapjuk elővenni. Legfeljebb pár tucat ad hoc kör lefutására a tábor körül, vagy, merő szívjóságból, zsinórban hét nap éjszakai őrségre az emberiség által valaha látott legkegyetlenebb vérontásban.

De engem nem érdekelt. A háborúnak vége, úgyhogy nincs több éjszakázás, figyelve, mikor sütik el a Fritzek újból Bertának csúfolt óriás ágyúikat. A srácoknak meg csak azt üzenném, még ha nyavajás kislány vagyok is, most én állok itt egyedül, útban erre a küldetésre, és nem ők. Még akkor is, ha a hátam közepére sem kívántam ezt az utat Fokvárosba.

Ismét kisöpörtem a tengeri sót a hajamból, nem gondolva rá, hogy tíz perc múlva akár kezdhetem is elölről, és elmélázva a hajókorlátra támaszkodtam. Kevés angol katona juthat el Afrika déli csücskébe, ha nem épp itt született, vagy valami háború szólítja ide. Esetemben egyikről se volt szó, de bajtársaimnak mégse jutott eszükbe irigykedni. Gyászosabb oka volt a feletteseimnek, hogy ide küldjenek. Ki tudja miért pont engem. Talán mégis megbízhatónak tartanak? Vagy pár vén kurafinak annyira tele van bár a bögye velem a vezérkarnál, hogy így akar megszabadulni tőlem? Megdöglök itt az Isten háta mögött, vagy lelövetnek parancsmegtagadásért. Szép kilátások.

Nagyot sóhajtottam és ismét kisöpörtem a tenger sóját a hajamból. Nincs még egy éve, hogy véget ért az az örült gyilkolás, amit egyelőre mindenki csak Nagy Háborúként emleget, de hamarosan majd első világháborúként vonul be a történelembe. A hadseregeknek azonban máris egy másik, talán sokkal veszélyesebb ellenséggel kell szembenézniük, mint az épp csak megvert németek.

Jól emlékeztem a jelentésekre. Először egy John Smith nevű közlegény esett össze a szemlén, mielőtt behajózták volna őket Normandiában Anglia felé. Csak kidőlt a sorfalból, majd görcsösen köhögni kezdett, nagy vértócsát hagyva maga után. Előző nap még csak rossz közérzetre panaszkodott a társainak, két napra rá viszont már halott volt.

John Smith. Kovács János. Még a neve is teljesen közönséges. Egy semmirekellő csirkefogó volt, mielőtt beállt a hadseregbe. Csak pillanatnyi nyűg lett volna a halála bárkinek is, ha nem követi egy Samuel Hughs nevezetű őrmester alig pár óra elteltével egy verduni katonakórházban, majd egy Francois Delacroix névre hallgató francia százados Itáliában és így tovább egyre többen, ugyanazokkal a tünetekkelm végzetes gyorsasággal.

Mindenki járványra gyanakodott, de az elszigetelt esetek miatt semmi bizonyíték nem volt kéznél. Üres feltételezéssel pedig még maga a király sem tarthatott volna vissza több millió serdülő suhancot, aki négy hosszú éve nem látták a családjukat, végigharcolva az időt Őfelsége zászalaja alatt. Pár napnyi karantént még el lehetett rendelni, de miután az alatt semmi jel nem mutatkozott fertőzésre, az állományt haza kellett engedni, mielőtt lázongani kezdenek.

Épp így történt egy héttel az indulásom előtt is egy dél-afrikai egységgel is. Mindent rendben találtak és a fiúkat be is hajózták Fokváros felé. Igen. Minden rendben is volt, amíg másnap egy katona fel nem találta dobni a pacskert ugyanabban a kikötőben. Aztán még egy és még egy. A tisztek persze örülhettek, mert napokon belül kezükben volt a kapocs, ami összekötötte a látszólag egymástól független eseteket, a kapcsot pedig Diane Fontanának hívták és egy olasz prostituált volt, akit a napokban mindegyik legény megbúbolt. Nem jártak jól vele. De a lány se. Mint kiderült, ő volt az első, aki meghalt, de ő még annyira sem szúrt szemet, mint Smith közlegény, amíg el nem kezdtek hullani a kuncsaftjai. Egyik a másik után, ugyanazokkal a tünetekkel. Íme a bizonyíték. Ez bizony járvány. Mégpedig a makacsabb fajtából, mert, mint kiderült, nem kellett entyem-pentyem a fertőzéshez. Hacsak a jó legények Diane után nem csempészték be a lompost a fél századuknak is, ami valószínűtlen.

Lényeg a lényeg, a fejesek azonnal felkutattak mindenkit, akivel Diane a közelmúltban hentergett, de akit élve találtak, az a véres nyál után hamarosan az életét is kiköpte. Mind, egytől egyig. Egészen addig, amíg a listán fel nem tűnt egy William Addows nevű dél-afrikai közlegény is, akit pont azzal a bizonyos hajóval küldtek haza.

Nem is kellett több, a feletteseim rögtön előszedtek engem, hogy a következő csapatszállító hajóval én is utazzak el Fokvárosba és kerítsem elő Addowst a föld alól is. Jó eséllyel onnan is kell majd előkaparnom.

Pár órával és néhány tucat hajtisztítással később már nem is állt sok akadály előttem, hogy kiderítsem. A hajó ugyanis kikötött, én pedig siettem is le a mólóra a megküldött parancsok alapján már ott várakozó katonai gépkocsihoz.

- Matthew Michels főhadnagy - álltam meg az unottan várakozó sofőr előtt, igyekezve a lehető legmélyebb, de még természetes hangomat elővenni. - Őfelsége hatodik gyalogos ezredétől. A parancsaim... - nyúltam volna a zsebembe a papírokért, de a férfi unottan leintett.

- Semmi szükség rá, uram. Kérem, szálljon be!

A szabályzat durva megszegése volt ez, több oldalról is, de nekem eszem ágában sem volt kötekedni. Nem utolsó sorban a feltűnés elkerülése végett.

***

Kihalt tájon vitt keresztül az utunk. Ha nem tudom, hogy ezen a féltekén épp a nyár kezdődik hamarosan, azt gondoltam volna, már jócskán benne járunk az őszben. Az utcák üresek, az álmos Fokvárosban épp úgy, mint a környező vidéken. A mezőkön alig lengedezett némi termény. Ember sehol, és állatból is csak néhány girhes tűnt fel néha.

- Mi történt itt? - néztem körbe álmélkodva. Dél-Afrika nem volt épp az Édenkert, de millió rosszabb helyet is lehetett volna találni, még a Brit Birodalmon belül is.

- Üdv a Pokolban, főhadnagy! - válaszolta a sofőr félvállról.

- Ne beszéljen nekem a Pokolról! - mordultam rá. - Onnan jövök.

A férfi csak fintorgott egyet, de nem válaszolt.

- Járt maga Verdunnél? Harcolt Passiondale mellett? Ott volt a Piavénál? - kötöttem tovább az ebet a karóhoz. Nem kenyerem a dicsekvés. Csak felesleges kardcsörtetés lenne a részemről. De ez az alak felingerelt.

- Nem, uram - jött a kimért válasz. - Itt szolgáltam végig a háborút a parancsnokságon.

- Akkor fogja be a száját és vezessen! - morogtam, ő pedig úgy engedelmeskedett, mintha az előbbi szóváltás meg sem történt volna.

Nem is értettem, mit keresek én itt. Ugyanúgy, ahlgy táviratoztak, hogy ez a mogorva fráter jöjjön ki elém, megüzenhették volna azt is, hogy kerítse elő ő Addowst, és ha él, ültesse fel az első hajóra Anglia felé. Már ha egyáltalán szükséges oda vinni. Nyilván tényleg csak megszabadulni akartak tőlem.

***

A farm, amely előtt megálltunk, épp olyan elhagyatott volt, mint az összes többi. A földek szikkadtan és félig élettelenül nyújtóztak a láthatárig, az épületekre pedig ráfért volna egy alapos tatarozás.

- Biztos jó helyen járunk? - néztem a sofőrre, ő azonban nem felelt. Még csak tudomást sem vett a kérdésemről. Újabb függelemsértés, de engem ez sem érdekelt különösebben. Csak fújtam egyet és kiszálltam a kocsiból.

A ledöngölt bejáróról por szállt fel, ahogy a bejárat felé haladtam. Nagyszerű, most a só után a port rázhatom majd ki mindenemből. De inkább nem szóltam egy szót se, csak levertem csizmámról az út porát, amikor felértem az ajtó elé, megigazítottam a zubbonyomat és bekopogtam, hogy aztán a lélegzetem is elálljon, amikor az kinyílt.

A gyönyörű zöld szemek egyszerre szegeződtek rám ijedten és kihívóan. Mint a sarokba szorított vadé, amely végső elkeseredésében fenyegeti támadóját, hátha az eláll a további zaklatástól.

- Üdvözlöm, hölgyem! - kezdtem fennkölten némi torokköszörülés után. - Matthew Mitchels főhadnagy vagyok Őfelsége hatodik gyalogos ezredétől. William Addows közlegényt keresem.

Én is éreztem, milyen visszás ez a helyzet. Én, a főhadnagynak álcázott nő, akit senki sem vesz komolyan, itt udvariaskodok ezzel a lánnyal, aki talán még nálam is fiatalabb és zilált küllemében nincs semmi tiszteletet parancsoló. Én azonban nem tudtam mást tenni, amikor belenéztem azokba az ígéző zöld szemekbe a talán mégszebb arc közepén.

- Nincs itt - nyögte ki végül és már csukta is volna az ajtót, de én az útjába tettem bakancsba bújtatott lábamat.

- Hölgyem - ütöttem meg ismét az udvarias hangnemet, mit sem törődve az arcára kiülő meghatottsággal és zavarral teli értetlenséggel, ami engem is mart belülről. - Gondolom nem kell emlékeztetnem, hogy Addows közlegény még mindig a hatodik ezred tagja. Ha nem tart velem, az parancsmegtagadásnak minősül és...

- Nincs itt - ismételte meg határozottan a nő, és bár éreztem, hogy valami nincs rendben, szívem szerint rá hagytam volna. De nem tehettem, amit ő is tudott, így végül leengedte a vállait, fújt egyet és nem nézett a szemembe, amikor folytatta. - Meghalt. Mindenki meghalt.

- Értem - hajtottammle a fejem. - Én akkor... - gondoltam, jobb szeretné, ha elmennék, így kivettem lábam az ajtó útjából és már el is indultam volna visszafelé, amikor megállított.

- Kérem!... Nem inna meg velem egy teát?

Szemében valami megfoghatatlan könyörgés csillogott. Talán nem akart egyedül maradni. Nem úgy nézett ki, mintha hármunkon kívül bárki is lett volna a közelben. Én viszont haboztam. Nem mintha nem akartam volna elfogadni a meghívását. Szívem szerint még egy az ágyába szóló meghívást is kicsikartam volna belőle, de éreztem, hogy az most nem lenne helyes. De még mielőtt válaszolhattam volna, a lány szemei hirtelen kidülledtek, teste meggörnyedt és hevesen köhögni kezdett.

Azonnal, gondolkodás nélkül mozdultam. Nem érdekelt az etikett, rögtön a lány mellé ugrottam és átkaroltam a vállát, hogy megtartsam, amíg elmúlik a rohama.

- Semmiség, semmiség - mentegetőzött, gyengéden eltolva a kezemet. Csak megfáztam. Hideg tavaszunk van.

- Igen - bólintottam. - Hideg tavasz.

- Akkor, bejön? - nézett rám ismét reménykedve, én pedig nem mondhattam nemet ezeknek a gyönyörű szemeknek. Amellett meg, ha gyakorlatiasan szemléljük a dolgot, a feletteseimet is biztos érdeklik majd a részletek.

- Várjon meg itt! - kiáltottam a sofőrnek. Nem maradok sokáig.

- Igenis, uram - válaszolta az már-már szemtelenséggel felérő hangon, de én oda se figyeltem rá, csak engedtem, hogy a lány bekísérjen.

- Willie a bátyám volt - magyarázta Emily Addows, miközben feltette a teavizet forrni. - Itt nőttünk fel, ezen a farmon. Hatan voltunk testvérek, de Willie állt hozzám a legközelebb.

- Őszinte részvétem - motyogtam, ds nem csak az illendőség kedvéért. Volt valami ebben a nőben, ami melegséggel töltötte meg abszívemet. Itt akartam lenni vele. Gondoskodni róla. Megvígasztalni.

Ő csak egy vállrándítással felelt és mormogott valamit, miközben tölteni kezdte a teát. Azonban épp csak az asztal fölé emelte a kannát, rögtön ki is csusszant a kezéből, ahogy ismét rátört a mélyről jövő köhögés.

- Semmiség - intett, amikor felpattantam a székemből. - Elmúlik.

Nem válaszoltam semmit, csak kértem egy rongyot, amivel feltöröltem az asztalra löttyent teát, amíg ő töltött nekünk.

- És a többiek... - kezdtem, de ő félbeszakított.

- Meghaltak... Mindenki meghalt.

- Értem - hajtottam le a fejem és visszaültem a székbe, miközben elém tette a teát. Üresen hangzott volna a "részvétem" szó, ezért inkább hallgattam. Ő pedig magától folytatta. - Amikor a fiúk hazajöttek a háborúból, mindenki nagyon boldog volt... Nem vagyunk gazdag emberek, főhadnagy, de illett fogadást rendeznünk, hogy megünnepeljük, hogy Willie egészségesen haza tért.

- Értem. - Csak ennyit tudtam mondani ismét. Hallottam róla, hogy a birodalomnak ebben a csücskében még Angliánál is elevenebb az ilyen partik hagyománya. És világháború ide vagy oda, hiába zajlott az itt is a szomszédban a gyarmatosítók között, a hagyomány az hagyomány. Ilyenkor összecsődül a nép a legtávolabbi rokonoktól kezdve a szomszédokig. Vállukra veszik a család hazatért fiát, esznek, isznak, ünnepelnek, és meghallgatják a történeteket a kegyetlen háborúról. Ha valahol, a zsúfolt katonai táborokon kívül itt tobzódik igazán a vírus.

Emily egy percig hallgatott, majd folytatta.

- Willie pár nap múlva rosszul lett. Borzalmasan köhögött, szédült. Nem maradt meg benne az étel. Aztán egy nap vért hányt, és mire kiért hozzá az orvos...

Nem tudta befejezni.

- Nagyon sajnálom - motyogtam és nyugtatólag a karjára tettem a kezem. Ő csak szipogva bólogatott, majd hirtelen ismét rátört a köhögés. Most már nem szólt semmit. Épp csak megmozdultam a székben, hogy felálljak, rögtön emelte a kezét, hogy maradásra kérjen.

- Másnap a kis Andrew-t találtuk meg a fészerben - folytatta pár perc múlva, mintha mi sem történt volna. - A kisöcsénk. Csak tíz éves volt.

- Értem. - Hülyén éreztem magam, hogy ezt hajtogatom, de nem jött ki más a torkomon. Ő pedig meg sem hallotta.

- Aztán sorban Mama, Ted bácsi, Catie, a kis Teddy, Papa és végül Alfred is. Egyedül maradtam, főhadnagy - nézett rám könnyes szemekkel. Minden gyengédséggel, ami csak tőlem telt, a kezét simogattam és épp mondani akartam valamit, amikor az arca hirtelen elfehéredett. Kezeit a szája elé kapta, miközben elfordult és testét az eddigieknél is nagyobb erővel rázta a köhögés. Most már meg sem állított, amikor oda ugrottam hozzá és átkaroltam. Szó nélkül ernyedt el karjaimban, és amikor leengedte kezeit, láttam, hogy tenyere iszamós a vértől.

- Emily... Emily! - szólongattam, de ő nem reagált. Csak ernyedten feküdt ölelésemben.

Amikor megbizonyosodtam róla, nincs eszméleténél, felkaptam és az ajtó felé kezdtem rohanni vele.

- Indítsa a kocsit! - üvöltöttem rá a sofőrre. - Gyerünk már!

Ő csak ráérős lassúsággal huppant vissza a járműbe és úgy indította el azt, mintha csak az uralkodót vinné sétakocsikázni.

- Gyorsabban már, ember! - üvöltöttem, beugorva a hátsó ülésre Emily-vel. - A legközelebbi kórházba, ahogy csak ez a tragacs bírja!

- Igenis, uram - válaszolta már-már ingerlő nyugalommal, de én inkább nem szóltam semmit, mert a parancsomat legalább teljesítette.

***

- Gyorsan! - rohantam be Emily-vel amkarjaimban a kis kórházba. - Nincs eszméleténél...

Nem is kellett többet mondanom. A nővérek és az éppen ott tartózkodó orvos azonnal mellettünk termettek, a lány véres száját és kezeit pedig már ők is látták.

A középkorú orvos sietős mozdulatokkal megvizsgálta. Megnézte a pulzusát, óvatosan feltolta a szemhélyát, hogy azokat a csodaszép zöld szemeket is ellenőrizze, benézett a lány szájába, majd bólintott.

- Vegyenek méretet, aztán vigyék a hatvannyolcas terembe! - mondta a nővéreknek, akik csak szenvtelenül bólintottak.

- Méretet? - hüledeztem. - Azt minek?

Senki nem figyelt rám. A nővérek szó nélkül méricskélték az eszméletlen lányt, amíg meg nem érkezett két ápoló egy hordággyal, hogy elvigyék.

- Hallotta, amit kérdeztem? - indultam az után a nővér után, aki nem sietett el valamerre az orvos társaságában, csak ráérősen az asztalához sétált. De ő se szólt semmit, csak irogatni kezdett. A válla felett láttam, hogy egy koporsó készíttésére írja fel az adatokat.

- Koporsó? - hüledeztem. - De hát még nem halt meg. Még nem...

A nővér tudomást sem vett rólam, csak irogatott tovább. Tehetetlen dühömből nem tellett másra, beleütöttem a levegőbe, majd hirtelen ötlettől vezérelve az orvos után rohantam.

- Doktor! - kiáltottam utána, amikor utolértem egy méretes fa ajtó előtt. A férfi megállt és rám nézett. - Miért vesznek méretet Emily-ről? Ő még...

- Már nem sokáig - szakított félbe az orvos. - Nem éli meg az estét.

Hangja színtelen volt, szinte már gépies. Bensőmben vad harcot vívtak az érzelmek. Nem akartam elveshíteni őt. Azt nem lehet. Hiszen erős nő. Ő... túlélt mindenkit. Az nem lehet...

Az orvos, mintha kiolvasta volna gondolataimat az arcomból, eröltetetten sóhajtott.

- Nézze, mister...

- Főhadnagy - sziszegtem hirtelen jött erővel. - Magának Mitchell főhadnagy.

- Nézze, főhadnagy! - ejtette ki az utolsó szót enyhe lenézéssel. Ő is azok közé tartozott, akik sima arcom, férfihoz képest törékeny alkatom és még mélyítve is magas hangom miatt taknyos kölyöknek néztek. Az persze eszébe se jutott, hogy nő is lehetek. Előbb gondolt arra, hogy valami fejes kitartott unokaöcsikéje lennék. De nem volt időm ezen fortyogni, miközben folytatta. - Nekem azokkal kell foglalkoznom, akiknek még van esélye.

- Doktor! - kiáltottam, de torkomon akadt a szó amikor kinyitotta az ajtót és arcom állott szag csapta meg. Az izzadtság, az ürülék, a vizelet és a vér szagának keveréke. Odabent egy bálteremnyi méretű hodály terpeszkedett, zsúfolásig tele köhögő, fuldokló haldoklókkal. Talán csak annyi hely maradt szabadon, hogy a száz és száz beteg között az orvosok és nővérek szűk folyosókon járhassanak. Az émelyítő szagba mintha az enyészet, a halál és a rothadás szaga is vegyült volna és néhány szedett-vedett fekhely mellől vígasztalhatatlan sírás is feltört.

- Ez... ez... - hebegtem.

- Ez az egyes kórterem - világosított fel egy mellettem elsiető nővér.

Az egyes kórterem. Nyilván a legjobb állapotúaké. Az orvos azt mondta, azokhoz megy, akiken még lehet segíteni.

Ahogy végignéztem a szerencsétlen vergődő félholtakon, arra gondoltam, mi lehet így a kettes, a hármas, a tízes, a húszas, a harmincas kórteremben. Mintha ez az egész borzalom valóban valamiféle isten büntetése lenne, amiért az emberiség önmaga ellen fordult. A népek nem tudták kiirtani egymást, bármilyen böhömnagy ágyukat vetettek is be. Ez az isten most megteszi, méghozzá egy parányi kis atomcsomó segítségével, ami még élőlénynek sem biztos, hogy nevezhető.

És ha már itt is ez folyik... És Emily a hatvannyolcas kórterembe került. Ezek szerint...

A sofőr, aki csak most ért utol ráérős lépteivel, leolvasta arcomról a gondolataimat és egykedvűen bólintott, majd megismételte korábbi szavait.

- Üdv a Pokolban, főhadnagy!

Kedvem lett volna beverni a képét az érzéketlenségéért, de talán igaza van. Emily lehet, már most halott. És ha ennyien vannak mind a legalább hatvannyolc kórteremben, nem is lehet máshogy kibírni épp ésszel. És ez még csak a kezdet. Tudtam, hogy ez még csak a kezdet és csak Dél-Afrika. A később spanyolnáthának elkeresztelt H1N1 vírus már most több embert ölt meg tavaly november óta, mint a háború négy év alatt. És ha nem esnek el a fronton, ki tudja, hányan haltak volna bele már a '18. november 11-i fegyverletétel előtt is. A brit közvélemény már ma is úgy emlegette a fronton elesett, a gyerekkorból épp csak kinőtt suhancokat, mint "az elveszett nemzedék". Az 1889 és 1900 között született férfiak jelentős része elesett, eltűnt, hadifogságba esett, megrokkant, vagy beleőrült a háború borzalmaiba. És most ez is. William Lief Robinson, aki 1915-ben vált az angol nép hősévé, amikor a Londont bombázó német zeppelinek elpusztítására kitalálta a gyors kis repülőkről is könnyedén kilőhető gyújtólövedékeket, amelyek berobbantották a léghajókat megtöltő gázokat, Franciaországban esett fogságba, amikor szembe találkozott a Vörös Báró néven elhíresült legendás pilótával. Csak a fegyverszünet után, decemberben engedték haza a fogolytáborból, rendkívül legyengülve, hogy aztán vele is, mint oly sok társával, a rejtélyes kór végezzen. Ráadásul épp karácsony napján. A vírus, amit még száz év múlva se fognak tudni, honnan jött és mikor, még évekig fog tombolni, hogy aztán ugyanolyan rejtélyesen tűnjön el, ahogy jött, közben a legóvatosabb becslések szerint is húsz, realisták szerint ötven, egyesek szerint pedig száz millió embert küldve át a másvilágra, akik között ott van William és Emily Addows is. Nekem pedig vissza kell térnem és jelentenem ezt a feletteseimnek, persze csak ha még élnek.