Arábiai M

M kalandjai

Észak-Arábia, a 7. század vége

A forró sivatagi levegő úgy csapott az arcomba, mintha legalábbis egy hősugárzót tartanék alig egy arasznyira magam elé. A szél fútta apró homokszemek kitartóan karistolták napégette bőrömet. Ilyenkor adtam hálát az égieknek a fejemet teljesen körbeölelő és a szemeim körüli pár ujjnyi felület ez leszámítva arcom minden négyzetcentiméterét betakaró kendőért. És nem csak azért, mert megvédett az elemektől és, a helyiek jellegzetes viseleteként segítette amúgy sem túl nehéz elvegyülésemet, de attól is megóvott, hogy megtudjam, mit tennének velem a most is körülöttem serénykedő férfiak, ha megtudnák valódi kilétemet és hogy nem épp az rejtőzik a lábaim között, mint amit hisznek, vagyis pontosan ugyanaz, mint nekik. Bár utóbbit azért sejtettem.

De mindezzel most inkább nem foglalkoztam. Inkább csak bámultam az előttem elterülő sivár, köves, homokos vidéket. A közhiedelemmel ellentétben errefelé nem olyan puszta, kihalt és élettelen a táj, mint a Szahara legeldugottabb területein, vagy akárcsak innen valamivel délebbre, a nagy félsziget déli részén, ahol egyszer majd Szaúd-Arábia, Jemen és Omán határa lesz elterülő "Üres negyed", vagy ahogy az arabok hívják, Rab-el-Hali. Bár engem nem igazán vígasztalt az a néhány csenevész bokor, ami a végtelennek tűnő kőtengerben száradozott, ahogy a néha előbukkanó kis rágcsálók se, hiszen ha meg is akarnánk fogni őket, napokig kergethetnénk, akkor is csak az orrunk előtt slisszolna be az üregébe. Mi meg legfeljebb a nagy színészek után szabadon énekelhetnénk, hogy "Ott a farka". No persze csak ha engem nem darabolnának fel azonnal drága utitársaim a szablyáikkal, ha kieresztem kornyikálásnak is rossz hangomat, legyek akár férfi, akár nő, ők pedig nem érkeztek volna szűk ezerháromszáz évnyivel hamarabb, hogy egyáltalán tudják, miről is van szó.

Viszont épp ezért inkább nem is merengtem azon, amiből úgysincs semmi hasznom, megváltoztatni meg még annyira sem tudom. Ehelyett csak a látóhatárt bámultam, ahol, valahol a messzeségben, ott nyújtözott uticélom, a hatalmas Perzsia, amit már csak alig néhány év választ el attól, hogy az arab seregek lerohanják és végleg megtérítsék az iszlámnak. Én azonban még ez előtt el akartam jutni oda.

Tevém hangosan felhorkantott alattam és egy pillanatra úgy rázkódott meg, mint a kátyús útra tévedt kocsi. Szerencsére elég volt csak gyengéden megpaskolnom a nyakát, hogy megnyugodjon, de így is eléggé visszarántott a valóságba ahhoz, hogy meghalljam utitársaim morgolódását.

- Homokvihar jön. A csontjaimban érzem - szagolt bele a levegőbe az egyik marcona alak.

- A csontjaidban? - kacagott fel mellette tevegelő társa. - Úgy érted, abban a göcsörtös valamiben, amit annak a rúminak a lova hátrahagyott? - használta a közel-keleti népek szokásos megnevezését a rómaiakra, vagy, ahogy a modern világ ismeri őket, a bizánciakra, miközben barátja valóban feltűnő3n összeroncsolódott lábára pillantott.

A másik viszont most valószínűleg a legkevésbé sem tekintette őt barátjának és azt a tekintetet látva, ahogy most sebhelyes arcából rá meredt, valószínűleg most sokkal szívesebben látta volna őt annak a lónak a patái alatt, ami őt megtaposta.

- Hallgassatok már! - mordult rájuk egyik, kissé előrébb haladó társuk, akit leginkább lehetett volna a kis csapat vezetőjének mondani, bár több napnyi együtt utazás alatt sem tudtam teljesen kiigazodni rajtuk. Afelé kereskedő-rabló banda voltak, akik néha rajtaütöttek a Bizánci Birodalom vagy épp Perzsia határterületein, hogy aztán a rabolt árut a másik területén adják el. Ez persze hol sikert hozott, hol nem, ha épp valamivel tökösebb és, nem utolsó sorban, jól felfegyverzett helyiekbe futottak bele, mint azt a mindannyiuk testét borító sebhelyek és barátunk összetört lába is bizonyította.

Nem voltak épp bizalomgerjesztő látvány, de csak őket tudtam felhajtani, akik átkísértek a sivatagon a Földközi-tenger vidékétől a perzsa hegyvidékig. Bár ők is furcsán néztek rám, hogy még éjszaka, a perzselő nap leszállta után sem voltam hajlandó megvállni a testemet védő szövetektől és hogy étkezni vagy akár inni is csak egyedül vonultam el, de találkoztak ok már nagyobb csodabogárral is. És, ráadásul ez a csodabogár még fizetett is nekik, szóval nem látták okát, hogy kérdezősködjenek.

Miután elhallgattatta Sántát, ahogy az először megszólaló arabot magamban elneveztem, és a társát, vezetőnk is beleszagolt a levegőbe és arca azonnal sokkal komorabb lett.

- Tényleg vihar közeledik.

- Jobb lenne fedezékbe húzódni, amíg el nem ül, emír - mondta tiszteletteljesen egy negyedik karavántag, mire a vezető csak bólintott és körbehordozta tekintetét a tájon.

- Ha egy kicsit meghajtjuk a jószágokat, még időben elérhetjük Abdul fogadóját - jelentette ki. - Mit szólsz, Idegen? Bírnál egy kis vágtát? - fordult felém vigyorogva.

Mivel nem tudtam mindegyikük nevét, vagy azt, hogy a kilométer hosszú névhalmazból, amin bemutatkoztak, melyiket használjam, beceneveket találtam ki nekik, mint Sánta, a morgolódó, rosszul összeforrt lábú, vagy az emír, akit következetesen csak főnöknek neveztem. És, jobb híján, ezeket a neveket használtam akkor is, amikor meg akartam szólítani őket. Ezen ők csak jóízűt nevettek, konstatálva leleményességemet és éleslátásomat, amiért ilyen találó neveket ötöltem ki nekik, de ezek után ők sem voltak hajlandók az én nevemet használni, még ha az M-nél mit sem lenne könnyebb megjegyezni. Ehelyett, mivel azon kívül, hogy nem vagyok sem arab, sem perzsa, sem "rúmi", semmit nem tudtak rólam, szimplán csak Idegennek szólítottak.

- Előbb vesztenétek el Sánta tevéjének a lábát is, mint hogy engem lehaggyatok - viccelődtem, mire a tréfa áldozatán kívül mindenki hangos kacagásban tört ki.

- Fogadni is mernél rá? - ugratott tovább Főnök, miközben intett a többieknek, hogy készüljenek fel a vágtára.

- Megtenném, de nem akarlak kiforgatni a kaftánodból is, barátom - vágtam vissza, amire csak újabb nevetés volt a válasz.

- Annyi baj legyen! Majd a fogadóban visszanyerem - kacsintott rám és, ki sem várva válaszomat, ügetésre ugratta tevéjét.

Elmosolyodtam az arcomat takaró szövetek alatt és kissé megcsóváltam a fejem. Ha mással nem is, azzal sikerült megnyernem haramja utitársaim bizalmát, hogy hajlandó voltam leülni velük különféle szerencsejátékaikat űzni, és, bár gyanítottam, hogy a szabályokat sokszor ott, helyben találták ki, hogy az én dolgomat megnehezítsék, mégsem bizonyultam könnyű ellenfélnek, de, hűen saját formámhoz, végül mindig akadt valaki, aki megszabadított minden nyereményemtől. Az első nagy bukásom után már puszipajtásukként öleltek keblükre, de ezek után már nehéz volt kibújnom az újabb és újabb kihívások elöl. Persze ezt én a legkevésbé sem bántam. Ahogy mondani szokták, aki szerencsés a kártyában, szerencsétlen a szerelemben. Remélem, rám ennek legalább a fordítottja igaz. Aki szerencsétlen a szerelemben, szerencsés a kártyában. De legalábbis arra rá kell jönnöm, mikor jön már a nagy vereség, hogy előtte kiszállhassak.

Egyelőre azonban ezeket a gondolatokat inkább megtartottam magamnak és én is tevém oldalába vágtam a sarkam, nehogy lemaradjak vágtázó utitársaimtól.

***

Abdul fogadója egy magányos épület volt a köves sivatag közepén, az útnak alig nevezhető, kitaposott ösvény mellett. Közel s távol a mellette helyett kapó koszos istállón és a sátrak számára a kövektől időről időre megtisztított területen kívül nem volt semmi. De hát, még a 21. században is találkozni a Szahara nyugati sivatagain keresztülvezető utak mentén olyan "településnevekkel" mint például Ötödik Benzinkút. Akkor miért ne lenne ez hasonlóképpen a 7. századi Arábiában is?

Abdulnak pedig nem ment rosszul a forgalma. És, bár egynapi járóföldön belül még két emberkéz által egymásra rakott kő sem volt, talán épp ebből húzott hasznot, mivel így minden erre járó utazó nála keresett legalább egy éjszakára kényelmes fekhelyet és biztonságos szállást. Amellett meg, pont valahol félúton lehetünk a két nagy térségbeli birodalom között, így azok, akik nem azt az utat választották árúik szállítására, ahol a két birodalom északabbra, a Kaukázusnál és az Örmény-magasföldnél összeér, itt cserélhették ki portékáikat, a "közelben" élő haszonlesők nagy örömére.

Az utóbbiak közé tartozhatott az a férfi is, aki az ajtó mellett kuporgott, kopott köpenyével védve magát az egyre erősödő szél ellen. Túl koszosnak és ágról szakadtnak tűnt ahhoz, hogy át tudja szelni a sivatagot, akár a Mediterráneum, akár Közép-Ázsia felé. Valószínűleg egy nem túl távoli faluban élhetett és valami, számomra ismeretlen időbeosztást követve járt ki Abdulhoz, árulni a portékáját. A fogadó tulajdonosa pedig nyilván tekintélyes részt kihasított a nyereségből. Így mindenki "jól" járt.

Nem vettem róla túl sok tudomást, alig csak egy pillantást vetve a mellette heverő méretes, szövettel letakart kupacokra. Azoban amikor leszálltam kölcsönbe kapott tevémről és arra vártam, hogy kísérőim, akik nyilván jobban ismerik a helyet, a többi hátassal együtt elvezesse az istállóba, a koszos férfi odasomfordált hozzám, hogy megragadja kaftánom ujját.

- Kérlek, jó uram, szánd meg szegény fejemet és tekintsd meg szerény árúmat!

Igyekeztem a lehető leginkább érzelemmentesen rá nézni, ugyanakkor arra is ösztökélni tekintetemmel, hogy engedje el a ruhámat. A vadonatúj kelmék miatt, és mivel társaim olyan készségesen kiszolgáltak (a nekik fizetett összegért cserébe nem is csoda), valami előkelő utazónak hihetett, és mivel magasabbra nőttem az itteni átlagembernél, fel sem merülhetett benne, hogy nem férfit rejt a sok anyag.

Szerencsére megértette a kimondatlan üzenetet és kiengedte ujjai közül a ruhám ujját, de továbbra is nógatott, hogy legalább egy pillantást vessek arra, amit kínál. El sem tudtam képzelni, minrejtőzhet az úgy féltucatnyi zsákvászonszerű anyag alatt, de igazán nem is érdekelt, egészen addig, amíg már ott nem álltam mellettük. Nem tudom, hogy kerülhettem oda. A férfi gyakorlott árus lehetett és bizonyára már jól tudta, hogy terelje kiszemelt "áldozatát" észrevétlenül a megfelelő helyre. Nálam pedig elérte a kívánt hatást, mert, bár nem tudom elképzelni, hogy olyasmit áruljon, amit én megveszek tőle, egy másodperc alatt megdermedtem, amikor a halmoknak látszó valamiket fedő pokrócok alól fásult arcok néztek vissza rám.

- Mi ez? - nyögtem, majdnem elveszítve a lélekjelenlétem és épp csak meg tudtam őrizni szándékosan mélyebb csengésűvé változtatott hangszínemet. Az árusnak azonban mindez nem tűnt fel. Sőt, arcára széles mosoly ült ki, hogy magára sikerült vonnia figyelmemet.

- Tudom, jó uram, hogy én, hitvány senki, messze nem szolgálhatok olyan előkelő rabnőkkel, akikhez te hozzászoktál - kezdte negédes hangon. - De látom, egyedül utazol kísérőid társaságában, és Perzsia, ahova nemdebár tartasz, még messze van. Szükséged lehet addig is valakire, aki melegen tartja fekhelyedet. Nézd csak! Ezek a lánykák szépek és fiatalok. Férfi kéz még nem érintette őket. Te lehetsz az, aki betörheti buja bájaikat és...

- Elég! - szakítottam félbe. Hangomban ott remegett a düh, de igyekeztem erőt venni magamon, hogy inkább úgy tűnjön, csak untat folyamatos karattyolása. A férfi megrökönyödött arcán nem látszott, mit halott ki belőle, de mindenesetre elhallgatott és csak nézte, ahogy én meredten bámulok a hozzám legközelebb kuporgó lány szemébe.

Tizenhat év körüli lányka lehetett. Csinos arca groteszk kontrasztot alkotott koszos takarójával, azonban még inkább kislányos szépségét elcsúfította rémült tekintete és az arcán itt-ott éktelenkedő zúzódások. Bizonyára nem jószántából jött ezzel a férfival Abdul fogadójához.

Azok a barna szemek viszont... Lehet, kicsit érzelgősen fog hangzani, de abban a félelemtől remegő szempárban mintha ott bujkált volna a Kelet mesés világának minden csodája. A szerájok rejtelmes zugaitól és a Korán recitált verseitől az ezeregy éjszaka mesééig.

Egy pillanatra megremegett a térdem és alig tudtam megtartani a súlyomat. Nem mintha túl gyakran hoznának izgalomba kamasz lánykák. Ő itt pedig szinte meg gyerek volt, ahogy ijedten bámult fel rám. De mégis, volt valami kisugárzása, ami megragadott. Nem is annyira a szívemet, vagy azt, ami a lábam között van, de, az ő elképzelései ellenére, a mellettem álló kéjsóvár árusétól különbözik, hanem sokkal inkább a lelkemet.

- Kik ezek a lányok? - nyögtem ki végül.

- Ó, ne is foglalkozz vele, jó uram - szabadkozott a férfi. - Ezeket az utolsó kis senkiket nem fogják keresni. Ha megunod őket, nyugodtan túladhatsz rajtuk, vagy odaajándékozhatod valamelyik emberednek. Esetleg...

- Azt kérdeztem, kik ők! - reccsentem fel, és hangom valahogy még férfiasabbra és tekintélyt parancsolóbbra is sikeredett, mint terveztem.

Az árus csak nyelt egyet és kinyögte: - Rabnők, jó uram. Szegény, eladósodott családok leányai a közeli falvakból, akik velük fizették meg tartozásukat.

Szóval adósrabszolgák. Úgy tűnik, ebben a korai időben még nincsenek tekintettel arra a későbbi törvényre, hogy született muzulmán, pláne arab nem lehet rabszolga hittársai között. Vagy Mohamed követőinek keze ide még nem ért volna el?

- Mennyivel tartoznak? - kérdeztem fagyosan.

- Jó uram, nem hiszem, hogy... - tiltakozott volna a férfi, de nem hagytam, hogy befejezze.

- Azt kérdeztem, mennyivel tartoznak.

Beszélgetőpartnerem végül feladta a próbálkozást és megnevezett egy összeget. Nem volt túl sok, bár néhány szegény pásztorcsaládnak nyilván ezt se könnyebb előteremtenie, mint felépíttetni a Tadzs Mahalt.

Nem szóltam semmit, csak elővettem egy erszényt a kaftánom alól, hogy kibontsam és tessék-lássék alapon megszámoljam a benne lapuló pénzt.

- Nesze! - hajítottam oda az emberkereskedőnek. - Ez még bőven sok is ahhoz, hogy visszavidd ezeket a szerencsétleneket a családjukhoz.

- De... jó uram - hüledezett a férfi, én azonban tudomást sem vettem róla.

- Ha pedig még egyszer meglátlak itt, hogy lányokat árulsz, felaprítalak - csaptam az oldalamon lógó szablyára.

A szakadt alak nyelt egyet és szó nélkül visszafordult a lányokhoz.

- Gyerünk, ti nyomorultak! - rúgott bele abba a lányba, akinek még mindig meredten bámultam a szemét, okyan erővel, hogy az felbukott. - Mozgás!

- És még valami - állítottam meg, mire a dühös alak ismét rám nézett. - Nem bánthatod őket. Haúgy tetyzik, már az én tulajdonomban vannak. Úgy is bánj velük!

A férfi morgott valamit az orra alatt, de nem válaszolt. Felsegítette a lányt és, nem túl nagy gyengédséggel, de mégis óvatosan, nehogy fájdalmat okozzon neki, a többiekkel együtt a fogadótól elfele terelte őket.

Amikor már épp elég gyorsan mozogtak, hogy hajtójuk felhagyjon nógatásukkal, a lány még egyszer visszapillantott rám. Tekintetében valami furcsa egyvelege remegett a hálának, a reménynek és egy bizonytalan jövő nem túl kecsegtető ígéretének. Bár még tulajdonképpen gyerek volt és nagyon is vágyhatott haza a családja ölelésébe, még ha azok is adták el rabszolgának, úgy tűnt, szívesebben vetné magát az én karjaimba és szolgálna akár önként is. Nem tudom, hogy reagált volna rá, ha rájön, nő vagyok, de gyanítom, akkor is boldogan felkínálta volna magát nekem, még úgy is, hogy a homoszexualitás még ma is talán nagyobb bűn a legtöbb muzulmán területen, mint amit én elkövettem. De nem tehettem ki ennek. Mert mi lesz vele, ha én tovább állok? Nem vihetem mindenhova magammal? Nem lesz könnyű élete, de akkor is jobb neki, ha itt marad. Talán megéri, hogy egy olyan férfi vegye el, aki legalább annyira törődik vele, mint azt egy nő megérdemli.

- Nocsak! - csapott egy erős kéz a vállamra. Bár adottságaimhoz mérten egyáltalán nem vagyok gyenge, sőt, nagyon meg kellett feszítenem magam, hogy ne roskadjak meg férfihoz nem méltón a mögém lépő Főnök keze alatt. - Remélem, velünk is olyan nagylelkű leszel, Idegen, mint ezzel a senkiházival. Jól jönne még egy kis nyeremény.

- Azt majd meglátjuk, emír - ejtettem ki kissé gunyorosan a rangját, ő azonban csak nevetett.

- Gyere, barátom! - vette le a kezét a vállamról. - Meghívlak egy lánykára az éjszakára. Abdulnak sokkal jobb ágyasai vannak a vendégei számára, kint ezek a cafkák. Addig meg egy kupa ital mellett eljátszadozhatunk.

- Köszönöm kedvességed, de ma inkább egyedül aludnék - jelentettem ki. Nem lett volna gusztusom ezek után nőhöz nyúlni. Pláne olyanhoz, akinek talán még rosszabb is a sorsa, mint azoknak, akiket az imént megmentettem. - Az alkohol fogyasztását pedig Allah tiltja - néztem az emírre, aki erre csak nevetett. Tudtam, hogy ezzel az ajánlattal, mint már sokszor, azt teszteli, valóban jó muzulmán vagyok-e, mint azt állítottam. Kis hazugság volt részemről, de sokban megkönnyítetge a békés utazást Perzsiáig. - A játéknak viszont állok elébe.

Társaim csak nevettek és vállamat veregetve kísértek be a fogadóba, miközben odakint, a lemenő nap fényében, egyre jobban feltámadt a szél. Reggelig biztos itt leszünk, nekem pedig csak annyi a dolgom, hogy végre megérezzem, mikor kell kiszállni. De abban biztos voltam, hogy így is kerül bor az asztalra, mert barátaim vagy elég öntörvényűek, hogy kihasználják azt a vélekedést, hogy Allah sötétben nem lát, vagy még nem is tértek meg az iszlám hitre. A muzulmán világnak ezidőtájt a perifériáján mozogva, egyik se lenne különösebben meglepő. Én azonban így se úgy se iszom velük, nehogy felfedjem titkomat, és így talán még, a részeg férfiak mellett, könnyebben is meglátom, mikor foszlik szét a pókerarc, vagy fordul el tőlem a szerencse és talán még némi nyereményt zsebre is tehetek, mielőtt Perzsiába érnénk.