Előzmény: Ifjú vér 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Ifjú vér 8. fejezet********************************************************************************
A levél novemberben érkezett meg. Giuseppe
és Naboleone felvételt nyertek az autuni iskolába a következő évre, a francia
kormány nagylelkű ösztöndíjával. A napok ideges várakozással teltek Naboleone
számára. Nyolc éves volt, és szabad és vállalkozó szelleme ellenére egyre
idegesebb lett, hogy el kell hagynia az otthonát. Nem lesz többé a meleg
családi fészek, ahova visszatérhet a nap végén. Ehelyett Franciaországba kell
mennie, ahol az akcentusa miatt biztosan kívülálló lesz.
Egy korai reggelen indultak el
december közepén. Az egész család felkelt, hogy búcsút vegyen a két fiútól.
Luciano bácsi, akit a köszvény ágyhoz kötött, nehézkesen bicegett ki az utcára,
hogy néhány érmét nyomhon a kezükbe. Béreltek egy kocsit, hogy kivigye őket
Bastia kikötőjébe, ahol Letizia biztonságban felrakhatja őket a Marseilles-be
induló hajóra. A többiek búcsúkiáltásokkal és integetéssel figyelték, ahogy a
kocsi elzötykölődik az úton, mielőtt eltűnt volna az első kanyarban.
Carlos még maradt egy percig.
Fájdalommal töltötte el a tudat, hogy a következő hónapokban nem látja a fiait.
Kezdte megbánni a döntést, hogy Franciaországba küldi őket. Ez mind
szentimentális dolognak tűnt az évek folyamán, amíg küldözgette a kérelmeket a
nemesi címéért, majd a fiúk ösztöndíjáért, a jövőjükre gondolva. Most pedig,
hogy eljött az idő, mintha a szívét tépték volna ki a testéből.
A kocsi elhagyta Ajacciót és a
felkelő nap fényében vágott át a vidéken. Giuseppe és Naboleone hátra fordultak
a keskeny üléseken és a várost bámulták, a házak kusza szövevényét az azúr
tengerrel a háttérben, amíg a kocsi át nem bucskázott egy alacsony gerincen és
az otthonuk eltűnt szem elől. A kocsis rátért a katonai útra, amit a franciák
építettek keresztül a szigeten, nem sokkal az invázió után. Az út átvezetett a
hegyeken, keresztül néhány kis falun, amelyek közül néhány még mindig romokban
hevert a megszálló francia katonák gyújtogatásai nyomán. Apró erődítmények
emelkedtek a stratégiai pontokon, ékes bizonyítékaként, hogy a paolisták még
mindig küzdenek Korzika függetlenségéért.
Amikor az út áthaladt a Ponte Nuovo
hídján, Letiziában felsejlett a bátor korzikaiak emléke, ahogy a francia
katonák sorai felé vonulnak. Most ugyanazon a területen csak kecskék legeltek,
miközben pásztoruk a tűznél melengette a kezét. Ő is itt állt a többi nővel,
amikor először megtörték férjeik, fiaik és szeretőik sorait, véres rongyokat
hagyva hátra a mezőn. A völgy zengett a sebesültek jajkiáltásaitól. Aztán a
hangok egyszer csak elhaltak, ahogy a lőporfüst félelmet és pánikot hozott
mindenkire. A férfiak az életükért menekültek. Sikolyaik átragadtak a nőkre és
a gyermekekre Letizia körül, az ő gyomrába pedig belemarkolt a félelem, ahogy
Carlosra várt. Istennek hála, ő is a Ponte Nuovo-i mészárlás túlélői között
volt. De többé már nem volt ugyanaz a Carlos. Tágra nyílt szemekkel köpött ki,
bajtársai vérétől borítva. Itt halt meg a korzikai nemzet. Letizia pedig
megremegett.
Giuseppe megérezte az ülés mozgását
és megfogta az asszony kezét.
– Anyám?
– Semmi gond. Csak fázom. Fogd a kezem egy kicsit!
Bastia sokat
változott, mióta Letizia utoljára látta. Akkor is sokkal inkább volt olasz,
mint korzikai, de most már mindenhol meglátszott a francia uralom nyoma.
Szolgálaton kívüli katonák sétáltak az utcákon, francia hadihajók horgonyoztak
az öbölben, és francia nevek lógtak sok belvárosi üzlet felett.
Letizia az ügynök címére hajtatott,
akiről Carlos beszélt neki, és foglalt két priccset egy hajón a fiainak
Marseilles felé másnapra. Aztán kivett egy szobát egy fogadóban az öböl
közelében, majd a kocsis lepakolta a csomagjaikat, mielőtt távozott volna az
éjszakára.
***
Habár tél volt, az öbölnél nagy volt
a nyüzsgés, és nehéz volt megtalálni a megfelelő hajót. A fedélzet már megtelt,
és épp az utolsó utasok szálltak fel, amikor Letizia és a fiai átverekedték
magukat a pallón és a fedélzetre léptek. Mögöttük a hordárok küzdöttek a
csomagjaikkal, a hajó gyomrában elhelyezkedő kabinok felé sietve. A kapitány
ellenőrizte a két fiú nevét, majd Letizia felé fordult.
– Hamarosan kihajózunk, asszonyom. Arra kérném, fogja
rövidre a búcsúzkodást.
Letizia
bólintott, majd a fiai felé fordult és kitárta a karjait. A két fiú odalépett
hozzá és átölelte, ő pedig érezte, ahogy a kis testek remegnek a zokogástól.
– Jól van, jól van! – mondta nyugatólag. Odabent
viszont ő is rosszabbul érezte magát, mint valaha életében. Most semmit sem
akart jobban, mint sarkon fordulni, és hazavinni őket.
– Anyám! – motyogta Naboleone. – Kérlek, anyám! Én nem
akarok menni. Nem akarlak itt hagyni – ölelte magához szorosabban az asszonyt.
– Kérlek.
Letizia érezte,
hogy a torka összeszorul, tekintete pedig elhomályosult a könnyeitől. A
kapitány tisztes távolságból figyelte őket, majd a tenger felé fordult, hagyva
nekik egy kis magányt, mielőtt elválnak. Letizia nyelt egyet, majd
kényszerítette magát, hogy megnyugodjon. Engedett a szorításán, majd hátra
lépett, hogy szembe nézzen a fiaival.
– Hallgass, Naboleone! Bátornak kell lenned.
Mindkettőtöknek. Ez lesz a legjobb, meglásd. Írjatok, amilyen sűrűn csak
tudtok! Most pedig, töröld le a könnyeidet! – adott át neki egy zsebkendőt.
– Így… Most pedig, idő van.
Felegyenesedett,
és mindkét fiú átölelte a derekát. A kapitány átvágott a fedélzeten feléjük és
a palló felé intett.
– Sajnálom, asszonyom, de…
Letizia
bólintott, és gyengéden eltolta magától Giuseppét és Naboleonét. A kapitány a
vállukra tette a kezét.
– Gyerünk, legények! Anyátoknak indulnia kell. Most
bátornak kell lennetek. Ne nehezítsétek meg a dolgát!
Vonakodva
leengedték a karjaikat, a könnyeikkel küzdve. Letizia lehajolt és megcsókolta
Giuseppe fejét, majd Naboleonéhoz fordult, és halkan a fülébe súgta: – Corraggio.[1]
Folytatása következik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése