Gay történetek

Mint azt pár órája jeleztem, a jövőben többek között azzal szeretném kibővíteni a blogom profilját, hogy időnként gay történeteket is feltöltök. Viszont, mivel sejtem, hogy ez nem mindenkit érdekel (sőt, konkrétan tudok olyan kedves olvasómról, aki, ha már egy farok előkerül a történetben, nem szívesen olvassa el), erről külön értekeznék. Viszont kezdésnek pár olyan dolog, ami mindenkit érdekelhet, aki rendszeresen látogatja a blogomat:

Félreértések elkerülése végett, nem akarom és nem is fogom a blogomat gay bloggá alakítani. Továbbra is túlsúlyban lesznek a leszbikus történetek minden téren. A fordításokban is, a saját történetekben pedig még inkább. Úgy gondolom, az a jó író, aki tudja is, hogy miről ír. Erotikus történeteknél pedig ez azt jelenti, hogy bele tudja élni magát a helyzetbe. Persze ez nem azt jelenti, hogy jó gay történetet csak férfi írhat, de szerintem egy nőnek nagy beleélőtehetség kell hozzá, ami bennem nincs meg etéren. Szóval a saját történeteimben maradnék a leszbikus témáknál, illetve nagyritkán a heteróknál. Azt nem zárom ki, hogy fel-felbukkannak majd meleg, vagy legalábbis biszexuális férfi karakterek a saját történeteimben is, de még ez is ritkaságszámba megy majd.

Csupáncsak arról lenne szó, hogy a jövőben azokon az oldalakon, ahonnan az angol nyelvű történeteimet veszem, a gay történeteket is mustrázni fogom, hátha akad valami fordítani való. Ez azonban egyrészről még gyerekcipőben jár nálam, másrészről pedig sok gay történet nekem nem épp tetsző irányba megy el. Ezt mindjárt ki is fejtem, de mivel ez már nem érdekel mindenkit, előbb még ezt a gondolatmenetet befejezve, nem tudom, milyen sűrűn lesznek gay történetek. Eddig egyet fordítottam le, az pár napon belül kikerül a blogra. A folytatás attól függ, hogy találok tetszetős történeteket. Leszbikusból viszont van dögivel, szóval azokat továbbra is fordítgatom serényen. Nem fogom külön jelezni, ha gay történetet töltök fel, de ha megnézitek a címkéket (ha megnyittok egy történetet, a lap alján találhatóak), ott jelezem, hogy a történet leszbi, hetero, gay vagy micsoda. (Ha nincs erre utaló címke, az azt jelenti, hogy abban a történetben vagy fejezetben nincs szexuális tartalom.) Szóval, figyeljétek a címkéket, ha el akarjátok kerülni a gay történeteket!

És akkor a gay történetekről:

Lehet, hogy csak én vagyok ízlésficamos, de nem értem, miért kell a gay történetek túlnyomó többségének két kategóriába csoportosulnia. Az egyik típus valamifajta szexuális erőszakról szól, amikor egy megfelelő hajlamú illető egy heteroszexuális, vagy nem tisztázott szexuális orientációjú egyént egy kis cumizásra vagy többre kényszerít. A másik típus pedig az, ahol az egyik fél egyértelmű dominanciát élvez a kapcsolatban és szolgaként ugráltatja, csicskáztatja a másikat.

Persze, ezek lehetnek valós helyzetek, és heteroszexuális és leszbikus kapcsolatokban és történetekben is előfordulnak, de az általam olvasott gay történeteknek a jó háromnegyedét-kilencven százalékát kiteszik. Az ilyeneket pedig én még végig olvasni sem szeretem, nem hogy lefordítani. Ebből fakadóan nem is fogom őket.

Emiatt viszont igencsak korlátozottak a lehetőségeim. Figyelni fogom a jövőben a megjelenő gay történeteket és ha találok megfelelőt, az első adandó alkalommal lefordítom és feltöltöm ide. De épp azért, mert az aktuális trendek etéren nekem nagyon nem fekszenek, nem tudom megmondani, az milyen sűrűn lesz. Ha találok egy olyan írót, akinek az ízlésvilága hasonló az enyémhez, valószínűleg gyakrabban, egyébként meg... ki tudja?

És hogy milyen az én ízlésvilágom? Nos, nő ismerőseimtől is hallottam már, hogy van a kézimunkázásban valami megalázó, meg abban is, ha egy férfi beléd tolja a legnemesebbik testrészét. Talán azért is viszolyognak annyian a gay szextől, mert egy férfi ember büszkeségén még nagyobb csorba az, hogy egy másik elé térdel és a dorongját szopogatja, vagy pucsít, hogy a partner betolhassa a dákót. Nekem viszont van egy olyan naív ideám, hogy egy párkapcsolatban a két fél, legyen szó azonos vagy különböző neműekről, egyenlő. Nyilván mindig van valami, amiben az egyik fél jobb, mint a másik és ami az egyik fél "dolga". Pl. régi beidegződés, hogy a pasinak kell kinyitni a befőttesüveget, lecsapni a csúnya-gonosz pókot a falon, de a nő főz, mos, takarít, gyomlál a kertben stb. mert azt ő csinálja jól. Ezekkel semmi bajom nincs, sőt, vagyok olyan szentségtörő, hogy én abban se látok semmi rosszat, ha az asszony festi ki a lakást, mossa le a kocsit és szereli meg a motort, amíg férjura főzöcskézik és gyereket nevel. De ettől még nem lesz kettejük között rangbeli különbség. És ugyanez igaz a homoszexuális kapcsolatokra. Bár persze én még sose voltam meleg kapcsolat részese (biológiailag is képtelenség lenne), azt mondom, egy férfi legyen férfi! És az nem csökkenti törvényszerűen a férfiasságát, ha éppen ő van alul az ágyban és attól még nem kell a partnere minden kívánságát leső kiskutyusnak lennie.

Nyilván minden kapcsolatban vannak domináns és alárendeltebb társak, de ez időtlen idők óta így van a heteroszexuális kapcsolatokban is. Kinek ne lenne ismerős a talpas asszonyka, aki jól leteremti nála kétszer nagyobb férjét, amiért az sáros csizmával jött be a házba? Jó, jó, az ilyen embereket néha kinevetik és papucs férjnek titulálják, de az ritkán merül fel, hogy ettől ne lenne eléggé férfi. Akkor egy meleg kapcsolatban miért kellene az egyik félnek a "női szerepet" betöltve síró-pityogó, pátyolgatnivaló egyénnek lennie. (Elnézést, ha ezzel valakit megsértek!)

Szóval, nem értem, miért minden történet a meleg kapcsolatban basáskodó egyik félről és a neki alávetett másikról szól. És mivel nem értem és nekem nem szimpatikus, nem is fogok olyat fordítani, ami ezt hangsúlyozza ki. Csakis olyat, ami az egyenlőség felé tendáló szeretetkapcsolatra épül.

Tehát, ahogy a leszbikus történeteknél, a gay változatoknál is erre számíthattok.

Váltás 3.

Kedves olvasóim!

