FIGYELEM!
A történet, ahogy mondani szokás, a nyugalom megzavarására alkalmas. Akik (csak) a happy endes történeteket szeretik, ezt nem valószínű, hogy kedvelni fogják, és reggeli fogyasztása mellé sem különösebben ajánlott. (Más étkezések mellé sem.) Nem, nem mentem át horrorba és nem röpködnek levágott végtagok, de a történet, nem véletlenül elég borongósra és nyomasztóra sikeredett. Aki ezt nem szereti, inkább ne olvassa el!
Köszönöm a megértést.
Dél-Afrika,
1919.
A
sós tengeri levegő kellemetlen lökésekkel csapott az arcomba.
Éreztem, ahogy a hajó mellett, nyugat felől sréhen érkező
fergeteg utolér minket, és mint egy koldus, belekapaszkodik keki
színű zubbonyomba. Ujjaimat végigfuttattam a hajamon és éreztem,
ahogy nyomukban több hónapnyi hajmosás nélkül töltött idő
korpájához hasonlóan repül szét a szél által oda hordott só.
Ilyenkor átkoztam magam hülye női hiúságom miatt. Ha már
röviden hordom a hajam, legalább legyen tényleg rövid, mint ahogy
az egy tizenkilencedik századi elvek szerint nevelkedett brit
katonához illik! De nekem jobban tetszett így, kissé hosszabbra
engedve, gondatlannak tűnően, de mégis valamiféle rendben
tincsekbe állva. Mint egy lagymatag sündisznó.
A
fiúk cukkoltak is az ezrednél, lányos piperkőcnek csúfolva az
övékhez képest még így is tetemes hosszúságú hajam miatt. De
szerencsére az eszükbe se jutott, hogy amikor emiatt kislánynak
"becéztek", nem is álltak túlságosan messze az
igazságtól.
De
ennyiből nem is fognak gyanút fogni az ő naivitásukkal, a goromba
feletteseimnek meg főhet a feje, mert a szabályzatba még épp hogy
beleférek, így nincs jogalapjuk elővenni. Legfeljebb pár tucat ad
hoc kör lefutására a tábor körül, vagy, merő szívjóságból,
zsinórban hét nap éjszakai őrségre az emberiség által valaha
látott legkegyetlenebb vérontásban.
De
engem nem érdekelt. A háborúnak vége, úgyhogy nincs több
éjszakázás, figyelve, mikor sütik el a Fritzek újból Bertának
csúfolt óriás ágyúikat. A srácoknak meg csak azt üzenném, még
ha nyavajás kislány vagyok is, most én állok itt egyedül, útban
erre a küldetésre, és nem ők. Még akkor is, ha a hátam közepére
sem kívántam ezt az utat Fokvárosba.
Ismét
kisöpörtem a tengeri sót a hajamból, nem gondolva rá, hogy tíz
perc múlva akár kezdhetem is elölről, és elmélázva a
hajókorlátra támaszkodtam. Kevés angol katona juthat el Afrika
déli csücskébe, ha nem épp itt született, vagy valami háború
szólítja ide. Esetemben egyikről se volt szó, de bajtársaimnak
mégse jutott eszükbe irigykedni. Gyászosabb oka volt a
feletteseimnek, hogy ide küldjenek. Ki tudja miért pont engem.
Talán mégis megbízhatónak tartanak? Vagy pár vén kurafinak
annyira tele van bár a bögye velem a vezérkarnál, hogy így akar
megszabadulni tőlem? Megdöglök itt az Isten háta mögött, vagy
lelövetnek parancsmegtagadásért. Szép kilátások.
Nagyot
sóhajtottam és ismét kisöpörtem a tenger sóját a hajamból.
Nincs még egy éve, hogy véget ért az az örült gyilkolás, amit
egyelőre mindenki csak Nagy Háborúként emleget, de hamarosan majd
első világháborúként vonul be a történelembe. A hadseregeknek
azonban máris egy másik, talán sokkal veszélyesebb ellenséggel
kell szembenézniük, mint az épp csak megvert németek.
Jól
emlékeztem a jelentésekre. Először egy John Smith nevű közlegény
esett össze a szemlén, mielőtt behajózták volna őket
Normandiában Anglia felé. Csak kidőlt a sorfalból, majd görcsösen
köhögni kezdett, nagy vértócsát hagyva maga után. Előző nap
még csak rossz közérzetre panaszkodott a társainak, két napra rá
viszont már halott volt.
John
Smith. Kovács János. Még a neve is teljesen közönséges. Egy
semmirekellő csirkefogó volt, mielőtt beállt a hadseregbe. Csak
pillanatnyi nyűg lett volna a halála bárkinek is, ha nem követi
egy Samuel Hughs nevezetű őrmester alig pár óra elteltével egy
verduni katonakórházban, majd egy Francois Delacroix névre
hallgató francia százados Itáliában és így tovább egyre
többen, ugyanazokkal a tünetekkelm végzetes gyorsasággal.
Mindenki
járványra gyanakodott, de az elszigetelt esetek miatt semmi
bizonyíték nem volt kéznél. Üres feltételezéssel pedig még
maga a király sem tarthatott volna vissza több millió serdülő
suhancot, aki négy hosszú éve nem látták a családjukat,
végigharcolva az időt Őfelsége zászalaja alatt. Pár napnyi
karantént még el lehetett rendelni, de miután az alatt semmi jel
nem mutatkozott fertőzésre, az állományt haza kellett engedni,
mielőtt lázongani kezdenek.
Épp
így történt egy héttel az indulásom előtt is egy dél-afrikai
egységgel is. Mindent rendben találtak és a fiúkat be is hajózták
Fokváros felé. Igen. Minden rendben is volt, amíg másnap egy
katona fel nem találta dobni a pacskert ugyanabban a kikötőben.
Aztán még egy és még egy. A tisztek persze örülhettek, mert
napokon belül kezükben volt a kapocs, ami összekötötte a
látszólag egymástól független eseteket, a kapcsot pedig Diane
Fontanának hívták és egy olasz prostituált volt, akit a napokban
mindegyik legény megbúbolt. Nem jártak jól vele. De a lány se.
Mint kiderült, ő volt az első, aki meghalt, de ő még annyira sem
szúrt szemet, mint Smith közlegény, amíg el nem kezdtek hullani a
kuncsaftjai. Egyik a másik után, ugyanazokkal a tünetekkel. Íme a
bizonyíték. Ez bizony járvány. Mégpedig a makacsabb fajtából,
mert, mint kiderült, nem kellett entyem-pentyem a fertőzéshez.
Hacsak a jó legények Diane után nem csempészték be a lompost a
fél századuknak is, ami valószínűtlen.
Lényeg
a lényeg, a fejesek azonnal felkutattak mindenkit, akivel Diane a
közelmúltban hentergett, de akit élve találtak, az a véres nyál
után hamarosan az életét is kiköpte. Mind, egytől egyig. Egészen
addig, amíg a listán fel nem tűnt egy William Addows nevű
dél-afrikai közlegény is, akit pont azzal a bizonyos hajóval
küldtek haza.
Nem
is kellett több, a feletteseim rögtön előszedtek engem, hogy a
következő csapatszállító hajóval én is utazzak el Fokvárosba
és kerítsem elő Addowst a föld alól is. Jó eséllyel onnan is
kell majd előkaparnom.
Pár
órával és néhány tucat hajtisztítással később már nem is
állt sok akadály előttem, hogy kiderítsem. A hajó ugyanis
kikötött, én pedig siettem is le a mólóra a megküldött
parancsok alapján már ott várakozó katonai gépkocsihoz.
-
Matthew Michels főhadnagy - álltam meg az unottan várakozó sofőr
előtt, igyekezve a lehető legmélyebb, de még természetes
hangomat elővenni. - Őfelsége hatodik gyalogos ezredétől. A
parancsaim... - nyúltam volna a zsebembe a papírokért, de a férfi
unottan leintett.
-
Semmi szükség rá, uram. Kérem, szálljon be!
A
szabályzat durva megszegése volt ez, több oldalról is, de nekem
eszem ágában sem volt kötekedni. Nem utolsó sorban a feltűnés
elkerülése végett.
Kihalt
tájon vitt keresztül az utunk. Ha nem tudom, hogy ezen a féltekén
épp a nyár kezdődik hamarosan, azt gondoltam volna, már jócskán
benne járunk az őszben. Az utcák üresek, az álmos Fokvárosban
épp úgy, mint a környező vidéken. A mezőkön alig lengedezett
némi termény. Ember sehol, és állatból is csak néhány girhes
tűnt fel néha.
-
Mi történt itt? - néztem körbe álmélkodva. Dél-Afrika nem volt
épp az Édenkert, de millió rosszabb helyet is lehetett volna
találni, még a Brit Birodalmon belül is.
-
Üdv a Pokolban, főhadnagy! - válaszolta a sofőr félvállról.
-
Ne beszéljen nekem a Pokolról! - mordultam rá. - Onnan jövök.
A
férfi csak fintorgott egyet, de nem válaszolt.
-
Járt maga Verdunnél? Harcolt Passiondale mellett? Ott volt a
Piavénál? - kötöttem tovább az ebet a karóhoz. Nem kenyerem a
dicsekvés. Csak felesleges kardcsörtetés lenne a részemről. De
ez az alak felingerelt.
-
Nem, uram - jött a kimért válasz. - Itt szolgáltam végig a
háborút a parancsnokságon.
-
Akkor fogja be a száját és vezessen! - morogtam, ő pedig úgy
engedelmeskedett, mintha az előbbi szóváltás meg sem történt
volna.
Nem
is értettem, mit keresek én itt. Ugyanúgy, ahlgy táviratoztak,
hogy ez a mogorva fráter jöjjön ki elém, megüzenhették volna
azt is, hogy kerítse elő ő Addowst, és ha él, ültesse fel az
első hajóra Anglia felé. Már ha egyáltalán szükséges oda
vinni. Nyilván tényleg csak megszabadulni akartak tőlem.
A
farm, amely előtt megálltunk, épp olyan elhagyatott volt, mint az
összes többi. A földek szikkadtan és félig élettelenül
nyújtóztak a láthatárig, az épületekre pedig ráfért volna egy
alapos tatarozás.
-
Biztos jó helyen járunk? - néztem a sofőrre, ő azonban nem
felelt. Még csak tudomást sem vett a kérdésemről. Újabb
függelemsértés, de engem ez sem érdekelt különösebben. Csak
fújtam egyet és kiszálltam a kocsiból.
A
ledöngölt bejáróról por szállt fel, ahogy a bejárat felé
haladtam. Nagyszerű, most a só után a port rázhatom majd ki
mindenemből. De inkább nem szóltam egy szót se, csak levertem
csizmámról az út porát, amikor felértem az ajtó elé,
megigazítottam a zubbonyomat és bekopogtam, hogy aztán a
lélegzetem is elálljon, amikor az kinyílt.
A
gyönyörű zöld szemek egyszerre szegeződtek rám ijedten és
kihívóan. Mint a sarokba szorított vadé, amely végső
elkeseredésében fenyegeti támadóját, hátha az eláll a további
zaklatástól.
-
Üdvözlöm, hölgyem! - kezdtem fennkölten némi torokköszörülés
után. - Matthew Mitchels főhadnagy vagyok Őfelsége hatodik
gyalogos ezredétől. William Addows közlegényt keresem.
Én
is éreztem, milyen visszás ez a helyzet. Én, a főhadnagynak
álcázott nő, akit senki sem vesz komolyan, itt udvariaskodok ezzel
a lánnyal, aki talán még nálam is fiatalabb és zilált
küllemében nincs semmi tiszteletet parancsoló. Én azonban nem
tudtam mást tenni, amikor belenéztem azokba az ígéző zöld
szemekbe a talán mégszebb arc közepén.
-
Nincs itt - nyögte ki végül és már csukta is volna az ajtót, de
én az útjába tettem bakancsba bújtatott lábamat.
-
Hölgyem - ütöttem meg ismét az udvarias hangnemet, mit sem
törődve az arcára kiülő meghatottsággal és zavarral teli
értetlenséggel, ami engem is mart belülről. - Gondolom nem kell
emlékeztetnem, hogy Addows közlegény még mindig a hatodik ezred
tagja. Ha nem tart velem, az parancsmegtagadásnak minősül és...
-
Nincs itt - ismételte meg határozottan a nő, és bár éreztem,
hogy valami nincs rendben, szívem szerint rá hagytam volna. De nem
tehettem, amit ő is tudott, így végül leengedte a vállait, fújt
egyet és nem nézett a szemembe, amikor folytatta. - Meghalt.
Mindenki meghalt.
-
Értem - hajtottammle a fejem. - Én akkor... - gondoltam, jobb
szeretné, ha elmennék, így kivettem lábam az ajtó útjából és
már el is indultam volna visszafelé, amikor megállított.
-
Kérem!... Nem inna meg velem egy teát?
Szemében
valami megfoghatatlan könyörgés csillogott. Talán nem akart
egyedül maradni. Nem úgy nézett ki, mintha hármunkon kívül
bárki is lett volna a közelben. Én viszont haboztam. Nem mintha
nem akartam volna elfogadni a meghívását. Szívem szerint még egy
az ágyába szóló meghívást is kicsikartam volna belőle, de
éreztem, hogy az most nem lenne helyes. De még mielőtt
válaszolhattam volna, a lány szemei hirtelen kidülledtek, teste
meggörnyedt és hevesen köhögni kezdett.
Azonnal,
gondolkodás nélkül mozdultam. Nem érdekelt az etikett, rögtön a
lány mellé ugrottam és átkaroltam a vállát, hogy megtartsam,
amíg elmúlik a rohama.
-
Semmiség, semmiség - mentegetőzött, gyengéden eltolva a kezemet.
Csak megfáztam. Hideg tavaszunk van.
-
Igen - bólintottam. - Hideg tavasz.
-
Akkor, bejön? - nézett rám ismét reménykedve, én pedig nem
mondhattam nemet ezeknek a gyönyörű szemeknek. Amellett meg, ha
gyakorlatiasan szemléljük a dolgot, a feletteseimet is biztos
érdeklik majd a részletek.
-
Várjon meg itt! - kiáltottam a sofőrnek. Nem maradok sokáig.
-
Igenis, uram - válaszolta az már-már szemtelenséggel felérő
hangon, de én oda se figyeltem rá, csak engedtem, hogy a lány
bekísérjen.
-
Willie a bátyám volt - magyarázta Emily Addows, miközben feltette
a teavizet forrni. - Itt nőttünk fel, ezen a farmon. Hatan voltunk
testvérek, de Willie állt hozzám a legközelebb.
-
Őszinte részvétem - motyogtam, ds nem csak az illendőség
kedvéért. Volt valami ebben a nőben, ami melegséggel töltötte
meg abszívemet. Itt akartam lenni vele. Gondoskodni róla.
Megvígasztalni.
Ő
csak egy vállrándítással felelt és mormogott valamit, miközben
tölteni kezdte a teát. Azonban épp csak az asztal fölé emelte a
kannát, rögtön ki is csusszant a kezéből, ahogy ismét rátört
a mélyről jövő köhögés.
-
Semmiség - intett, amikor felpattantam a székemből. - Elmúlik.
Nem
válaszoltam semmit, csak kértem egy rongyot, amivel feltöröltem
az asztalra löttyent teát, amíg ő töltött nekünk.
-
És a többiek... - kezdtem, de ő félbeszakított.
-
Meghaltak... Mindenki meghalt.
-
Értem - hajtottam le a fejem és visszaültem a székbe, miközben
elém tette a teát. Üresen hangzott volna a "részvétem"
szó, ezért inkább hallgattam. Ő pedig magától folytatta. -
Amikor a fiúk hazajöttek a háborúból, mindenki nagyon boldog
volt... Nem vagyunk gazdag emberek, főhadnagy, de illett fogadást
rendeznünk, hogy megünnepeljük, hogy Willie egészségesen haza
tért.
-
Értem. - Csak ennyit tudtam mondani ismét. Hallottam róla, hogy a
birodalomnak ebben a csücskében még Angliánál is elevenebb az
ilyen partik hagyománya. És világháború ide vagy oda, hiába
zajlott az itt is a szomszédban a gyarmatosítók között, a
hagyomány az hagyomány. Ilyenkor összecsődül a nép a
legtávolabbi rokonoktól kezdve a szomszédokig. Vállukra veszik a
család hazatért fiát, esznek, isznak, ünnepelnek, és
meghallgatják a történeteket a kegyetlen háborúról. Ha valahol,
a zsúfolt katonai táborokon kívül itt tobzódik igazán a vírus.
Emily
egy percig hallgatott, majd folytatta.
-
Willie pár nap múlva rosszul lett. Borzalmasan köhögött,
szédült. Nem maradt meg benne az étel. Aztán egy nap vért hányt,
és mire kiért hozzá az orvos...
Nem
tudta befejezni.
-
Nagyon sajnálom - motyogtam és nyugtatólag a karjára tettem a
kezem. Ő csak szipogva bólogatott, majd hirtelen ismét rátört a
köhögés. Most már nem szólt semmit. Épp csak megmozdultam a
székben, hogy felálljak, rögtön emelte a kezét, hogy maradásra
kérjen.
-
Másnap a kis Andrew-t találtuk meg a fészerben - folytatta pár
perc múlva, mintha mi sem történt volna. - A kisöcsénk. Csak tíz
éves volt.
-
Értem. - Hülyén éreztem magam, hogy ezt hajtogatom, de nem jött
ki más a torkomon. Ő pedig meg sem hallotta.
-
Aztán sorban Mama, Ted bácsi, Catie, a kis Teddy, Papa és végül
Alfred is. Egyedül maradtam, főhadnagy - nézett rám könnyes
szemekkel. Minden gyengédséggel, ami csak tőlem telt, a kezét
simogattam és épp mondani akartam valamit, amikor az arca hirtelen
elfehéredett. Kezeit a szája elé kapta, miközben elfordult és
testét az eddigieknél is nagyobb erővel rázta a köhögés. Most
már meg sem állított, amikor oda ugrottam hozzá és átkaroltam.
Szó nélkül ernyedt el karjaimban, és amikor leengedte kezeit,
láttam, hogy tenyere iszamós a vértől.
-
Emily... Emily! - szólongattam, de ő nem reagált. Csak ernyedten
feküdt ölelésemben.
Amikor
megbizonyosodtam róla, nincs eszméleténél, felkaptam és az ajtó
felé kezdtem rohanni vele.
-
Indítsa a kocsit! - üvöltöttem rá a sofőrre. - Gyerünk már!
Ő
csak ráérős lassúsággal huppant vissza a járműbe és úgy
indította el azt, mintha csak az uralkodót vinné sétakocsikázni.
-
Gyorsabban már, ember! - üvöltöttem, beugorva a hátsó ülésre
Emily-vel. - A legközelebbi kórházba, ahogy csak ez a tragacs
bírja!
-
Igenis, uram - válaszolta már-már ingerlő nyugalommal, de én
inkább nem szóltam semmit, mert a parancsomat legalább
teljesítette.
-
Gyorsan! - rohantam be Emily-vel amkarjaimban a kis kórházba. -
Nincs eszméleténél...
Nem
is kellett többet mondanom. A nővérek és az éppen ott tartózkodó
orvos azonnal mellettünk termettek, a lány véres száját és
kezeit pedig már ők is látták.
A
középkorú orvos sietős mozdulatokkal megvizsgálta. Megnézte a
pulzusát, óvatosan feltolta a szemhélyát, hogy azokat a csodaszép
zöld szemeket is ellenőrizze, benézett a lány szájába, majd
bólintott.
-
Vegyenek méretet, aztán vigyék a hatvannyolcas terembe! - mondta a
nővéreknek, akik csak szenvtelenül bólintottak.
-
Méretet? - hüledeztem. - Azt minek?
Senki
nem figyelt rám. A nővérek szó nélkül méricskélték az
eszméletlen lányt, amíg meg nem érkezett két ápoló egy
hordággyal, hogy elvigyék.
-
Hallotta, amit kérdeztem? - indultam az után a nővér után, aki
nem sietett el valamerre az orvos társaságában, csak ráérősen
az asztalához sétált. De ő se szólt semmit, csak irogatni
kezdett. A válla felett láttam, hogy egy koporsó készíttésére
írja fel az adatokat.
-
Koporsó? - hüledeztem. - De hát még nem halt meg. Még nem...
A
nővér tudomást sem vett rólam, csak irogatott tovább.
Tehetetlen dühömből nem tellett másra, beleütöttem a levegőbe,
majd hirtelen ötlettől vezérelve az orvos után rohantam.
-
Doktor! - kiáltottam utána, amikor utolértem egy méretes fa ajtó
előtt. A férfi megállt és rám nézett. - Miért vesznek méretet
Emily-ről? Ő még...
-
Már nem sokáig - szakított félbe az orvos. - Nem éli meg az
estét.
Hangja
színtelen volt, szinte már gépies. Bensőmben vad harcot vívtak
az érzelmek. Nem akartam elveshíteni őt. Azt nem lehet. Hiszen
erős nő. Ő... túlélt mindenkit. Az nem lehet...
Az
orvos, mintha kiolvasta volna gondolataimat az arcomból,
eröltetetten sóhajtott.
-
Nézze, mister...
-
Főhadnagy - sziszegtem hirtelen jött erővel. - Magának Mitchell
főhadnagy.
-
Nézze, főhadnagy! - ejtette ki az utolsó szót enyhe lenézéssel.
Ő is azok közé tartozott, akik sima arcom, férfihoz képest
törékeny alkatom és még mélyítve is magas hangom miatt taknyos
kölyöknek néztek. Az persze eszébe se jutott, hogy nő is
lehetek. Előbb gondolt arra, hogy valami fejes kitartott
unokaöcsikéje lennék. De nem volt időm ezen fortyogni, miközben
folytatta. - Nekem azokkal kell foglalkoznom, akiknek még van
esélye.
-
Doktor! - kiáltottam, de torkomon akadt a szó amikor kinyitotta az
ajtót és arcom állott szag csapta meg. Az izzadtság, az ürülék,
a vizelet és a vér szagának keveréke. Odabent egy bálteremnyi
méretű hodály terpeszkedett, zsúfolásig tele köhögő, fuldokló
haldoklókkal. Talán csak annyi hely maradt szabadon, hogy a száz
és száz beteg között az orvosok és nővérek szűk folyosókon
járhassanak. Az émelyítő szagba mintha az enyészet, a halál és
a rothadás szaga is vegyült volna és néhány szedett-vedett
fekhely mellől vígasztalhatatlan sírás is feltört.
-
Ez... ez... - hebegtem.
-
Ez az egyes kórterem - világosított fel egy mellettem elsiető
nővér.
Az
egyes kórterem. Nyilván a legjobb állapotúaké. Az orvos azt
mondta, azokhoz megy, akiken még lehet segíteni.
Ahogy
végignéztem a szerencsétlen vergődő félholtakon, arra
gondoltam, mi lehet így a kettes, a hármas, a tízes, a húszas, a
harmincas kórteremben. Mintha ez az egész borzalom valóban
valamiféle isten büntetése lenne, amiért az emberiség önmaga
ellen fordult. A népek nem tudták kiirtani egymást, bármilyen
böhömnagy ágyukat vetettek is be. Ez az isten most megteszi,
méghozzá egy parányi kis atomcsomó segítségével, ami még
élőlénynek sem biztos, hogy nevezhető.
És
ha már itt is ez folyik... És Emily a hatvannyolcas kórterembe
került. Ezek szerint...
A
sofőr, aki csak most ért utol ráérős lépteivel, leolvasta
arcomról a gondolataimat és egykedvűen bólintott, majd
megismételte korábbi szavait.
-
Üdv a Pokolban, főhadnagy!
Kedvem
lett volna beverni a képét az érzéketlenségéért, de talán
igaza van. Emily lehet, már most halott. És ha ennyien vannak mind
a legalább hatvannyolc kórteremben, nem is lehet máshogy kibírni
épp ésszel. És ez még csak a kezdet. Tudtam, hogy ez még csak a
kezdet és csak Dél-Afrika. A később spanyolnáthának
elkeresztelt H1N1 vírus már most több embert ölt meg tavaly
november óta, mint a háború négy év alatt. És ha nem esnek el a
fronton, ki tudja, hányan haltak volna bele már a '18. november
11-i fegyverletétel előtt is. A brit közvélemény már ma is úgy emlegette a fronton elesett, a gyerekkorból épp csak kinőtt suhancokat, mint "az elveszett nemzedék". Az 1889 és 1900 között született férfiak jelentős része elesett, eltűnt, hadifogságba esett, megrokkant, vagy beleőrült a háború borzalmaiba. És most ez is. William Lief Robinson, aki 1915-ben vált az angol nép hősévé, amikor a Londont bombázó német zeppelinek elpusztítására kitalálta a gyors kis repülőkről is könnyedén kilőhető gyújtólövedékeket, amelyek berobbantották a léghajókat megtöltő gázokat, Franciaországban esett fogságba, amikor szembe találkozott a Vörös Báró néven elhíresült legendás pilótával. Csak a fegyverszünet után, decemberben engedték haza a fogolytáborból, rendkívül legyengülve, hogy aztán vele is, mint oly sok társával, a rejtélyes kór végezzen. Ráadásul épp karácsony napján. A vírus, amit még száz év múlva
se fognak tudni, honnan jött és mikor, még évekig fog tombolni,
hogy aztán ugyanolyan rejtélyesen tűnjön el, ahogy jött, közben
a legóvatosabb becslések szerint is húsz, realisták szerint
ötven, egyesek szerint pedig száz millió embert küldve át a
másvilágra, akik között ott van William és Emily Addows is.
Nekem pedig vissza kell térnem és jelentenem ezt a feletteseimnek,
persze csak ha még élnek.