A tanárnő 3. rész

Előzmény: A tanárnő 1. rész

Közvetlen előzmény: A tanárnő 2. rész  
Írta: paradisetitty
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2013. február 14.

*******************************************************************************

            Ettől a pillanattól kezdve nem voltam többé ennek az iskolának a tanulója, és Miss Sullivan nem volt többé a tanárom. Mostantól már csak két nő voltunk, Amy Cotter és Charlene Sullivan. Míg a többiek felálltak és elbúcsúztak egymással, én elszöszmötöltem a táskámmal. Kylie megpuszilta az arcomat és azt mondta, hívjam majd fel később. Valószínűleg lesz majd valami pikáns amit mondhatok neki… vagy elsírhatom a bánatomat. Azzal ő is elment és búcsút intett Miss… Charlene-nak. A terem lassan ürült ki, úgyhogy tovább játszottam, mintha valami nagyon lefoglalna a táskámmal. Reméltem, senki más nem marad tovább. Pár perc múlva felpillantottam, és már csak két készülődő osztálytársamat láttam. Még egyszer elköszöntek, majd ők is az ajtó felé indultak, amit becsaptak maguk mögött. Már csak ketten maradtunk Charlene-nal.

– Minden rendben van, Amy? – kérdezte.

– Igen. Tökéletesen. Csak, azt hiszem, elvesztettem valamit – hazudtam. – De majd megoldom.

– Felfigyeltem rá, hogy ma kissé másképp öltözködsz. Kötelességem figyelmeztetni téged – mosolygott beszéd közben. Nyilvánvalóan csak tréfált. – Miért ez a hirtelen változás?

– Nem tudom – hazudtam megint. – Szép nap ez a mai, úgyhogy, gondoltam, kipróbálok valami újat.

– Á! Értem.

Ha már az előző szoknyámra is azt gondolta, hogy túl kihívó, vajon mit fog szólni, ha veszem a bátorságot és felállok? Eddig az asztala sarkán ült, de most felállt, és megkerülte az asztalt. Itt volt az én időm.

            Talpra álltam, és lesimítottam a szoknyámat, ahogy csak tudtam, miközben felé sétáltam, még mindig a hátát bámulva.

– Hiányozni fogsz. – Kockáztattam meg a tegezést. Jobban elérzékenyültem, mint szerettem volna.

– Te is hiányozni fogsz nekem, mint mindenki más is – mondta kedves hangon, miközben lassan visszafordult. Közelebb léptem, így amikor teljesen megfordult, már csak egy lépésre voltam tőle.

            Amikor szembe került velem, visszahőkölt. Nyilvánvalóan megijesztettem.

– Sajnálom. Nem akartalak megrémíteni. – A hangom remegett, ahogy testem minden porcikája is.

– Semmi gond – válaszolta Charlene. – Csak nem számítottam erre.

Láttam, hogy kissé zavarban érzi magát a viselkedésem miatt. Ez pedig csak fokozódott, amikor felfigyelt a ruhámra, amitől ugrott egyet, miközben hátra lépett, hogy teljesen végigmérhessen. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit. Álmaiban ezen a ponton csókoltam meg, de most egyszerűen nem voltam hozzá elé bátor. Ehelyett átkaroltam a derekát és a vállára hajtottam a fejem.

– Tényleg hiányozni fogsz – mondtam halkan. Kellemesen meglepett, amikor ő is átölelt, még inkább, amikor keze meztelen bőrömet érintette a szoknyám és a felsőm között.

– Hé! Minden rendben, kedvesem. – Szája olyan közel volt, hogy éreztem a leheletét az arcomon. Olyan közel volt! – Nem is gondoltam volna, hogy ez a szoknya ilyen rövid – hebegte. – Tényleg nagyobb lett az önbizalmad.

– Ja. Azt hiszem. De jól akartam kinézni az utolsó nap. – Már majdnem elfecsegtem neki az igazat, hogy jól akartam kinézni az ő kedvéért, de aztán leállítottam magam.

– Nos, illik hozzád. – Nehéz leírni, milyen hatást tettek rám ezek a szavak. Árhullámként öntött el a büszkeség. Kacéran öltöztem felé s bevált. Szerinte jól nézek ki ebben a ruhában, vagyis úgy gondolja, jó az alakom. Most már tudtam, mit kell tennem.

            Kissé engedtem az ölelésemen és felemeltem a fejem a válláról. Az ő kezei is lehulltak, de nem tudott elhátrálni, mert útját állta az asztal. Miközben felemeltem a fejem, arcom az övéhez dörzsölődött. Élveztem bőre érintését. Aztán a fejem megállapodott a megfelelő pozícióban. Arcunk olyan közel volt egymáshoz, hogy orrunk majdnem összeért. Nem mertem a szemébe nézni, inkább az ajkait bámultam. Nehéz volt megítélni, de egy pillanatra mintha mosolyogni láttam volna. Belül szinte üvöltöttem. „Tedd meg, Amy! Tedd meg!”

            Közelebb hajoltam, hogy orrunk már összeért. Ajkai egyre közelebb kerültek és már egész testem remegett. Kérlek, ne utasíts vissza! Kérlek ne! Ajkaink már alig egy ujjnyira voltak egymástól és végül, annyi idő után, végre megtörtént. Ajkaink egymáshoz értek, és végre elég erőt gyűjtöttem, hogy megcsókoljam őt. Most már csak azért adtam volna bármit, hogy visszacsókoljon.

            Ujjongtam az örömtől, amikor az ő ajkai is megmozdultak. Egy örökkévalóságnak tűnő időre minden megszűnt létezni. Nem volt osztályterem, nem volt iskola, nem voltak hülye egyenruhák, és nem volt semmi zaj. A világ sötétségbe és némaságba borult. Egyedül csak a csókunk maradt. Bár kívülről csak egy egyszerű szájrapuszinak tűnhetett, nekem mégis ez volt a legérzékibb dolog egész életemben.

            Átkaroltam a nyakát, és beletúrtam a hajába. Ajkaink egymásnak préselődtek. Mintha mindketten a másikra vártunk volna, hogy lépjen, de aztán Charlene észbe kapott és elhúzta a száját.

– Amy! Én… ezt nem lehet – suttogta. Majdnem elsüllyedtem szégyenemben.

– Ké… kérem! – Csak ennyit tudtam kinyögni. Éreztem kezét az arcomon, ahogy elhúzódott tőlem. Továbbra sem néztem rá. Most a szégyenérzet akadályozott meg. De éreztem tekintetét magamon. Mintha égetett volna.

            Továbbra is lesütöttem a tekintetem, de, a szituáció ellenére is, élveztem érintését az arcomon. Fogalmam sem volt, mi történik, és mi jön, de azt kívántam, bárcsak ez a pillanat örökké tartana. Aztán hirtelen elhúzta a kezét.

            Legnagyobb meglepetésemre megkönnyebbülést éreztem. Talán mert annak a nagy nyomásnak, amit magamra helyeztem, végre vége volt. Hogy lehettem ilyen hülye? Csak mert láttam megcsókolni egy nőt, ez még nem jelenti azt, hogy törvényszerűen leszbikus. És mégis mit képzeltem, hogy felvettem ezt a göncöt? Arrogáns voltam, gyerekes és…

– Amy? – suttogta, visszarántva az önmarcangolásból. – Amy, nézz rám!

Nem bírtam.

– Semmi gond – mondta lágyan. Kisöpört egy tincset az arcomból, a fülem mögé tűrte, majd az állam alá tette egy ujját és lassan felemelte a fejemet. Még mindig nagyon közel álltunk egymáshoz. Arcunk nem lehetett pár centinél távolabb a másikétól. Még mindig ledütöttem a szemeimet, kerülve pillantását. Ehelyett ismét csak gyönyörű ajkait bámultam, melyeket végre, nagy sokára megízlelhettem.

– Én… sajnálom – suttogtam. – Én csak… meg kellett próbálnom. Szeretlek.

– Amy! A tanárod vagyok – mondta halkan.

– Nem. Többé már nem.

– Nos… tényleg nem… Ezért öltöztél így ma?

– Igen – vallottam be, még mindig rendkívül hülyén érezve magam. – Azt hittem, hogy… szereted a lányokat. Láttam egyszer, amikor megcsókolsz egy nőt. Azt hittem, ha elég jól nézek ki… és ha már nem vagyok a diákod többet… – A hangom elfulladt, halkan hüppögtem, és maradék méltóságom is tovaszállt.

Charlene egyik keze a vállamon pihent, a másikkal pedig megérintette az arcomat. Nem szólt semmit. Én már kimondtam mindent. Talán csak igyekezett feldolgozni a történteket, vagy arra várt, hogy összeszedjem magam és távozzak.

            Én viszont nem akartam megmozdítani a fejem, nehogy megszűnjön érintése az arcomon. Ehelyett kinyitottam a szemem és felnéztem rá. Ebből a szögből csak az ajkait láttam, de már ez is elég volt, hogy felizgasson. Mosolygott. De nem lesajnálóan, vagy vigasztalóan… Ez a mosoly okot adott a reménykedésre.

– Ó, Amy! Mit csináljak veled? – szólalt meg ismét. Még mindig mosolygott, miközben a terem ajtajára nézett, majd ismét rám. Aztán az állam alá tette a mutatóujját és gyengéden megemelte a fejem, míg szemtől szembe nem kerültünk. Nem tudtam elképzelni, mi következik most, egészen, míg…

– Figyelj rám, Amy! – hagyta el Charlene a tanáros tónust a hangjából. Használt, mert azonnal felpillantottam. – Nem számít, mi történik, meg kell ígérned, és tényleg megígérned, hogy soha többé nem szólsz egy szót sem erről.

Hogy az a jó büdös…

– Amy? – Még mindig a válaszra várt.

– Igen, Miss… – A pokolba! Már annyira zavarba jöttem, hogy automatikusan visszatértem a magázódáshoz. – Úgy értem, nem, nem fogok. – Hülyén hangzott az egész. Úgy éreztem magam, mint egy fontoskodó kis csitri. És ráadásul, hogy biztosra vegyem, megértette, még a fejemet is megráztam.

– Helyes – mondta Charlene, sokkal inkább magának, mint nekem. – Így helyes.

Állam még mindig a mutatóujján nyugodott, én pedig az arcát bámultam. Még egyszer az ajtó felé pillantott, majd visszafordult hozzám. Egy ideig csak hallgatott és bámult rám. Álltam a tekintetét, míg végül az állam alá nyúló keze hátracsusszant a tarkómra és magához húzott, hogy ajkaink ismét találkozzanak.

            Még amikor ajkaink egymáshoz préselődtek is, arra vártam, hogy valami balul üssön ki, de, szerencsére, minden a legjobban alakult. Először csak gyengéden ajkaimhoz nyomta az övéit, mintha üdvözölték volna egymást, de aztán a csókunk lassan jobban elmélyült. Gyengéden körbenyalta a számat, majd majdnem felsikkantottam, amikor nyelvével behatolt ajkaim közé.

            Charlene most gyorsított a dolgokon. Nyelve körbeölelte az enyémet, ujjait pedig végigfuttatta a hajamon. Most mutatkozott meg a tapasztalatlanságom, mert fogalmam sem volt, mit tegyek, úgyhogy csak lemásoltam az ő mozdulatait. Most már szenvedélyesebben csókolóztunk. Charlene elengedte a számat és végigcsókolt az arcélemen, mielőtt elérte volna a nyakamat. Erre torkomból önkéntelenül is nyögések törtek fel.

            Charlene, úgy tűnt, erőt merített a hangjaimból és tovább csókolt. Végighaladt az arcomon, egy pillanatra fogai közé vette a fülcimpámat, majd az állkapcsom mentén visszatért a számhoz.

            Miközben csókolóztunk, megmarkolta a mellemet, ingem anyagán keresztül izgatva meredező mellbimbómat. Még csak el se tudtam képzelni korábban, milyen gyönyört képes ez okozni. Meglepetésemben felsikkantottam.

– Minden rendben? – nézett rám. – Vagy túl messzire mentem?

– Nem, nem. Csak… mindez olyan új. – Ahogy kimondtam, már meg is bántam. Sosem voltam még ennyire zavarban.

– Helyes. Ne aggódj! – mosolygott rám. Kissé visszahúzódott és lepillantott az ingemre. Az anyag kissé kidudorodott feszülő bimbóim hatására. Ujjaival végigsimított arcomon, nyakamon, majd a melleim között. Halkan ziháltam, miközben kikapcsolta a gombokat és széthúzta az ingemet. Soha nem ért még akkora gyönyör, mint amikor Charlene megérintette a mellemet.

            Felnyögni se volt időm, mert ajkai betapasztották a számat. Remegő kezemmel gyengéden végigsimítottam szőke haján. Szerettem volna viszonozni mozdulatait, de aztán arra jutottam, hogy erre még bőven lesz idő. Most csak élveztem, hogy ennek a gyönyörű nőnek a figyelme középpontjában lehetek.

            Keze lejjebb mozdult, elhagyva mellemet, először megérintve meztelen hasamat, majd a szoknyám peremét. A testem megfeszült, vágyva érintésére.

            Charlene azonnal betolta a kezét a szoknyám alá, megérintve átnedvesedett bugyimon keresztül. Gondosan körözött, mielőtt az alá is behatolt volna, és végre meztelen ágyékomon éreztem érintését.

            Felnyögtem, ahogy Charlene ujja belém hatolt. Nem erőltette, épp csak becsusszant. Fejemet a vállára hajtottam és élveztem mozdulatait. Aztán hirtelen kihúzta belőlem ujjait, megigazította a szoknyámat és visszagombolta az ingemet.

– Valami… valami baj van? Tettem valamit? – estem pánikba.

– Cssss! Semmi gond, Amy. Szedd össze magad! Nálad van a másik szoknyád, amit korábban viseltél? – Éreztem hangjában a pánikot.

– Ööö… igen. A táskámban.

– Helyes. Gyorsan vedd fel! Már negyed négy van. Hamarosan érkezik a következő osztály.

– Ó, a fenébe is!

– Pontosan – vágta rá Charlene. Ő is megigazgatta a szoknyáját, miközben én a táskámért nyúltam. Ekkor kopogtattak az ajtón. Én gyorsan visszaültem a székemre, ahol az órát töltöttem. Ismét éreztem a műanyag hideg érintését a combomon, de már nem volt idő átöltözni.

            Ekkor két tanár lépett be a terembe. Egy túlsúlyos negyvenes férfi barna öltönyben és egy ötvenes nő vastag szemüvegben.

– Ó, Miss Rutherford! Bocsánat! Teljesen elfeledkeztem a megbeszélésünkről. Épp Amy-vel beszélgettem – tért vissza Charlene a tanári stílusához.

– Sajnálom, Miss Sullivan. Nem szeretném rabolni az idejét – mondtam a lehető legártatlanabb hangon és a két jövevény felé fordultam. – Engedelmükkel, távoznék.

– Ó, semmi gond, kedvesem – mondta a nő. – Visszajöhetünk holnap is. Nem olyan fontos. – Hirtelen bűntudatot éreztem. – Holnap látjuk egymást, Charlene.

– Rendben. Amúgy is lassan végeznénk Amy-vel, de holnap is megfelel.

Amikor a két jövevény megfordult, Charlene úgy kacsintott rám, hogy majdnem a bugyimba élveztem.

            Charlene becsukta mögöttük az ajtót és várt egy kicsit, mielőtt nevetésben tört volna ki.

– Ez közel volt – kuncogott. – Amy! Nem csinálhatjuk ezt. Itt nem, de… ha akarod, feljöhetsz hozzám.

– Befejezni, amit elkezdtünk? – csillant fel a szemem. Mindketten tudtuk, mire gondolunk. Mindketten szeretkezni akartunk, de egyikünk se merte kimondani.

– Igen – bólintott rá. – Akár most is mehetünk. Nem lakom messze. Vagy előbb haza mennél?

Alig vártam, hogy nála lehessek, de ha előbb haza mennék, át tudnék öltözni, felfrissíteni magam és szólni a szüleimnek, hogy egy barátomnál leszek.

– Azt hiszem, jobb, ha előbb haza megyek. De… – haboztam.

– Mi az?

– Félek, hogy… később megváltozik a véleményed.

– Ó, ne légy butus! – mosolygott rám. – Szedelőzködj össze és elviszlek!

Charlene megfogta a kezem és talpra húzott. Gyorsan megcsókoltuk egymást, mielőtt felkészültünk volna az indulásra. Én átvettem a szoknyámat és felkaptam a kabátomat.

Nem beszéltünk, miközben a parkoló felé tartottunk. Nem találkoztunk senkivel. Amikor Charlene kocsijához értünk, ő gyorsan beült és kinyitotta nekem a másik ajtót. Épp csak bekapcsoltam a biztonsági övet és már úton is voltunk.

            Nem beszéltünk a közelgő éjszakáról. Feltűnően igyekeztünk kerülni a témát.

– Tegyél ki itt! – állítottam meg az utcasarkon. – Majd besétálok. Nem hiszem, hogy jó lenne, ha a szüleim meglátnának minket együtt.

– Jó ötlet – állt meg. – Amy! Meg van a számom. Hívj nyugodtan, ha történne valami és már nem akarnád.

– Oké… De ha megváltozott a véleményed…

– Amy! Én sosem tennék ilyet, de semmi sem kötelező. Tölthetünk együtt csak egy laza estét is, ha ezt szeretnéd. – Éreztem, hogy szeretné, ha megtörténne, de nem akar nyomás alá helyezni.

– Rendben… Akkor később látjuk egymást, Miss… – A fenébe is! Miért nem tudok leszokni erről? – Úgy értem, Charlene.

Ő csak nevetett.

– Igen. Majd látjuk egymást.

Gyorsan végigpillantott az utcán, aztán hozzám hajolt és ajkait az enyémekhez nyomta. Megérintette az arcomat, majd, ott a kocsiban, áttolta a nyelvét a számba. Amikor percek múlva elváltunk egymástól, még adott egy puszit a számra.

– Akkor este…

Vége (egyelőre)