Elérkezett az a pillanat, amit előre jeleztem. Tegnap kikerült a blogra az utolsó előre időzített napi bejegyzés is. Már egy ideje igyekszem a lehető legjobban a történetek írására és fordítására koncentrálni és a jövőben is folytatom ennek terén a rutin kialakítását. Lehet, hogy továbbra is lesz naponta egy bejegyzés, de ezt nem tudom és nem is akarom megígérni. Illetve törekszem arra, hogy minden nap adjak nektek valami olvasnivalót, az viszont szinte biztos, hogy ez nem fog mindig sikerülni egyéb elfoglaltságaim miatt. Hogy hogyan oldom meg ezt a problémát, az még a jövő zenéje. Valószínű, hogy esetenként sehogy, de majd kitalálok ezt-azt, hogy mindig legyen mit olvasni.

Eddig is igyekeztem szélesíteni a blogom profilját, és erről a jövőben se teszek le. Viszont, közkívánatra, ezt a történetek adta kereten belül teszem meg, vagy legalábbis úgy, hogy az semmivel ne csökkentse a történetek termelésére fordított időt.

Előbbire két példát említenék. Egyrészt még az év elején belekezdtem abszolúte nem erotikus jellegű regények fordításába. Olyan regényekébe, amelyek akár nyomtatásban is kikerülhetnének bármelyik könyvesbolt polcaira, csak valamiért a magyar könyvkiadás nem vette rá a fáradtságot és a pénzt, hogy lefordítsa (még?). Viszont természetesen olyanokat válogatok össze, amik engem is érdekelnek. Eddig az egyetlen regény, amibe belekezdtem, Simon Scarrow Forradalom-sorozatának első kötete, az Ifjú vér (Young Bloods) volt. Viszont annak idején ez is döcögősen haladt és márciusban félbe is szakadt. Most szeretném a közeljövőben folytatni és jóval rendszeresebben feltölteni a fejezeteket, persze a lehető legkevésbé az erotikus történetek rovására.

A másik példa pedig: A blog eddig alapvetően, ha nem is kizárólagosan, leszbikus tartalmaknak szolgált gyűjtőhelyül. Igaz, eddig is közöltem hetero történeteket is, főleg Marokfegyver és kevésbé a saját tollamból, illetve pár gay történetet is. Nos, a jövőben ez utóbbinak szeretnék tágabb teret adni. Persze nincs ok az aggodalomra azoknak sem, akiket csak és kizárólag a leszbikus történetek érdekelnek. Ők is olvashatnak majd legalább annyi kedvükre való történetet, mint eddig, sőt, remélhetőleg még többet is, hiszen a blog fő profilja továbbra is ez marad. És mivel valószínűleg ez utóbbiak vannak döntő többségben az olvasóim között, most erről nem is beszélnék többet. Akiket pedig érdekelnek a gay történetek is, azoknak hamarosan közlöm a részleteket egy másik bejegyzésben.

Ami pedig az utóbbi, nem történetnek számító, de a történetektől időt és energiát el nem vevő bejegyzéseket illeti, megy tovább a filmajánló, Sarge jóvoltából, csak amíg ő nem tud minket szórakoztatni vele, tettem be én pár javaslatot, illetve lesz továbbra is zeneajánló, illetve, ha ráakadnék valamilyen forrásra a mindennapjaim során, lesznek pornófilmek és képek is. Utóbbiakat egyébként nem csak a ti kedvetekért gyűjtögettem eddig se. A problémát viszont az jelentette, hogy erre a blogra szívesebben teszek ki audiovizuális tartalmat valami kísérőszöveggel, amit nem épp gyakran sikerül kisujjból kirázni. A képeket viszont pusztán csak kedvtellésből is nézegetem, ezért, bár itt valószínűleg drasztikusan csökkenni fog a számuk, az erre a célra létrehozott tumblr blogomon továbbra is nézegethetik azok, akiket érdekel az ilyesmi. Illetve létrehoztam egy másik tumblr blogot is, ahova az érdeklődési körömbe illő, de nem kizárólag, illetve főleg nem erotikus jellegű képeket rakom ki. Akiket érdekel, az erotikán túl mi jár a fejemben, azokat szívesen látom ott is.

De a sort folytathatjuk olyan bejegyzéstípusokkal, amik alapvetően szövegre épülnek, mint a történetek, mégsem azok. Ilyen, állandó jelleggel működő bejegyzéstípus talán csak az életképek van, ami menni fog továbbra is, ha történik velem valami. Illetve szívesen fogadom a megnyilvánulásaitokat a ti életképeitekhez is. Emellett ide sorolható a régebben félbemaradt ötletözön, a gondolatok és a filmkritika is. Az utolsó lesz továbbra is, ha találok olyan filmet, ami megfog (pozitív vagy negatív értelemben is), de mivel nem nézek sok filmet, nem tudom, ez milyen sűrűn lesz. A másik kettőt pedig lehet, hogy folytatom, de mostanában nem tervezem.

Viszont ebbe a sorba illik egy új bejegyzéstervem is. Sokszor emlegetik, hogy a jó író maga is sokat olvas és ihletet is mások írásaiból merít. Ez rám tökéletesen igaz. Rengeteget olvasok, bár néha az energiámból sokáig kevés futja rá. Emiatt, gondoltam, ha már úgyis sok regényt olvasok, miért ne írhatnék ezekről is nektek ajánlót? Nem akarok felesleges illúziókat kelteni, ezek nem erotikus témájú regények. Erotikus történeteket is olvasok, de most az olyanokra gondolok, mint pl. a fent említett Simon Scarrow művei. Persze azoknak se lesz oka panaszra, akiket ez nem érdekel. Én így is úgy is olvasgatok, amit remélem, senki nem vet a szememre, az pedig, hogy ezt egy bejegyzésben leírom, egyáltalán nem megy az erotikus történetek közlésének a rovására. De remélem, azért lesz, aki ezeket is olvassa és élvezi a beszámolóimat, még akkor is, ha az elemzett regényeket soha nem is olvassa el.

Szóval, remélem ez után még inkább megtalálja mindenki majd a kedvére valót a blogomon és örülni fog az új tendenciáknak. Ha esetleg bármi kérdés, kérés, óhaj, sóhaj lenne, azt mindig szívesen fogadom. Nem ígérem meg, hogy teljesíteni is fogom, de mindig jó más szempontokat is látni. Hátha tanul valamit így is az ember.

Addig is, jó olvasgatást!

Laura csábítása 5. fejezet

Előzmény: Laura csábítása - Prológus

Közvetlen előzmény: Laura csábítása 4. fejezet

Írta: S. Anne Gardner

Fordította: Sinara

Az eredeti megjelenésének időpontja: 2001.

****************************************************************

Épp azon voltam, hogy szerezzek magunknak pár szép, termetes rákot vacsorára, amíg ő vízért ment a főzéshez. Ez volt az első alkalom, hogy egyedül maradtam azóta a reggel óta a parton, amikor azon merengtem, hogyan kezelhetném a kapcsolatunkat Charlie-val.

Elkerülhetetlen volt, hogy megrohanjanak az emlékek a korábbi életemről. Hiányoztak a gyerekek. Hiányzott, hogy én fektessem le őket és maradjak mellettük, amíg el nem alszanak. Ashley most már másodikos. Szeretett volna cserkész lenni ebben az évben, és úgy terveztük, hogy együtt kísérjük el őt az első gyűlésre. Josh pedig, az én drága kisfiam, biztos megint ezernyi galibába keveredik, akár akarata ellenére is. És a gondolat, hogy talán sosem látom őket megint, szomorúsággal töltött el. Mielőtt még észrevettem volna, könnycseppek gördültek le az arcomon.

Magam köré fontam a karjaimat és messzire kinéztem az óceánra, ahol a víz találkozott az éggel. Olyan messze volt. Olyan messze voltak tőlem. Biztos azt hiszik, meghaltam. Biztos borzalmas érzés nekik, hogy az anyukájuk nincs többé. Ki fog most vigyázni rájuk? Talán jobban kellett volna szeretnem őket. Jobban ki kellett volna használnom azt azidőt, amit együtt tölthettünk. Mit számítanak most a szakmai sikereim? Most hol vannak?

Éreztem, ahogy Charlie keze a vállamra telepedig. Közvetlenül mögöttem állt, már ki tudja, mióta. Felemeltem a fejem és a szemébe néztem, hogy ismét csak azt az ürességet lássam, mint oly sokszor máskor. Érezte, hogyszükségem van rá. A karjaiba vetettem magam és engedtem, hogy a könnyem végigcsorogjon az arcomon.

– Mi az, amit nem kapsz meg, hogy ennyire honvágyad van? – ölelt szorosan magához.

Éreztem, hogy a teste megfeszül. Elhúzódtam tőle és magam köré fontam a karjaimat.Hirtelen a borzongás rázott. Ismét a végtelennek tűnő óceánra pillantottam, ahol messze, messze kint ott voltak ők is. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy Charlie ott van mellettem és várja a válaszomat.

– Hiányoznak, Charlie. – Sóhajtottam egy nagyot, de ő nem válaszolt. – Hiányoznak az én kicsikéim.

Próbáltam erőt venni magamon, majd éreztem, ahogy ismét átölel. Leültem a homokba, ő pedig mögém telepedett és szorosan magához ölelt, miközben mindketten bámultuk a végtelent. Hosszú ideig csak én beszéltem. Elmeséltem, milyen volt, amikor megszülettek. Az első lépéseiket. Az első fogaikat. Meséltem neki mindenről, ami miatt csak még jobban szerettem őket. Ami azt az életet igazán valódivá tette. Itt már semmi sem tűnt többé valódinak. Ő csak hallgatott és szorosan magához ölelt, de nem szólt egy szót se. Attól kezdve Charlie sosem hagyott magamra.

***

Már tizennyolc hosszú hónapja voltunk azon a szigeten, plusz-minusz egy-két nap. Már minden reményt elveszítettem, hogy valaha is megtalálnak minket. Elfogadtam, hogy életünk hátralevő részét itt fogjuk tölteni. Egy idilli életet építettem fel Charlie-val. Nem volt munka, ami órákig távol tartson tőle, nem voltak külön ügyeink, amit ne intézhettünk volna együtt. Miénk volt minden időn. Hazudnék, ha azt mondanám, nem ez volt életem eddigi legboldogabb időszaka. A napok szinte rohantak.

Egy nap, amikor épp felfedező úton voltunk, elhatároztuk, hogy megint meglátogatjuk az elhagyott kikötőt. Talán felfedezünk valamit, ami eddig elkerülte a figyelmünket. Aztán hirtelen rám vetette magát és letepert a földre. Felé akartam fordulni, de ő erősen tartott és befogta a számat a kezével. Intett, hogy maradjak csendben és a kikötőépület felé mutatott. Aztán lemászott rólam, hogy arra fordulhassak. Mindketten arrafelé bámultunk, aztán megláttam őket. Ápolatlanok és koszosak voltak, de egyértelműen emberek. Úr Isten! Meg vagyunk mentve.

Izgatottságomban elkezdtem feltápázkodni, de Charlie visszarántott és csendre intett.

– Ők megmenthetnek minket, Charlie – suttogtam. Nem értettem, miért viselkedik így. – Haza mehetünk. Nem érted? Ők haza vihetnek minket.

– Maradj csendben! – sziszegte. – Nézz csak rájuk, Laura! – intett a férfiak felé. – Nézz rájuk, és mondd azt, hogy haza fognak vinni minket. – Erősen figyeltem, miközben ő folytatta. – Csak egy valamit fognak velünk csinálni, de arról nem akarok beszélni.

Zavartan néztem rá.

– Ezek kalózok. Nem emberek, csak valamiféle vadállatok – mondta.

Próbáltam meggyőzni őt, de leginkább magamat. Meg akartam már menekülni innen.

– Charlie! Ezt nem tudhatod.

– De igen, tudom – vágta rá, majd a férfiak felé fordult. – Ezek ragadozók. Ismerem a fajtájukat.

Ismét arra néztem és már kezdtem félni.

– Gondolod, hogy gyanítják, itt vagyunk? – kérdeztem, de ő csak némán bámult maga elé.

– Menjünk! – mondta és óvatosan elfele osontunk. Visszamentünk a házikónkhoz.

– El kellene bújnunk a barlangban a sziget másik felén – mondtam, de ő csak sétált tovább. Megtorpantam. – Charlie! Ott biztonságosabb lenne.

Nem szólt semmit, csak ment tovább. Megragadtam a karját és megfordítottam. A szemei idegenül fénylettek.

– Vissza kell mennünk a házhoz, hogy szétszedjük. Elhozzuk, amire szükségünk van és megyünk a barlangba. Igazad van. Ott biztonságosabb – ragadta meg a karom és erősen szorítva húzott magával. – Nem jöhetnek rá, hogy itt vagyunk, különben nem nyugszanak, amíg meg nem találnak minket.

Úgy viselkedett, mintegy őrült. Tudtam, hogy félt minket, de a szorítása már egyre jobban fájt.

– Charlie! Eressz el! Ez már fáj, Charlie!

Lenézett a karomra, majd elengedett.

– Siess! Mozognunk kell.

Rekord idő alatt visszaértünk a házhoz. Összeszedtük, amit tudtunk, a legfontosabb holmijainkat, a matracot és minden élelmünket. Széttéptük a kis házunk tetejéül szolgáló vastag vásznakat és vizet gyűjtöttünk bele. Amikor megbizonyosodtunk róla, nem hagyunk magunk mögött semmi nyomot, útnak indultunk, amilyen gyorsan csak tudtunk.

Charlie megváltozott. Az új hely a barlangban pedig sötét volt és hideg. A járat két külön oldalán pakoltunk le. Rossz kedve volt és éreztem, hogy dühös. Felállt és a barlang szájához ment, hogy kipillantson, majd visszajött és visszaült ugyanoda. Mintha tudomást sem venne rólam.

Olyan volt, mint egy ketrecbe zárt macska. Szemei élesen fénylettek és valahogy macskaszerűen is mozgott. Tudtam, most olyan oldalát látom, amit nagyon ritkán mutat ki.

Reszkettem a hidegtől, amivel magamra vontam a figyelmét. Odalépett hozzám és letérdelt elém. Volt valami zabolátlan vadság a szemében, de a hangja, amikor megszólalt, ugyanolyan gyengéd volt. Tökéletesen uralkodott magán.

– Te fázol – jelentette ki.

Elment az egyik szövetdarabért és oda hozta, hogy körém csavarja. Amikor gondosan elrendezte, meredten rám nézett. Nem tudtam olvasni a tekintetében. Kisimította az arcomból azt a mindig előre buggyanó tincset és a fülem mögé tűrte.

– Nem fogom engedni, hogy bármi is ártson neked... Soha.

Azzal felállt és visszament a barlang bejáratához, hogy megbizonyosodjon róla, senki sem közeledik. Így telt el az egész éjszaka. Féltem, hogy ránk találnak, és rettegtem attól is, amit Charlie-n láttam. Csendben ettünk és a következő nap is ugyanúgy telt, ahogy az éjszaka.

Ismét besötétedett.

– Charlie... – törtem meg a csendet, de ő nem engedte, hogy folytassam. Ajkaimra tette a mutatóujját, hogy elhallgattason, aztán ajkait az enyémekhez nyomta. Aznap éjjel fékezhetetlenül tört ránk a vágy. Elvesztettük minden korlátunkat, ahogy egymást öleltüök.

Két nappal később óvatosan kiosontunk a barlangból és a kikötő felé indultunk. Ők már nem voltak ott. Átfésültük a szigetet, hogy biztosra menjünk. Nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor rájöttünk, tényleg egyedül vagyunk. De mélyen belül tudtam, valami megváltozott.

***

Egy hét telt el mióta a kalózok elmentek. Charlie hangulata azonban még mindig borongós volt.

– Mi a baj? – kérdeztem tőle. A hátát fordította felém, és úgy tett, mintha nem is hallott volna. – Charlie, már nem érzel ugyanúgy irántam?

Még mindig nem válaszolt. De már nem is kellett. Csak elfordultam és a másik irányba indultam.

– Várj! – kiáltott utánam. Én viszont tovább mentem, mire hangosan utánam üvöltött. – Nem tudom ezt csinálni. Nem akarom ezt. – Nem értettem, mit akar. Megfordultam és rá néztem. Nagyon szomorúnak tűnt. – Nem tudok gondoskodni rólad... Nem tehetem.

Megdermedtem és a rémület öntött el. Féltem, hogy már nem szeret. Hagytam, hogy magától mondja ki, amit akar.

– Sosem volt szükségem senkire – folytatta. – Sosem törődtem azzal, mit akarok és mire van szükségem... Sosem voltam még szerelmes nőbe. – Lesütöttem a tekintetem és éreztem, hogy elönt a szégyen, de ő még nem fejezte be. – Aznap, a barlangban, az a gondolat hogy elveszíthetlek, halálra rémített. – Hallottam, ahogy hevesen zihál, de nem tudtam rá nézni. – És haragot éreztem... Haragot, amilyet még soha.

Összegyüjtöttem minden bátorságomat és felnéztem rá.

– Nem értem, mit akarsz mondani, Charlie – ráztam a fejemet. – Mit akarsz mondani? Hogy már nem szeretsz? – Már alig tudtam visszatartani a könnyeimet.

– Te idióta! – odalépett hozzám és szorosan magához ölelt. – Pont azt próbálom elmondani neked, mennyire nagyon szeretlek, és hogy nem borzalmasan érzem magam, amiért nem tudlak megvédeni.

Zokogtam, ő pedig szorosan magához ölelt. Aztán mindketten felnevettünk. A dolgok visszatértek a normális kerékvágásba. Szerettem őt és hittem neki, amikor azt mondta, sosem szeretett még mást. Ugyanakkor viszont szomorú is voltam, hogy soha senki nem volt még ilyen fontos ennek a nagyszerű embernek. Szeretni akartam őt és azt akartam, hogy úgy érezze, ő a legfontosabb ember számomra a világon. Meg akartam mutatni neki minden gyengédséget, amit csak adni tudtam. Teljesen neki adtam magam, ő pedig vigyázott rá. Ezek után minden egyszerűbbnek tűnt. Azt hittem, ismerem őt. Nem olyan volt, amilyennek mások gondolták.

Felidéztem a beszélgetéseket a hajó ebédlőasztalánál. Mindenki úgy beszélt róla, mint egy hideg és kemény emberröl. Olyasvalakiről, aki megszerzi, amit akar és nem érdekli, kit bánt meg ezzel. De ők nem ismerték Charlie-t. Nem ismerték úgy, ahogy én. Ő az én Charlie-m volt. Kedves, gyengéd és szeretetteljes. Annyira vágyott a szeretetre! Kedves volt, gyengéd és értelmes. Szüksége volt rám és én mellette akartam lenni. Elképzeltem, milyen gyerek lehetett. Kedves, szerető, de nagyon szomorú kislány. Kértem, hogy meséljen arról, hogy nőtt fel, de ő kerülte a témát. Akármennyire is ismertem az igazi Charlie-t, valahogy mindig rejtély maradt számomra.

Egy nap már elegem lett.

– Te sosem akarsz elmondani nekem semmit magadról – fakadtam ki.

Gyorsan dühbe gurult.

– Mindent elmondtam neked magamról! – kiabálta. – Mi a fenét akarsz még?

Meglepetten néztem rá. Ő pedig csak a hátát fordította felém és elsétált.

Csend telepedett ránk. Nem értettem, miért reagál így és ez nagyon fájt.  Ezt az oldalát kezdtem egyre jobban meggyűlölni. Nem mondhattam semmit neki vagy kérdezhettem tőle anélkül, hogy rögtön a plafonon ne lett volna. Persze utána mindig nagyon sajnálta. Akkor könyörgött, hogy bocsássak meg. Én pedig persze megtettem, a nap hátralevő részét pedig szeretkezéssel töltöttük.

De az a nap más volt. Nem szóltam semmit, csak elmentem onnan. Ő viszont utánam jött és elállta az utamat.

– Miért akarsz tudni annyi mindent? Miért nem hagyod annyiban a dolgokat? – üvöltötte.

Aztán megragadott és dühösen megrázott.

– Eressz! – löktem el magamtól, hogy tovább menjek. Ő viszont megfogta a karom és visszarántott. Éhesen szájon csókolt. – Ne!... Ne így! – nyögtem.

Ő viszont nem engedett el, és ahogy dulakodtunk, hirtelen mindketten a földre estünk.

– Ne, Charlie! – kérleltem. – Nem akarom ezt.

Végigsimított a testemen.

– Szeretkezni akarok veled – nyögte és akaratosabban csókolt tovább. Alsó ajkamból kiserkent a vér fogai nyomán. Amikor viszont észrevette, megdermedt. Én pedig a hátamat fordítottam felé.

– Ez nem szeretkezés, Charlie – suttogtam, ő pedig nem válaszolt. A bocsánatkérés nem jött. Éreztem, ahogy egyre nehézkesebben veszi a levegőt, mint mindig, amikor izgatott volt. Felé fordultam. – Én csak szeretni akarlak téged.

Mélyen beszívta a levegőt. Egyre nehézkesebben lélegzett és a szeme fátyolos lett a vágytól.

– Nem érdekel semmi, ami előtted volt. Csak te számítasz. Sosem adom fel – mondta és ajkait az enyémekre tapasztotta. Szenvedélyesen csókolt, de ugyanakkor nagyon gyengéden is. Lenyalogatta a vért a számról. – Már a részem vagy, ahogy a véred is. Örökre. – Úgy csókolt, ahogy még soha azelőtt. Meztelenül hempergőztünk a homokban. Egyre inkább az ő szerelme volt az, ami éltetett.

