Ritkán esik meg, hogy Budapest, és
egyáltalán az ország egyszerre mutassa meg a jó és a rossz arcát is. Alapvetően,
leszögezném, nem rajongok a nagyvárosi létért. A zsongás, az állandó zajok, a
tumultus, a tolakodó és nem egyszer igencsak primitív emberek néha (sokszor) az
őrületbe kergetnek. Néha már azt hiszem, az én személyiségemhez sokkal jobban
illene, megfelelő infrastrukturális adottságok mellett, egy csendes, mindentől
távol lévő falu, ahol csak a szomszéd nénikéket látni néha. De Budapest mindig,
újra és újra megmutatja a nagyvárosi lét szépségeit. És a szépségeket itt szó
szerint értem. Elég csak a Gyönyörök Járatára és az ott előforduló nem
mindennapi lányokra, nőkre gondolni. És ez nem egyedülálló eset. Sőt, ahogy sűrűsödik
a forgalom, és összefutnak az útvonalak, fokozódik az élvezet. A kedvenc
"vadászterületem" ilyen szempontból nem is lehet más, mint a
népligeti távolsági busz állomás. Na ott aztán összefut minden, mi szem-szájnak
ingere... és főleg a nyál az ember szájában. Ritkán járok arra, de akkor ezt a
tényt mindig nagy megelégedettséggel nyugtázom. Ma is utaztam (volna), és ahogy
várakoztam, azt se tudtam, hova kapjam a fejem. A pénztárnál sorban álló
párductestű, kibontott, csillogó, hosszú fekete hajú szépséget nézzem-e, a
párjával sétáló, kontyba fogott hajú barna amazont, a kézen fogva mászkáló
változatosan gyönyörű tinilányokat és még sorolhatnám.
De aztán eljött az én időm, amikor,
nem egy szépség társaságában, fel kellett szállnom a járatomra. Vagyis inkább
csak kellett volna, ugyanis a busz nem jött és senki nem is tudta, hol van.
Valószínűleg az ítéletidőben elakadt valahol. Aztán közölték, hogy nem is fog
jönni, úgyhogy még állhattam sorba, pár tucat ember társaságában, visszaváltani
a jegyem, aztán, mivel a hétvégére haza utazók nyílván mind oda áramlottak,
inkább nem próbálkoztam a vonattal, hanem, úgy egy óra árán, hazaverekedtem
magam a zuhogó hóban.
Mit is mondhatnék ez után?
Magyarország, szeretlek. Szó szerint és ironikusan is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése