Közvetlen előzmény: Laura csábítása 3. fejezet
Írta: S. Anne Gardner
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2001.
****************************************************************
A következő napokban nem volt más dolgunk, csak túlélni. A víz után találtam élelmet is, habár annak a nagy része különféle gyümölcsökből állt. Charlie is egyre jobban nézett ki. Amit viszont nem értettünk, hogy miért nem talált még ránk senki. Manapság nem létezhet ilyen elzárt sziget ennyire közel a civilizációhoz. Az 1990-es években járunk, nem az 1890-esekben, a fenébe is! Küldhetnének kereső osztagot is, vagy valamit. Biztos keresnek már minket.
Két hét telt el, de még mindig semmi. Charlie már tökéletesen jól volt, de nem volt hajlandó semmi mást tenni, csak napozni, amíg én meggebedtem a munkától. Sose voltam túl higgadt természet, és ettől egyszercsak már elpattant a húr.
Épp friss vízet hoztam, mint minden nap, amikor elvágtam a lábam egy éles kagylóval a homokos parton. Emlékszem, úgy üvöltöttem, mint a fába szorult féreg. Néhány pillanatig csak fél lábon ugráltam, majd fájdalmasan elterültem a homokban. Aztán meghallottam, ahogy Charlie nem messze tőlem nevet.
– Azt hiszed ez vicces? – üvöltöttem, és ha pillantással ölni lehetne, ő ott helyben atomjaira robbant volna. De ő csak tovább nevetett.
– Látnod kellene magadat – mondta végül. – Úgy ugrálsz körbe mint... mint... – Aztán ismét elnevette magát.
Megragadtam egy maréknyi homokot, hogy felé hajítsam. Valamennyi a szemébe mehetett, mert azonnal odakapta a kezeit és a víz felé rohant.
– Te ribanc! – nyüszítette. – Te rohadt ribanc! Csak várj, amíg végzek! – fröcskölte a vizet a szemébe, majd feladta és teljesen bele merült a tengerbe.
Amikor ismét előkerült a habok közül és rám nézett, látszott rajta, hogy fortyog a dühtől. Felém indult kifelé a vízből, én pedig felálltam, hogy aztán úgy meglökjön, hogy ismét elterüljek a homokban.
Azonnal felpattantam és rá vetettem magam. Alig pár perc múlva már a földön hemperegtünk, verekedve, mint két rossz gyerek. Hihetetlen. Harmincöt évesen úgy verekszem egy meztelen nővel a parton, mintha még mindig a gimiben lennénk.
– Elég! – szorítopttam le a földre. Még mindig dühös volt, és tovább próbálkozott. – Elég, Charlie! – kiáltottam rá.
Ez már túl sok volt. Dühösen rám emelte a tekintetét és a fogai között sziszegett: – Szállj le rólam, most azonnal!
Egyenesen a szemébe néztem.
– Befejezted?
Nem válaszolt, úgyhogy ismét megkérdeztem. Egy pillanatig csak bámult rám. A harad leolvasható volt az arcáról.
– Élvezed, hogy felül lehetsz, Laura?
Egy pillanatig fel se fogtam a szavai jelentését. Majd amikor megértettem, azonnal lemásztam róla. Ő megfordult és a hasára feküdt, a könyökeire emelkedve és hátra vetette a fejét, hogy ismét felnevessen.
Tettem egy lépést hátra és rákiáltottam: – Te megőrültél! Ha azt hiszed, mindent megcsinálok helyetted, te megőrültél. – Elfele lépdeltem tőle, majd még egyszer rákiáltottam: – Befejeztem! Mostantól neked is ki kell venned a részed a munkából, megértetted?
Aztán elfordultam, és menet közben még odamormoltam magam elé: És –az Isten szerelmére, vegyél már fel valamit! – Felvettem a kagylót, amibe beleléptem és elhajítottam.
A lábam továbbra is vérzett. Próbáltam összezárni a vágást azzal, hogy összeszorítottam a seb széleit, de csak azt értem el, hogy a kezem is csurom vér lett. Aztán hirtelen egy árnyék eltakarta előlem a napot. Charlie volt az.
Felnéztem, és azonnal láttam a gondterheltséget az arcán, ahogy letérdelt mellém és bámulta véres kezeimet és lábamat.
– A fenébe is! Mit műveltél magaddal? – A hangja meleg volt és együttérző.
Felsegített, majd visszaindultunk a vízhez. Azonnal elkezdte kitisztítani a sebemet. Addigra már telement homokkal. Amint már minden tiszta volt, óvatosan összeszorította a vágás széleit. A vérzés lassan elállt, bár még mindig sajgott a lábam.
– Vedd le a blúzodat! – nézett rám ellentmondást nem tűrően.
– Miért? – hallottam a saját hangomat.
– Szorosan be kell kötni a lábadat, és csak neked van ruhád.
Elkezdtem kigombolni a ruhadarabot, de túl lassúnak bizonyultam, és, őszintén, nem is voltam benne biztos, hogy sikerül megcsinálnom. Forgott körülöttem a világ.
– Hagyd csak rám, mielőtt még elvérzel! – tolta arrébb Charlie a kezeimet. Gyorsan levette a blúzomat és szorosan a lábam köré csavarta.
– Ez túl szoros, Charlie! – sziszegtem.
– Szorosnak is kell lennie – jött a kurta válasz. Egy nyögés tört fel a torkomból, ahogy hátradőltem a homokban. Próbáltam megállítani a körülöttem forgó világot.
Szinte súlytalannak éreztem a testem, ahogy felemelkedtem és zavarodottan körbe néztem. Charlie arca épp az enyém mellett volt. Hogy kelhettem fel ilyen könnyen? Éreztem támogató karját magam körül. Gyengéden a házikónk felé vezetett. Segített lefeküdni a sajátkészítésű matracunkra, aztán betett valamit a lábam alá, hogy felpolcolja. A szemhéjam elviselhetetlenül nehéznek tűnt. Charlie felemelte a fejem és megpróbált rávenni, hogy igyak egy kevés kókusztejet, hátha az segít a szédülésemen.
– Ne, Charlie! Ne! – tiltakoztam és eltoltam magamtól a kezét. – Meg akarsz folytani? – Letette a fél kókuszdiót és kuncogni kezdett.
A szemembe nézett, majd gyengéden válaszolt: – Hogy aztán egyedül maradjak ezen a szigeten?
Visszamosolyogtam a fölém hajoló arcra, ő pedig vállára vonta a fejem és homlokom a nyakához simította. Csak tompán hallottam, ahogy azt suttogja: – És ne hívj Charlie-nak! – Aztán szorosan átölelt.
Ezek után minden megváltozott közöttünk. Talán rájöttünk, hogy szükségünk van egymásra, és valójában élvezzük is egymás társaságát.
***
Amint ismét lábra tudtam állni, elindultunk, hogy felfedezzük a szigetet, és találtunk is valamit, ami úgy nézett ki, mint egy régi, elhagyatott kikötő. Amiben az volt a jó hír, hogy találtunk hálókat, vásznakat és még néhány edényt is, amiben főzhettünk.
Miután két hónapig csak gyümölcsön éltünk, ez maga volt a mennyország. Az extázisban úsztunk. Az persze, hogy egyikünk se próbált még soha halat fogni, egyáltalán nem volt érdekes. Már tervezgettük is, hogy mit eszünk vacsorára.
Elkezdtem kimosni a legnagyobb edényt. Bedörzsöltem homokkal, majd elöblítettem az óceánban. Több sétába is telt, hogy elég vizet hozzunk a vízeséstől, hogy megtöltsük.Ha viszont ott próbáltuk volna megtölteni és visszacipelni, az túl nehéz lett volna. Charlie kerített pár elszáradt ágat, és két hónap gyakorlás után már könnyedén meggyújtottuk a tüzett. Már minden készen állt.
Összeszedtük a hálót, hogy használatba vegyük, és teljesen figyelmen kívül hagytuk, hogy fogalmunk sincs, mit kellene tennünk vele.
– Azt hiszem, az öbölnél kellene megpróbálnunk – mondtam.
– Miért pont az öbölnél? – nézett rám.
Emlékezetembe idéztem, hogy korábban már láttunk ott halakat. Két óráig próbálkoztunk a halfogással, de, ahogy ez alatt a két hónap alatt rájöttem, Charlie-nak nagyon gyorsan elfogyott a türelme. A várakozás nem volt az erőssége. Úgyhogy nem lepett meg, amikor megunta az egészet.
– A fenébe is! Elegem van – viharzott el.
– Charlie! – kiáltottam utána. – Ne legyél már ilyen! Gyere vissza, Charlie! Hé! Ha van jobb ötleted, csak mondd!
Végeredményben én is dühös voltam. De nem akartam kimutatni. Ő azonban semmire nem reagált, csak távolodott tőlem.
– Charlie! – üvöltöttem utána.
Hirtelen megpördült és visszakiáltott: – Mondtam már, hogy NE SZÓLÍTS CHARLIE-NAK! – Azzal tovább indult.
Egy ideig még ücsörögtem ott. Igazából egyáltalán nem tudtam őt hibáztatni azért, amiért dühbe gurult. Már épp sötétedett, amikor visszafelé indultam.
Mire visszaértem a házikóhoz, vaksötét lett. Charlie viszont nem gyújtott tüzet, ahogy minden este szoktunk. Ez már amolyan rituálé lett nálunk. Csak beszélgettünk a tűz mellett esténként, mindenről és bármiről. Ez egy szokás lett már, amit mindketten követtünk. Vagy mégsem?
Tovább indultam a parton. Forró éjszaka volt. A telihold bágyadtan világított le rám. Minden mintha ezüst fényárban úszott volna.
Pár perc múlva megpillantottam őt odakint a tengernél. A víz a combjáig ért. Ujjait hátrafttatta a haján, a hold fénye pedig csak még jobban kiemelni látszott meztelen testének szépségét.
Én vonzónak tartom magamat. Már épp elég férfi mondta nekem, milyen szép vagyok. De Charlie még mellettem is lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Az elmúlt hónapok napozásától bőre még vonzóbb arany színt öltött. A haja világosabb lett, ahogy az enyém is. Egy idő után én is csatlakoztam hozzá napozás közben, de tudtam, sosem fogok ilyen jól kinézni.
Rengeteget feküdtünk a napon egymás mellett, meztelenül, de még sosem kerített hatalmába ez az érzés. Csak bámulni tudtam őt, ahogy ott áll és a hullámok nyaldossák a testét.
Gyengéden megmarkolta a melleit és arcát az ég felé fordította. Ekkor megértettem, mit csinál. Már hosszó idő eltelt, mióta bárki is kényeztetett volna. Én is éreztem magamban a vágyat.
Lehunytam a szemeimet, majd amikor ismét kinyitottam és rá néztem, éreztem az ereimben lüktető vért. A felismerés úgy hasított belém, mintha belém csapott volna egy villám.
Ekkor Charlie is észrevett engem, ahogy ott állok a parton, és intett, hogy menjek oda hozzá. Megfordultam és a másik irányba kezdtem rohanni, vissza a házikó biztonságába.
Nem tudom elmagyarázni azt a sok érzést, ami akkor kavargott bennem. Sosem éreztem még ilyesmit egy másik nő iránt. Kényelmetlen érzés volt. Frusztráló, és ami a legrosszabb, bármennyire is ellenkeztem, az elmém arra vágyott, hogy odalépjen hozzá. Meg akartam érinteni a melleit. Érezni akartam ajkait az enyémeken. Remegtem a kínzó vágytól és undorodtam egyszerre.
Ahogy elértem a házat, fel-alá kezdtem járkálni odabent, mint egy ketrecbe zárt vadmacska. Ki kellett találnom valamit. Elkezdtem megrakni a tüzet, és amikor felnéztem, háttam, hogy Charlie lassan közeledik felém. A kezében ott lógott az a szövetcsomó, amit aznap ruhagyanánt viselt. Lassan sétált visszafelé, bámulva a tengert és a csillagokat.
Pár perc múlva a matracomhoz mentem és lefeküdtem, a hátamat fordítva a bejárat felé.
– Hé! Miért nem jöttél be a vízbe? – szólított meg, de én nem válaszoltam. – Még mindig dühös vagy, amiért ott hagytalak azzal a hülye hálóval? – Még mindig semmit. – Tudom, hogy nem alszol, Laura... Gyerünk már, Laura! Hagyd abba a duzzogást!
Bizonyára belefáradt, hogy a válaszomat várja, úgyhogy inkább ő is lefeküdt.
Leheveredett mellém, ahogy minden este, és hirtelen éreztem, ahogy nedves karja végigsimít a hátamon. Felé fordultam és láttam, hogy még mindig meztelen és a tűz fénye megcsillant nedves bőrén.
– Így akarsz aludni? – kérdeztem, mire ő meglepetten nézett rám.
– Igen. Meleg van. – Azzal a másik oldalára fordult, a hátát mutatva nekem.
Másnap alig beszéltünk. Amikor felkeltem, rögtön elindultam gyümölcsöt és vizet keresni. Egyedül kezdtem neki annak, amit együtt kellett volna csinálnunk és kerestem pár dolgot, amivel végre elkaphatom azokat a rohadt halakat.
Két nappal később mindez végre kifizetődött. Most már végre hallal is megtömhettük a hasunkat. Még néhány méretes rákot is találtam nem messze a parton. A háló és a lábos mindent megváltoztatott. Így már volt indokom, hogy legalább egy kicsit távol legyek Charlie-tól. Tovább már nem napoztam vele. Éreztem, hogy bántja a dolog. Végülis, miért ne bántaná? Egyik pillanatról a másikra kerülni kezdtem a társaságát. Szisztematikusan igyekeztem kizárni őt a mindennapjaimból. És ez így ment három hétig. Már alig beszéltünk.
Hiányoztak a beszélgetéseink. Hiányzott, hogy vele sétáljak, együtt ússzunk és megosszuk minden percünket egymással. Hiányzott minden, amit korábban együtt átéltünk.
Egy idő után feladta a próbálkozást, hogy beszélgetést kezdeményezzen. Csak ült és órákon át az óceánt bámulta, de néha rajtakaptam, hogy engem néz.
Újabb hetek teltek el és semmi nem változott köztünk. El voltunk zárva ezen az Isten háta mögötti szigeten. Már bizonyára mindenki feladta a keresésünket. Tudtam, hogy az esélyeink kisebbek, mint valaha.
Épp a parton sétáltam, amikor megpillantottam Charlie-t, ahogy ücsörög a homokban. Normál esetben csak elsétáltam volna mellette, de most láttam, hogy elfordítja a fejét, de egész testét rázta a zokogás. Nem látott engem. El is sétálhattam volna. Azt kellett volna. De képtelen voltam megtenni. Olyan elveszettnek tűnt. A szívem összeszorult a fájdalomtól. Szerettem volna megvígasztalni.
Lassan odaléptem hozzá. Még mindig nem látta, hogy közeledem. A hátát mutatta felém. És ahogy egyre közelebb értem, megütötte felem síró hangja.
Letérdeltem mellé és felemeltem a kezem, hogy megérintsem. Ahogy a vállához értem megpördült és rám nézett. Szemei tele voltak könnyel. A belőlük sütő szenvedéstől és fájdalomtól majd megszakadt a szívem. A karjaimba vettem őt és gyengéden magamhoz szorítottam. Erősen tartottam őt és éreztem, ahogy a teste remeg a zokogástól. A haját simogattam és megcsókoltam a homlokát. Magamhoz öleltem és szorosan köré fontam a karjaimat.
Hosszú ideig maradtunk így. Aztán felnézett rám és gyengéden simogatni kezdte az arcomat. Tekintete az enyémbe fonódott. Ajkai elnyíltak és éreztem, hogy egyre közelebb kerül hozzám. Erre hirtelen és figyelmeztetés nélkül eltoltam őt magamtól.
Meglepetten nézett rám, ahogy felálltam és az ellenkező irányba indultam el. Utánam vetette magát és megragadta a karom, hogy maga felé fordítson.
– Miért? Mondd meg! Miért? – üvöltötte. – Csak mondd meg, hogy miért. Próbáltam– kiszabadítani magam, de nem engedett. – Laura! Szükségem van rád – zokogta, ahogy kitéptem a karom a kezéből.
Ismét az ellenkező irányba indultam és hallottam, ahogy újból zokogni kezd. Megálltam és felé fordultam.
– Charlie, kérlek, ne tedd ezt nehezebbé, mint amennyire muszáj! – könyörögtem, de ő csak bámult rám. – Nem látod, Charlie?... Nem bírok melletted lenni. Nem lehetek veled.
Ő csak zavarodottan nézett rám.
– Miért? Mit tettem? Mit tettem, Laura? – zokogott. – Sosem kértem tőled semmit.
Kényelmetlen csend telepedett ránk. El kellett mondanom neki. Meg kellett értetnem vele, hogy el kell felejtenie engem.
– Szeretlek, Charlie – mondtam ki szárazon.
Elmosolyodott és felém indult, de meg isállt, amikor látta, hogy néhány lépést hátrálok.
– Nem akarok mást, csak veled lenni – mondtam.
– Én is. Szükségem van rád – indult ismét felém, de én megint hátráltam egy lépést.
– Nem. Nem érted. Akarlak. Annyira akarlak, hogy az már fáj. Fáj, ha rád nézek. Nem érted? Nem lehetek a közeledben. Egyszerűen nem lehet.
Csak állt ott és bámult rám értetlen szemeivel. Ugyanazokkal a szemekkel, amikkel akkor bámult, amikor azt hitte, nem látom. Csak megfordultam és elrohantam. Olyan gyorsan, ahogy a lábaim bírták.
Bármiféle cél nélkül rohantam előre. Tudtam, hogy a nyomomban van. Hallottam, ahogy a nevem kiabálja. Végül már belefáradtam és megálltam. Hangosan kapkodtam levegőért. Megfordultam, hogy visszanézzek és láttam, hogy úgy tíz méternyire áll tőlem és ő is zihálva veszi a levegőt.
Néhány pillanat múlva gyűjtött egy kis erőt és tett egy lépést felém, mire én hátrálni kezdtem. Csak nézni tudtam. Egyszerűen elviselhetetlen volt a rám törő érzelmek vihara. Most sokkal lassabban közelített, én pedig csak meredten bámultam rá. Aztán megállt egy kicsivel előttem. Éreztem a lehelletét az arcomon. Tekintetem mélyen az övébe fúródott és mozdulni sem bírtam. Mintha egy mosógépben lettem volna, ami minden akaraterőt kifacsar belőlem, és esélyem sincs a szökésre.
Minden olyan lassúnak tűnt. Felemelte a kezét és gyengéden megsimogatta az arcomat. Mondani akartam valamit, de az ajkaimra tette a mutatóujját.
Kisöpört egy kósza tincset az arcomból és a fülem mögé tűrte. Aztán a keze ott maradt még pár pillanatig.
Teljesen megbabonázott a jelenléte. Csak a szívem erőteljes dobogását hallottam. Keze a tarkómra siklott és éreztem, ahogy közelebb húz magához. Éreztem, ahogy minden porcikája az enyémhez préselődik és számon éreztem a lehelletét.
Lehunytam a szemem és ajkaim az övéihez értek, gyengéden kérlelve, hogy adjam meg magam. Az érzelmek olyan vihara tombolt bennem, mint soha azelőtt. Éreztem kezeit a hátamon, ahogy közelebb húz magához, és egy nyögés tört fel a torkomból. Átkaroltam őt és közelebb vontam magamhoz. Érezni akartam őt, úgy, mint még soha senkit.
Aztán hirtelen ellöktem magamtól. Most már egy méterre távolodtunk egymástól. Alig kaptam levegőt. Csak bámultam a szemébe. Annyi érzelem kavargott bennem, de ahogy Charlie szemébe néztem, nem láttam semmit. Aztán halkan megszólalt.
– Szükségem van rád, Laura. És neked is rám.
El kellett fordítanom a tekintetemet. Annyira undorodtam magamtól! Szüksége volt rám, én pedig erre kényszerítem. Hangos sikoly tört ki belőlem és a földre roskadtam, eltakarva szégyentől égő arcomat. Könny csordult le az arcomon.
Letérdelt mellém, én pedig nem bírtam rá nézni.
– Sosem volt szükségem senkire – törte meg a csendet. – Nem tudom, most mit mondhatnék. – Hallottam, ahogy vesz egy mély levegőt. – Nézz rám! Ennek a macska-egér játéknak véget kell vetni... Kérlek, Laura!
Felemeltem könnyes tekintetem. Össze voltam zavarodva.
A tekintete nem volt többé érzelemmentes.
– Be akarlak engedni, Laura. A bensőmbe. A világomba. Az életembe. – A tekintete sosem volt még ilyen komoly. – Szükségem van rád.
Felém nyúlt és magához húzott, miközben mindketten a földre rogytunk. Félig alá gyűrődtem, ő pedig a tarkómra csúsztatta a kezét és magához vont. Ajkaink ismét találkoztak.
