Laura csábítása 2. fejezet

Előzmény: Laura csábítása - Prológus
Közvetlen előzmény: Laura csábítása 1. fejezet

Írta: S. Anne Gardner
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2001.

****************************************************************

Charlotte-tal és Burton kapitánnyal a hajónál találkoztunk egy órán belül. Hamarosan kifutottunk és kellemes csendben siklottunk célunk felé. A horizontot bámultam, Charlotte pedig sorban szívta el a cigiket. Azt hiszem, neki is volt mit átgondolnia.

Aztán letette a cigijét és hirtelen Burton kapitányra nézett.

– Azt hiszem, kicsit jobban felöntött a garatra a kelleténél.

A férfi arcát bámultam.

– Úgy érted, részeg? – hitetlenkedtem. Charlotte rám nézett és elmosolyodott, majd ismét a tengert bámulta. – Mikor vetted észre?

– Amikor beszálltam – motyogta, de még mindig a vizet nézte. El sem tudtam hinni, amit mond.

– Nekem miért nem szóltál? – fakadtam ki, ő viszont nem válaszolt. – Charlotte, ez nagyon veszélyes! – Még mindig semmi válasz. – El kellett volna mondanod.

– Miért? – nézett rám végül. – Akkor nem szálltál volna be? – Ismét a tenger felé fordult.

Végtelenül felidegesített, de nem tudtam mit mondani, mert igaza volt. Nem tudom, mi idegesített fel jobban. A fennhéjázása, az, hogy úgy tűnt, túl jól ismer, vagy az, hogy vette a bátorságot, hogy helyettem döntsön. De úgy döntöttem, nem éri meg, hogy emiatt vitatkozzunk. Hamarosan megérkezünk úti célunkhoz, és nem kell majd többé foglalkoznom ezzel az elviselhetetlen nővel. Ha még egy kicsivel is több időt kellett volna vele töltenem, biztos gutaütést kapok. A hajó másik végébe sétáltam, hogy olyan messze kerüljek tőle, amennyire csak lehetséges.

Úgy negyed órán belül a tenger teljesen megváltozott. Eleinte teljes nyugalom lett, mostanra viszont ez már sehol sem volt. Egy hatalmas vihar közepébe keveredtünk. A hajó folyamatosan emelkedett és süllyedt a legalább húsz láb magasnak tűnő hullámokon. Mintha egy hullámvasúton ülnénk.

Burton ránk parancsolt, hogy vegyük fel a mentőmellényeinket, ha valami baj történne. Teljes sötétség volt, és a vihar hangjai olyan erősek voltak, hogy szinte semmi mást nem hallottam. Burton felénk botorkát és egy kötelet dobott felénk, hogy azzal rögzítsük magunkat. Épp csak végeztünk, amikor egy hatalmas hullám fekete sziklafalként emelkedett fölénk, aztán minden elsötétült.

***

Vakító fényre ébredtem. Hasogatott a fejem, és alig éreztem testem többi részét. Minden emlék egy nagy villanásként tört rám. Víz vett körül. Nem láttam mást, csak vizet. Mellettem lebegett a cső, amihez kikötöttük magunkat.

– Istenem! – kapkodtam körbe a fejemet, elkeseredve keresveazt, ami nem volt ott. Csak a víz és az ég volt mindenfele.

A semmi közepén hirtelen egy nyögést hallottam. Kétségbeesetten néztem körbe, majd ismét hallatszott a halk nyögés. Arrébb löktem a méretes csövet és mögötte megpillantottam Charlotte mozdulatlan testét. Bal halántékán egy méretes vágás éktelenkedett. Vér borította be az arcát, ő pedig falfehér volt. Bőre gyönyörű tónusa tovatűnt. Egy röpke pillanatig azt hittem, meghalt, de így se tudtam semmit tenni, csak értetlenül bámultam. Aztán ismét felnyögött, én meg megkönnybbülten sóhajtottam. Nem vagyok egyedül.

Magamhoz húztam őz és reménykedve simogatni kezdtem az arcát. A fülébe suttogtam, hogy életben maradunk, és hogy ki kell tartania. Ismételgettem neki, hogy valaki biztos megtalál minket és biztonságba kerülünk. Nem tudtam, hall, vagy ért-e egyáltalán, de az, hogy beszéltem valakihez, megnyugtatott.

Lassan magához tért, de még órákig kótyagos volt. Kezdett besötétedni és hideg telepedett ránk. Egy ideje már nem adott ki semmi hangot.

– Charlotte! Charlott! – szólongattam.

– Még itt vagyok.

– Egy ideig azt hittem... érted.

– Félek, Laura. Meg fogunk halni – jelentette ki színtelen hangon.

– Nem. Ne is gondolj erre! Valaki meg fog minket találni – próbáltam megnyugtatni.

– A fejem szét akar esni – motyogta fájdalmas hangon.

– Tarts ki! Csak tarts ki, a kedvemért! Minden rendben lesz.

Egymásba kapaszkodtunk végig a hideg éjszakában, míg végül ránk nem virradt. A felkelő nap meleget és reményt hozott nekünk. Ahogy viszont telt a nap, egyre csak melegebb lett. Már kábák voltunk a szomjúságtól és a kimerültségtől. Charlotte ismét elveszítette az eszméletét. Féltem. Nagyon féltem. Csak sírni tudtam és beszélni Charlotte-hoz, attól függetlenül, hall-e.

Aztán kinyitotta a szemét, és csak felém nézett. Nem szólt egy szót se, úgyhogy én beszéltem mindkettőnk helyett. Meséltem neki kettőnkről Markkal, a gyerekeimről, a munkámról, a reményeimről. Még azt is elmeséltem, hogy vettek rá a gyerekek, hogy vegyünk nekik egy kiskutyát, és mennyi vitát okozott, hogy hogy hívjuk. Addig beszéltem, míg végül nem maradt semmi, amit mondhatnék.

Pár percig csendben voltam. Csak néztem lehunyt szemeit és egyre jobban pánikba estem.

– Ne hagyj itt, Charlie! – Éreztem egy enyhe szorítást a kezemen, én pedig minden erőmmel magamhoz öleltem őt.

Egymásba kapaszkodtunk és vártuk a segítséget, ami viszont nem jött. Este már nem is számítottunk rá, hogy életben maradunk. De egyikünk se mondta ki. A hideg sötétségben csak erősen kapaszkodtunk egymásba. Amikor a nap ismét felkelt, az volt a legszebb ajándék. Szenvedtünk a szomjúságtól, ahogy az órák teltek. Többet már nem beszéltünk. Mindketten csendben elfogadtuk a közelgő halált.

***

Csak bámultam a semmibe, aztán hirtelen észrevettem, hogy a távolban egy árnyék jelenik meg a víz és az ég között. Egy ideig hitetlenkedve néztem.

– Istenem! – nyögtem fel. – Charlie!... Charlie, nézd!... Föld, Chatlie, föld! – ismételgettem, talán azért is, hogy én magam is elhiggyem. Lassan úszni kezdtünk a part felé.

Egy idő után lassan feladta.

– Gyerünk, Charlie! Csak még egy kicsit.

– Nem megy, Laura. Nem vagyok elég erős... Hagyj itt, Laura! Elfáradtam. Csak hagyj itt! – nyögte.

Dühös lettem.

– Ó nem! Most nem teheted ezt velem. Együtt csináljuk ezt végig. Szóval ússz tovább, Charlie, mert én nem hagylak itt, meghalni pedig nem tervezek. Gyerünk, mozgás!

Rám emelte gőgös pillantását.

– Ne szólíts Charlie-nak! – Azzal ismét úszni kezdett.

Mintha egy örökké valóságon keresztül tapostuk volna a vizet, most már viszont láttuk a partot és a fákat. Aztán, éveknek tűnő idő után, végre oda értünk. Megcsináltuk. Hál’ Istennek, megcsináltuk. Amikor végre elértük a partot, letettük fejünket a homokra és álomba merültünk. Nem tudom, meddig aludtunk. Egy óráig, vagy egy napig? De éltünk, és csak ez számított.

Folytatása következik!