Valahol út közben a kapcsolatunk megváltozott. Azóta, hogy a barlangban kellett bujkálnunk, más lett. Erősebbé vált és... igen, keményebbé. De sosem vontam kétségbe, hogy szeret. De aztán eljött a pillanat, amikor az irántam érzett szenvedélye már frusztrálni kezdte.

Charlie-val táplált szerelmünk olyan volt, mint egy hullámvasút. Egyre hevesebben szeretkeztünk és belőle előtört valami agresszív szenvedély, amin nem tudott uralkodni. Így látott meg minket David először. Épp meztelenül öleltük egymást a vízben, csókolóztunk és simogattuk egymás testét, amikor megláttam Davidet, ahogy közelít a parton.

Meglepetten és ijedten ugrottam fel. Nem jött ki hang a torkomon. Charlie is felkelt, de ő nem tűnt rémültnek. Vajon mi járhatott David fejében? Milyen látványt nyújthattunk? Testünk tele volt szeretkezéseink élő bizonyítékaival.

Ő viszont csak egy félmosollyal az arcán sétált felénk. Zavartan néztem hol rá, hol Charlie-ra. Zavart voltam, kétségbe esett és nem tudtam David szemébe nézni. De Charlie szemében semmi ilyet nem láttam.

David épp vitorlázott és úgy döntött, megnéz néhány kis szigetet errefelé. Felajánlotta, hogy haza visz, amikor megtudta, hogy hajótörést szenvedtünk ezen a szigeten. Charlie-val megbeszélték a részleteket. Nagyon kedves volt és felajánlott néhány ruhát ahelyett, ami a mienkből maradt.

Még mindig nem szóltam egy szót se. Azt hiszem, rájött, miért viselkedek ilyen furcsán és megpróbált beszélgetést kezdeményezni. Be kell vallanom, nem volt könnyű. Végül csak egy kérdést nyögtem ki.

– Mikor indulunk vissza?

Sokat mondóan elmosolyodott.

– Pár órán belül indulhatunk, ha szeretnétek.

Elmosolyodtam és Charlie-ra néztem.

– Haza megyünk, Charlie. Tényleg haza megyünk.

Semmink nem volt, amit összepakolhattunk volna, de azért visszamentünk a kunyhóhoz, hogy megnézzük, nincs-e valami, amit jó lenne elvinni. David a hajónál vált ránk, felkészülve az indulásra.

Csendben sétáltunk vissza. Rengeteg minden áramlott a fejemben. Ismét láthatom a gyermekeimet. Ismét a karjaimban tarthatom őket. Magamban mosolyogtam. Elsőnek beszerzekegy nagy doboz csokis jégkrémet, aztán eszem egy extra nagy sajtos pizzát kólával. És ekkor az emlékek Markról megrohanták az elmémet. Megálltam és Charlie-ra néztem.

– Igen, tudom – nézett vissza rám, majd gyengéden megsimogatta az arcomat. – Az enyém vagy és senki másé. Nem fogom feladni. – Szemében zabolátlan vadság csillogott, mint akkor a barlangban. – Türelmes leszek. Tudom, hogy szeretsz. És te is tudod. – Tovább simogatta az arcom és a másik karjával magához vont. – A részem vagy, emlékszel? A véred az ereimben folyik. – Azzal magához húzott és megcsókolt. Igaza volt. Akartam őt.

És tíz óra múlva elértük a legközelebbi szigetet.

Folytatása következik!

Filmajánló 61.

Egy vicces kis történet, amin garantált a röhögés. ;)

A járvány

FIGYELEM!

A történet, ahogy mondani szokás, a nyugalom megzavarására alkalmas. Akik (csak) a happy endes történeteket szeretik, ezt nem valószínű, hogy kedvelni fogják, és reggeli fogyasztása mellé sem különösebben ajánlott. (Más étkezések mellé sem.) Nem, nem mentem át horrorba és nem röpködnek levágott végtagok, de a történet, nem véletlenül elég borongósra és nyomasztóra sikeredett. Aki ezt nem szereti, inkább ne olvassa el!

Köszönöm a megértést.

Dél-Afrika, 1919.

A sós tengeri levegő kellemetlen lökésekkel csapott az arcomba. Éreztem, ahogy a hajó mellett, nyugat felől sréhen érkező fergeteg utolér minket, és mint egy koldus, belekapaszkodik keki színű zubbonyomba. Ujjaimat végigfuttattam a hajamon és éreztem, ahogy nyomukban több hónapnyi hajmosás nélkül töltött idő korpájához hasonlóan repül szét a szél által oda hordott só. Ilyenkor átkoztam magam hülye női hiúságom miatt. Ha már röviden hordom a hajam, legalább legyen tényleg rövid, mint ahogy az egy tizenkilencedik századi elvek szerint nevelkedett brit katonához illik! De nekem jobban tetszett így, kissé hosszabbra engedve, gondatlannak tűnően, de mégis valamiféle rendben tincsekbe állva. Mint egy lagymatag sündisznó.

A fiúk cukkoltak is az ezrednél, lányos piperkőcnek csúfolva az övékhez képest még így is tetemes hosszúságú hajam miatt. De szerencsére az eszükbe se jutott, hogy amikor emiatt kislánynak "becéztek", nem is álltak túlságosan messze az igazságtól.

De ennyiből nem is fognak gyanút fogni az ő naivitásukkal, a goromba feletteseimnek meg főhet a feje, mert a szabályzatba még épp hogy beleférek, így nincs jogalapjuk elővenni. Legfeljebb pár tucat ad hoc kör lefutására a tábor körül, vagy, merő szívjóságból, zsinórban hét nap éjszakai őrségre az emberiség által valaha látott legkegyetlenebb vérontásban.

De engem nem érdekelt. A háborúnak vége, úgyhogy nincs több éjszakázás, figyelve, mikor sütik el a Fritzek újból Bertának csúfolt óriás ágyúikat. A srácoknak meg csak azt üzenném, még ha nyavajás kislány vagyok is, most én állok itt egyedül, útban erre a küldetésre, és nem ők. Még akkor is, ha a hátam közepére sem kívántam ezt az utat Fokvárosba.

Ismét kisöpörtem a tengeri sót a hajamból, nem gondolva rá, hogy tíz perc múlva akár kezdhetem is elölről, és elmélázva a hajókorlátra támaszkodtam. Kevés angol katona juthat el Afrika déli csücskébe, ha nem épp itt született, vagy valami háború szólítja ide. Esetemben egyikről se volt szó, de bajtársaimnak mégse jutott eszükbe irigykedni. Gyászosabb oka volt a feletteseimnek, hogy ide küldjenek. Ki tudja miért pont engem. Talán mégis megbízhatónak tartanak? Vagy pár vén kurafinak annyira tele van bár a bögye velem a vezérkarnál, hogy így akar megszabadulni tőlem? Megdöglök itt az Isten háta mögött, vagy lelövetnek parancsmegtagadásért. Szép kilátások.

Nagyot sóhajtottam és ismét kisöpörtem a tenger sóját a hajamból. Nincs még egy éve, hogy véget ért az az örült gyilkolás, amit egyelőre mindenki csak Nagy Háborúként emleget, de hamarosan majd első világháborúként vonul be a történelembe. A hadseregeknek azonban máris egy másik, talán sokkal veszélyesebb ellenséggel kell szembenézniük, mint az épp csak megvert németek.

Jól emlékeztem a jelentésekre. Először egy John Smith nevű közlegény esett össze a szemlén, mielőtt behajózták volna őket Normandiában Anglia felé. Csak kidőlt a sorfalból, majd görcsösen köhögni kezdett, nagy vértócsát hagyva maga után. Előző nap még csak rossz közérzetre panaszkodott a társainak, két napra rá viszont már halott volt.

John Smith. Kovács János. Még a neve is teljesen közönséges. Egy semmirekellő csirkefogó volt, mielőtt beállt a hadseregbe. Csak pillanatnyi nyűg lett volna a halála bárkinek is, ha nem követi egy Samuel Hughs nevezetű őrmester alig pár óra elteltével egy verduni katonakórházban, majd egy Francois Delacroix névre hallgató francia százados Itáliában és így tovább egyre többen, ugyanazokkal a tünetekkelm végzetes gyorsasággal.

Mindenki járványra gyanakodott, de az elszigetelt esetek miatt semmi bizonyíték nem volt kéznél. Üres feltételezéssel pedig még maga a király sem tarthatott volna vissza több millió serdülő suhancot, aki négy hosszú éve nem látták a családjukat, végigharcolva az időt Őfelsége zászalaja alatt. Pár napnyi karantént még el lehetett rendelni, de miután az alatt semmi jel nem mutatkozott fertőzésre, az állományt haza kellett engedni, mielőtt lázongani kezdenek.

Épp így történt egy héttel az indulásom előtt is egy dél-afrikai egységgel is. Mindent rendben találtak és a fiúkat be is hajózták Fokváros felé. Igen. Minden rendben is volt, amíg másnap egy katona fel nem találta dobni a pacskert ugyanabban a kikötőben. Aztán még egy és még egy. A tisztek persze örülhettek, mert napokon belül kezükben volt a kapocs, ami összekötötte a látszólag egymástól független eseteket, a kapcsot pedig Diane Fontanának hívták és egy olasz prostituált volt, akit a napokban mindegyik legény megbúbolt. Nem jártak jól vele. De a lány se. Mint kiderült, ő volt az első, aki meghalt, de ő még annyira sem szúrt szemet, mint Smith közlegény, amíg el nem kezdtek hullani a kuncsaftjai. Egyik a másik után, ugyanazokkal a tünetekkel. Íme a bizonyíték. Ez bizony járvány. Mégpedig a makacsabb fajtából, mert, mint kiderült, nem kellett entyem-pentyem a fertőzéshez. Hacsak a jó legények Diane után nem csempészték be a lompost a fél századuknak is, ami valószínűtlen.

Lényeg a lényeg, a fejesek azonnal felkutattak mindenkit, akivel Diane a közelmúltban hentergett, de akit élve találtak, az a véres nyál után hamarosan az életét is kiköpte. Mind, egytől egyig. Egészen addig, amíg a listán fel nem tűnt egy William Addows nevű dél-afrikai közlegény is, akit pont azzal a bizonyos hajóval küldtek haza.

Nem is kellett több, a feletteseim rögtön előszedtek engem, hogy a következő csapatszállító hajóval én is utazzak el Fokvárosba és kerítsem elő Addowst a föld alól is. Jó eséllyel onnan is kell majd előkaparnom.

Pár órával és néhány tucat hajtisztítással később már nem is állt sok akadály előttem, hogy kiderítsem. A hajó ugyanis kikötött, én pedig siettem is le a mólóra a megküldött parancsok alapján már ott várakozó katonai gépkocsihoz.

- Matthew Michels főhadnagy - álltam meg az unottan várakozó sofőr előtt, igyekezve a lehető legmélyebb, de még természetes hangomat elővenni. - Őfelsége hatodik gyalogos ezredétől. A parancsaim... - nyúltam volna a zsebembe a papírokért, de a férfi unottan leintett.

- Semmi szükség rá, uram. Kérem, szálljon be!

A szabályzat durva megszegése volt ez, több oldalról is, de nekem eszem ágában sem volt kötekedni. Nem utolsó sorban a feltűnés elkerülése végett.

***

Kihalt tájon vitt keresztül az utunk. Ha nem tudom, hogy ezen a féltekén épp a nyár kezdődik hamarosan, azt gondoltam volna, már jócskán benne járunk az őszben. Az utcák üresek, az álmos Fokvárosban épp úgy, mint a környező vidéken. A mezőkön alig lengedezett némi termény. Ember sehol, és állatból is csak néhány girhes tűnt fel néha.

- Mi történt itt? - néztem körbe álmélkodva. Dél-Afrika nem volt épp az Édenkert, de millió rosszabb helyet is lehetett volna találni, még a Brit Birodalmon belül is.

- Üdv a Pokolban, főhadnagy! - válaszolta a sofőr félvállról.

- Ne beszéljen nekem a Pokolról! - mordultam rá. - Onnan jövök.

A férfi csak fintorgott egyet, de nem válaszolt.

- Járt maga Verdunnél? Harcolt Passiondale mellett? Ott volt a Piavénál? - kötöttem tovább az ebet a karóhoz. Nem kenyerem a dicsekvés. Csak felesleges kardcsörtetés lenne a részemről. De ez az alak felingerelt.

- Nem, uram - jött a kimért válasz. - Itt szolgáltam végig a háborút a parancsnokságon.

- Akkor fogja be a száját és vezessen! - morogtam, ő pedig úgy engedelmeskedett, mintha az előbbi szóváltás meg sem történt volna.

Nem is értettem, mit keresek én itt. Ugyanúgy, ahlgy táviratoztak, hogy ez a mogorva fráter jöjjön ki elém, megüzenhették volna azt is, hogy kerítse elő ő Addowst, és ha él, ültesse fel az első hajóra Anglia felé. Már ha egyáltalán szükséges oda vinni. Nyilván tényleg csak megszabadulni akartak tőlem.

***

A farm, amely előtt megálltunk, épp olyan elhagyatott volt, mint az összes többi. A földek szikkadtan és félig élettelenül nyújtóztak a láthatárig, az épületekre pedig ráfért volna egy alapos tatarozás.

- Biztos jó helyen járunk? - néztem a sofőrre, ő azonban nem felelt. Még csak tudomást sem vett a kérdésemről. Újabb függelemsértés, de engem ez sem érdekelt különösebben. Csak fújtam egyet és kiszálltam a kocsiból.

A ledöngölt bejáróról por szállt fel, ahogy a bejárat felé haladtam. Nagyszerű, most a só után a port rázhatom majd ki mindenemből. De inkább nem szóltam egy szót se, csak levertem csizmámról az út porát, amikor felértem az ajtó elé, megigazítottam a zubbonyomat és bekopogtam, hogy aztán a lélegzetem is elálljon, amikor az kinyílt.

A gyönyörű zöld szemek egyszerre szegeződtek rám ijedten és kihívóan. Mint a sarokba szorított vadé, amely végső elkeseredésében fenyegeti támadóját, hátha az eláll a további zaklatástól.

- Üdvözlöm, hölgyem! - kezdtem fennkölten némi torokköszörülés után. - Matthew Mitchels főhadnagy vagyok Őfelsége hatodik gyalogos ezredétől. William Addows közlegényt keresem.

Én is éreztem, milyen visszás ez a helyzet. Én, a főhadnagynak álcázott nő, akit senki sem vesz komolyan, itt udvariaskodok ezzel a lánnyal, aki talán még nálam is fiatalabb és zilált küllemében nincs semmi tiszteletet parancsoló. Én azonban nem tudtam mást tenni, amikor belenéztem azokba az ígéző zöld szemekbe a talán mégszebb arc közepén.

- Nincs itt - nyögte ki végül és már csukta is volna az ajtót, de én az útjába tettem bakancsba bújtatott lábamat.

- Hölgyem - ütöttem meg ismét az udvarias hangnemet, mit sem törődve az arcára kiülő meghatottsággal és zavarral teli értetlenséggel, ami engem is mart belülről. - Gondolom nem kell emlékeztetnem, hogy Addows közlegény még mindig a hatodik ezred tagja. Ha nem tart velem, az parancsmegtagadásnak minősül és...

- Nincs itt - ismételte meg határozottan a nő, és bár éreztem, hogy valami nincs rendben, szívem szerint rá hagytam volna. De nem tehettem, amit ő is tudott, így végül leengedte a vállait, fújt egyet és nem nézett a szemembe, amikor folytatta. - Meghalt. Mindenki meghalt.

- Értem - hajtottammle a fejem. - Én akkor... - gondoltam, jobb szeretné, ha elmennék, így kivettem lábam az ajtó útjából és már el is indultam volna visszafelé, amikor megállított.

- Kérem!... Nem inna meg velem egy teát?

Szemében valami megfoghatatlan könyörgés csillogott. Talán nem akart egyedül maradni. Nem úgy nézett ki, mintha hármunkon kívül bárki is lett volna a közelben. Én viszont haboztam. Nem mintha nem akartam volna elfogadni a meghívását. Szívem szerint még egy az ágyába szóló meghívást is kicsikartam volna belőle, de éreztem, hogy az most nem lenne helyes. De még mielőtt válaszolhattam volna, a lány szemei hirtelen kidülledtek, teste meggörnyedt és hevesen köhögni kezdett.

Azonnal, gondolkodás nélkül mozdultam. Nem érdekelt az etikett, rögtön a lány mellé ugrottam és átkaroltam a vállát, hogy megtartsam, amíg elmúlik a rohama.

- Semmiség, semmiség - mentegetőzött, gyengéden eltolva a kezemet. Csak megfáztam. Hideg tavaszunk van.

- Igen - bólintottam. - Hideg tavasz.

- Akkor, bejön? - nézett rám ismét reménykedve, én pedig nem mondhattam nemet ezeknek a gyönyörű szemeknek. Amellett meg, ha gyakorlatiasan szemléljük a dolgot, a feletteseimet is biztos érdeklik majd a részletek.

- Várjon meg itt! - kiáltottam a sofőrnek. Nem maradok sokáig.

- Igenis, uram - válaszolta az már-már szemtelenséggel felérő hangon, de én oda se figyeltem rá, csak engedtem, hogy a lány bekísérjen.

- Willie a bátyám volt - magyarázta Emily Addows, miközben feltette a teavizet forrni. - Itt nőttünk fel, ezen a farmon. Hatan voltunk testvérek, de Willie állt hozzám a legközelebb.

- Őszinte részvétem - motyogtam, ds nem csak az illendőség kedvéért. Volt valami ebben a nőben, ami melegséggel töltötte meg abszívemet. Itt akartam lenni vele. Gondoskodni róla. Megvígasztalni.

Ő csak egy vállrándítással felelt és mormogott valamit, miközben tölteni kezdte a teát. Azonban épp csak az asztal fölé emelte a kannát, rögtön ki is csusszant a kezéből, ahogy ismét rátört a mélyről jövő köhögés.

- Semmiség - intett, amikor felpattantam a székemből. - Elmúlik.

Nem válaszoltam semmit, csak kértem egy rongyot, amivel feltöröltem az asztalra löttyent teát, amíg ő töltött nekünk.

- És a többiek... - kezdtem, de ő félbeszakított.

- Meghaltak... Mindenki meghalt.

- Értem - hajtottam le a fejem és visszaültem a székbe, miközben elém tette a teát. Üresen hangzott volna a "részvétem" szó, ezért inkább hallgattam. Ő pedig magától folytatta. - Amikor a fiúk hazajöttek a háborúból, mindenki nagyon boldog volt... Nem vagyunk gazdag emberek, főhadnagy, de illett fogadást rendeznünk, hogy megünnepeljük, hogy Willie egészségesen haza tért.

- Értem. - Csak ennyit tudtam mondani ismét. Hallottam róla, hogy a birodalomnak ebben a csücskében még Angliánál is elevenebb az ilyen partik hagyománya. És világháború ide vagy oda, hiába zajlott az itt is a szomszédban a gyarmatosítók között, a hagyomány az hagyomány. Ilyenkor összecsődül a nép a legtávolabbi rokonoktól kezdve a szomszédokig. Vállukra veszik a család hazatért fiát, esznek, isznak, ünnepelnek, és meghallgatják a történeteket a kegyetlen háborúról. Ha valahol, a zsúfolt katonai táborokon kívül itt tobzódik igazán a vírus.

Emily egy percig hallgatott, majd folytatta.

- Willie pár nap múlva rosszul lett. Borzalmasan köhögött, szédült. Nem maradt meg benne az étel. Aztán egy nap vért hányt, és mire kiért hozzá az orvos...

Nem tudta befejezni.

- Nagyon sajnálom - motyogtam és nyugtatólag a karjára tettem a kezem. Ő csak szipogva bólogatott, majd hirtelen ismét rátört a köhögés. Most már nem szólt semmit. Épp csak megmozdultam a székben, hogy felálljak, rögtön emelte a kezét, hogy maradásra kérjen.

- Másnap a kis Andrew-t találtuk meg a fészerben - folytatta pár perc múlva, mintha mi sem történt volna. - A kisöcsénk. Csak tíz éves volt.

- Értem. - Hülyén éreztem magam, hogy ezt hajtogatom, de nem jött ki más a torkomon. Ő pedig meg sem hallotta.

- Aztán sorban Mama, Ted bácsi, Catie, a kis Teddy, Papa és végül Alfred is. Egyedül maradtam, főhadnagy - nézett rám könnyes szemekkel. Minden gyengédséggel, ami csak tőlem telt, a kezét simogattam és épp mondani akartam valamit, amikor az arca hirtelen elfehéredett. Kezeit a szája elé kapta, miközben elfordult és testét az eddigieknél is nagyobb erővel rázta a köhögés. Most már meg sem állított, amikor oda ugrottam hozzá és átkaroltam. Szó nélkül ernyedt el karjaimban, és amikor leengedte kezeit, láttam, hogy tenyere iszamós a vértől.

- Emily... Emily! - szólongattam, de ő nem reagált. Csak ernyedten feküdt ölelésemben.

Amikor megbizonyosodtam róla, nincs eszméleténél, felkaptam és az ajtó felé kezdtem rohanni vele.

- Indítsa a kocsit! - üvöltöttem rá a sofőrre. - Gyerünk már!

Ő csak ráérős lassúsággal huppant vissza a járműbe és úgy indította el azt, mintha csak az uralkodót vinné sétakocsikázni.

- Gyorsabban már, ember! - üvöltöttem, beugorva a hátsó ülésre Emily-vel. - A legközelebbi kórházba, ahogy csak ez a tragacs bírja!

- Igenis, uram - válaszolta már-már ingerlő nyugalommal, de én inkább nem szóltam semmit, mert a parancsomat legalább teljesítette.

***

- Gyorsan! - rohantam be Emily-vel amkarjaimban a kis kórházba. - Nincs eszméleténél...

Nem is kellett többet mondanom. A nővérek és az éppen ott tartózkodó orvos azonnal mellettünk termettek, a lány véres száját és kezeit pedig már ők is látták.

A középkorú orvos sietős mozdulatokkal megvizsgálta. Megnézte a pulzusát, óvatosan feltolta a szemhélyát, hogy azokat a csodaszép zöld szemeket is ellenőrizze, benézett a lány szájába, majd bólintott.

- Vegyenek méretet, aztán vigyék a hatvannyolcas terembe! - mondta a nővéreknek, akik csak szenvtelenül bólintottak.

- Méretet? - hüledeztem. - Azt minek?

Senki nem figyelt rám. A nővérek szó nélkül méricskélték az eszméletlen lányt, amíg meg nem érkezett két ápoló egy hordággyal, hogy elvigyék.

- Hallotta, amit kérdeztem? - indultam az után a nővér után, aki nem sietett el valamerre az orvos társaságában, csak ráérősen az asztalához sétált. De ő se szólt semmit, csak irogatni kezdett. A válla felett láttam, hogy egy koporsó készíttésére írja fel az adatokat.

- Koporsó? - hüledeztem. - De hát még nem halt meg. Még nem...

A nővér tudomást sem vett rólam, csak irogatott tovább. Tehetetlen dühömből nem tellett másra, beleütöttem a levegőbe, majd hirtelen ötlettől vezérelve az orvos után rohantam.

- Doktor! - kiáltottam utána, amikor utolértem egy méretes fa ajtó előtt. A férfi megállt és rám nézett. - Miért vesznek méretet Emily-ről? Ő még...

- Már nem sokáig - szakított félbe az orvos. - Nem éli meg az estét.

Hangja színtelen volt, szinte már gépies. Bensőmben vad harcot vívtak az érzelmek. Nem akartam elveshíteni őt. Azt nem lehet. Hiszen erős nő. Ő... túlélt mindenkit. Az nem lehet...

Az orvos, mintha kiolvasta volna gondolataimat az arcomból, eröltetetten sóhajtott.

- Nézze, mister...

- Főhadnagy - sziszegtem hirtelen jött erővel. - Magának Mitchell főhadnagy.

- Nézze, főhadnagy! - ejtette ki az utolsó szót enyhe lenézéssel. Ő is azok közé tartozott, akik sima arcom, férfihoz képest törékeny alkatom és még mélyítve is magas hangom miatt taknyos kölyöknek néztek. Az persze eszébe se jutott, hogy nő is lehetek. Előbb gondolt arra, hogy valami fejes kitartott unokaöcsikéje lennék. De nem volt időm ezen fortyogni, miközben folytatta. - Nekem azokkal kell foglalkoznom, akiknek még van esélye.

- Doktor! - kiáltottam, de torkomon akadt a szó amikor kinyitotta az ajtót és arcom állott szag csapta meg. Az izzadtság, az ürülék, a vizelet és a vér szagának keveréke. Odabent egy bálteremnyi méretű hodály terpeszkedett, zsúfolásig tele köhögő, fuldokló haldoklókkal. Talán csak annyi hely maradt szabadon, hogy a száz és száz beteg között az orvosok és nővérek szűk folyosókon járhassanak. Az émelyítő szagba mintha az enyészet, a halál és a rothadás szaga is vegyült volna és néhány szedett-vedett fekhely mellől vígasztalhatatlan sírás is feltört.

- Ez... ez... - hebegtem.

- Ez az egyes kórterem - világosított fel egy mellettem elsiető nővér.

Az egyes kórterem. Nyilván a legjobb állapotúaké. Az orvos azt mondta, azokhoz megy, akiken még lehet segíteni.

Ahogy végignéztem a szerencsétlen vergődő félholtakon, arra gondoltam, mi lehet így a kettes, a hármas, a tízes, a húszas, a harmincas kórteremben. Mintha ez az egész borzalom valóban valamiféle isten büntetése lenne, amiért az emberiség önmaga ellen fordult. A népek nem tudták kiirtani egymást, bármilyen böhömnagy ágyukat vetettek is be. Ez az isten most megteszi, méghozzá egy parányi kis atomcsomó segítségével, ami még élőlénynek sem biztos, hogy nevezhető.

És ha már itt is ez folyik... És Emily a hatvannyolcas kórterembe került. Ezek szerint...

A sofőr, aki csak most ért utol ráérős lépteivel, leolvasta arcomról a gondolataimat és egykedvűen bólintott, majd megismételte korábbi szavait.

- Üdv a Pokolban, főhadnagy!

Kedvem lett volna beverni a képét az érzéketlenségéért, de talán igaza van. Emily lehet, már most halott. És ha ennyien vannak mind a legalább hatvannyolc kórteremben, nem is lehet máshogy kibírni épp ésszel. És ez még csak a kezdet. Tudtam, hogy ez még csak a kezdet és csak Dél-Afrika. A később spanyolnáthának elkeresztelt H1N1 vírus már most több embert ölt meg tavaly november óta, mint a háború négy év alatt. És ha nem esnek el a fronton, ki tudja, hányan haltak volna bele már a '18. november 11-i fegyverletétel előtt is. A brit közvélemény már ma is úgy emlegette a fronton elesett, a gyerekkorból épp csak kinőtt suhancokat, mint "az elveszett nemzedék". Az 1889 és 1900 között született férfiak jelentős része elesett, eltűnt, hadifogságba esett, megrokkant, vagy beleőrült a háború borzalmaiba. És most ez is. William Lief Robinson, aki 1915-ben vált az angol nép hősévé, amikor a Londont bombázó német zeppelinek elpusztítására kitalálta a gyors kis repülőkről is könnyedén kilőhető gyújtólövedékeket, amelyek berobbantották a léghajókat megtöltő gázokat, Franciaországban esett fogságba, amikor szembe találkozott a Vörös Báró néven elhíresült legendás pilótával. Csak a fegyverszünet után, decemberben engedték haza a fogolytáborból, rendkívül legyengülve, hogy aztán vele is, mint oly sok társával, a rejtélyes kór végezzen. Ráadásul épp karácsony napján. A vírus, amit még száz év múlva se fognak tudni, honnan jött és mikor, még évekig fog tombolni, hogy aztán ugyanolyan rejtélyesen tűnjön el, ahogy jött, közben a legóvatosabb becslések szerint is húsz, realisták szerint ötven, egyesek szerint pedig száz millió embert küldve át a másvilágra, akik között ott van William és Emily Addows is. Nekem pedig vissza kell térnem és jelentenem ezt a feletteseimnek, persze csak ha még élnek.