Egy örökkévalóságnak tűnő ideig csókolóztunk. Minden egyes érintés szenvedélyesebb volt az előzőeknél. Éreztem, ahogy kezei fel-alá vándorolnak a testemen.
Annyira vágytam rá, hogy nem tudtam betelni vele. Az ízével. Testének érintésével. Nem kaphattam eleget belőle. Kívántam őt, ahogy még senkit azelőtt.
Aztán elhúzódott és a szemembe nézett. Hangosan ziháltam, tekintete pedig arcomat kémlelte reakcióimért. Látta a félelmemet, izgatottságomat, és hogy akarom őt. A fenébe is, mennyire akartam őt! Megfogta a kezem és a mellkasára tette. Egész testem remegett, ahogy hüvelykujjam megérintette mellbimbóját. Másik kezemmel legyűrtem magamról maradék ruhámat, majd a másik mellét kezdtem gyúrogatni. Szemei lecsukódtak és hátra csuklott a feje.
A nyakát kezdtem csókolgatni, majd ajkai a hatalmukba kerítették enyémeket.
– Érezni akarlak – suttogta a számba, majd nyelve az ajkaimhoz ért. – Kérlek, Laura, mondd, hogy te is akarod!
Visszahúzódott és egyenesen a szemembe nézett. Gyengéden szorította a kezem és várta a válaszomat. Szóhoz sem jutottam. Aztán gyengéden magához húzott és most én kerekedtem fölé. Arca közvetlenül az enyém alatt volt. Ajkai az arcomhoz simultak és halkan kérlelt, én pedig engedtem neki.
Ami ez után következett, az már túl sok volt. Az érzések vihara tört ránk. Egyszerűen el sem tudtam képzelni korábban ilyesmit. Simogattam és csókoltam minden porcikáját, ő pedig ezerszer többel viszonozta. Olyan szenvedéllyel kényeztetett, amilyet még sosem tapasztaltam. Addig hajszolt a gyönyör felé, amíg már nem bírtam tovább.
Zihálva feküdtünk egymás mellett. Csak vad szenvedélyünk izzadtsága borította testünket. Közel húztam magamhoz és gyengéden simogattam a haját.
Amikor sötétedni kezdett, vissza indultunk a kunyhó felé, karjainkat egymás köré fonva. Akár csak a szerelmesek a holdfényben. Nem volt szükség szavakra. Aztán amikor oda értünk, közelebb húzott magához és ismét megcsókolt.
A matracon feküdtünk és Charlie gyengéden szétfeszítette ajkaimat az övéivel, én pedig lehunyt szemmel felnyögtem a gyönyörtől. Egymás karjaiban töltöttük az egész éjszakát.
***
Amikor az új nap fényei beragyogták a vidéket, Charlie még mindig aludt. Sétára indultam a parton. Istenem, mit tettem? Mi történt velem? Mit mondhatnék? Hogy tehettem ilyet? Ez teljesen új volt nekem.
Leültem a homokba és a mellkasomhoz húztam a térdeimet. Csak ültem ott és bámultam az óceánt. Nem tudtam, mi következik most.
Mindez azért történt, mert mindketten ki akartuk elégíteni a bennünk tomboló szexuális feszültséget? Vagy többről van szó?
Még mindig akarom őt?
Még mindig akarom őt?
– Igen. Ó, igen – mondtam ki hangosan.
Visszanéztem a házhoz és láttam Charlie-t, ahogy engem bámul azzal az érzelemmentes tekintetével. Tudtam, hogy azt akarja, én tegyem meg az első lépést.
Nem tudom, mióta állhatott ott, de most rajtam volt a sor, ő pedig türelmesen várt.
Felálltam és odasétáltam hozzá, egy pillanatra sem engedve el tekintetét. Pár centire álltam csak meg tőle, arcom szinte az övéhez ért.
A külvilág megszűnt létezni. Olyanok voltunk, mint két szerető. Idekint, a semmi közepén nem volt semmi kifogás. Együtt kellett maradnunk. Tettünk egy nagy sétát a parton, együtt úsztunk, veszekedtünk és szeretkeztünk. Már hat hónapja voltunk ezen a szigeten és az utolsó három, Charlie oldalán, életem legboldogabb időszaka volt.
Folytatása következik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése