Ifjú vér 11. fejezet

Előzmény: Ifjú vér 1. fejezet

Közvetlen előzmény: Ifjú vér 10. fejezet

********************************************************************************

Karácsonykor a Wesley család összegyűlt Danganban. Anne-t lefoglalta a társasági események rendjének elkészítése az ünnepek idejére. A nagy partin kívül, amit a kisebb birtokosoknak és a családjuknak tartottak, időt kellett szakítani a családtagok és barátok kastélyai és udvarházai közötti körútra. Ételt és italt kellett rendelni, kitakarítani és előkészíteni a vendégszobákat, kiválogatni a ruhákat és ládákba csomagolni és további személyzetet bérelni az ünnepek idejére. Azonban, az angol lakosság hiánya miatt, az ideiglenes személyzet elkerülhetetlenül a helyi ír lakosság köreiből kerül ki. A kilátás pedig, hogy a komor ábrázatukat kell majd bámulnia mindenfelé Dangan körül, mély fájdalommal töltötte el Anne-t. Sajátos kiejtésük szinte már érthetetlen volt, az etikett-tudásuk szegényes. Alig lehetett többre számítani tőlük, mint az igavonó állatoktól.

Miközben serényen készítette terveit a dolgozószobában, hallotta, ahogy Garrett épp egy kis koncertművön dolgozik, amit majd előad a partin. Ez, Anne jól tudta, napokig is eltarthat. Ő pedig nem először kívánta, bárcsak a férje ne lenne olyan tehetséges zenész. Ha viszont író lenne, kevésbé volna kivételes a családban. Hiszen az írói lét ára kimerül a papír és a penna beszerzésében. Egy komponista viszont - ahogy szerette nevezni magát, mióta széket kapott a Trinity-ben - horribilis összegeket költött a hangszerekre, nem is beszélve a koncertek rendezéséről, hogy bemutathassa új szerzeményeit. Már persze ha Garrett megélhetne a saját tehetségéből. De ez csak álom volt. A zene volt az első szerelem a férfi életében. Az igazi múzsája. És addig nem adta fel, amíg élt. Vagy amíg el nem fogyott a család szerencséje.

A család anyagi helyzete, akárcsak megannyi más előkelő háztartásé Írországban, lehangoló volt azokban az időkben. Bár a földekről származó bevételek rendben voltak, a magas bérleti költségek, hátralékok és tartozások nem adtak okot a nyugalomra. Számtalan tisztségviselőt gyilkoltak meg az elmúlt hónapokban és a földbirtokosok zavargásai sem javították a sziget biztonságának képzetét Angliában. Úgyhogy a földek ára mélyrepülésbe kezdett. Ami pedig még rosszabb, zsörtölődött Anne, az amerikai kolóniákon kirobbant csetepaték megrengették a londoni piacokat is. Garrett kapott is pár aggodalmaskodó levelet a család bankárától a fővárosból, figyelmeztetve, hogy a befektetéseik értéke rohamosan csökken, Anne pedig tudta, hogy meg kell szorítania a háztartás kiadásait. Az egész rendkívül frusztráló volt. Az ír parasztok és azok között a gyarmati bajkeverők között örlődve, a családok szerencséje múlóban volt. Anne összevonta a szemöldökét. Milyen jogon teszik ezt? Milyen jogon veszélyeztetik a jövőjét és a gyerekeiét?

Hangos kiáltások és nevetés hangja vonta magára a figyelmét az előcsarnokból. Mivel hideg és nedves volt odakint az idő, megengedte a gyerekeknek, hogy bent játszanak.Az ebédlőasztalt félretolták, kifeszítettek egy hálót, a gyerekek pedig tollasoztak. Ez pár órára lefoglalja őket, sóhajtott Anne és visszatért a terveihez, hallgatva, ahogy az eső kopog az ablakon.

***

Richard feszülten egyensúlyozott, fejét hátra vetve, szemével követve a tollaslabdát, ahogy átbukik a háló felett és felé közeledik. A másik oldalon Arthur egyszerűen leeresztette az ütőjét, bizonyosra véve elkerülhetetlen győzelmét. Egy pillanatig Richard megpróbálta visszaütni a labdát, játékba hozva fivérét, hogy a vereség ne váljon annyira bizonyossá. Aztán, mielőtt az bármit is tehetett volna, Richard pont megfelelő pillanatban kapta el a labdát és küldte a padlóra a háló távolabbi oldalán.

– Nyertem! – kiáltott fel Richard. – Ki a következő?

– Én! – ugrott fel a kis Anne és átszaladt az előcsarnokon, hogy átvegye az ütőt Arthurtól, ahogy az az ebédlőasztal székei felé indult, ahol a többiek ücsörögtek. Az utolsó székhez egy táblát támasztottak, amit a gyerekszobából hoztak ki. Gerald gondosan jegyezte fel rá Richard legutóbbi győzelmét. Arthur neve mellett nem volt egy jelölés sem. Még Gerald is, aki egy évvel fiatalabb volt nála, két szettet nyert. Arthur elfoglalta a legtávolabbi széket és hátra dőlt.

Arthur irigykedve tekintett legidősebb fivérére. Richard jobb ember volt nála, és Arthur tudta, ebbe meg kell próbálnia beletörődni. A végzet keze volt, ami így elbánt vele. Richard messze intelligensebb volt, sokkal népszerűbb és kétség sem férhetett hozzá, hogy fényes karrier elé néz, míg Arthur csak egy észrevétlen ágacska marad a család terebélyes fáján.

– Kell egy kis pihenő – jelentette be Richard. – William! Most ti jöttök Geralddal. – Aztán megtorpant egy pillanatra, mielőtt leült volna Arthur mellé. – Remélem, nem szívtad mellre.

– Miért szívtam volna mellre?

Richard vállat vont.

– Nem lehetünk mind jók mindenben, Arthur.

– Ó! Szóval azért jöttél ide, hogy kifejezd együttérzésedet.

Richard nem tudott megállni egy mosolyt.

– Tudod, eléggé goromba dolog csak ücsörögni ott és rontani a hangulatot. Elrontani mások örömét a játékban. Mindenkinek el kell fogadnia néha a vereséget, Arthur.

– Néha? Vagy mindig? Azt hiszem, nem utasítanám vissza, hogy néha a győzelemmel kelljen megelégednem. De, persze, ezt te nem értheted meg. Ahogy William és Gerald sem. Ti mind okosak vagytok és magabiztosak. Nem úgy, mint én.

– Ugyan már! Ez nem igaz. Apánk szerint te egy zenei őstehetség vagy. És tudod, ez milyen sokat jelent az ő szájából. Nem töltheted azzal az életed, hogy sajnáltatod magad. Ezzel elpocsékolnád minden lehetséges képességedet. Tudom, hogy nehézségeid vannak az iskolával. De nem mindenkinek van tehetsége a latinhoz és a göröghöz.

– De neked igen – vágott vissza Arthur. – És Williamnek meg Geraldnak is.

– Igaz – ismerte el Richard. – És ami nekünk könnyű, azzal neked meg kell küzdened. Tudom, milyen nehéz ezt elfogadni.

– Tényleg? Valóban?

– Azt hiszem. Talán intelligensebb vagyok a legtöbbeknél, de ez még nem hat az empátia ellen.

– Nos, ha egyszer zseniális államférfi leszel, vagy brilliáns tábornok, mint ahogy biztos vagyok benne, majd meglátjuk a nagy empátiádat.

Richard gondolkodott egy pillanatig, mielőtt válaszolt.

– Nem titkolom, arról álmodok, hogy egyszer magas hivatalt érek el és elég hatalmam lesz mellé. De semmi okod rá, hogy neked ne legyenek ilyen ambícióid.

– Hogy én? – nézett rá Arthur és felvonta a szemöldökét, majd elnevette magát. – Hogy én? Ne légy együgyű, Richard! Tudom, hogy én nem viszem semmire. Úgyhogy miért erőltessem magam? Miért pocsékoljam az időt olyan célok felé törve, amiket sosem tudok elérni?

– Tévedsz. Pontosan ezért kell magasra törnöd. Tegyük fel, ha csak egy pillanatra is, hogy sosem leszel méltó vetélytársam…!

– Ezt nem nehéz elképzelni.

– Rendben. Tegyük fel, ez így igaz! Attól még elérhetsz magas hivatalt elhatározással és kemény munkával. Nem egyenlíthetné ki az az én természet adta képességeimet?

Arthur egy pillanatig csak bámult a bátyjára, mielőtt ismét leszegte a tekintetét és megrázta a fejét.

– Szép szavak, Richard. De semmi több. Csak szavak. Talán együgyű vagyok, de még én is tudom, hogy ezek csak szavak. Egy kisebb arisztokrata fiatalabbik fia vagyok, társadalmi kapcsolatok nélkül, amin csak ront a tehetségem hiánya.

– Ott van a zene.

– Pontosan. A zene – állt fel Arthur. – Most pedig, ha nem bánod, azt hiszem, a jelenlétem itt teljesen értelmetlen. Felmegyek a szobámba, hogy a zenével foglalkozzak. Mint mindig.

Azzal elhagyta a helyiséget. Gyors léptei még hallatszottak a távolból.

– Mégis, mi volt ez? – kérdezte William.

– Semmi. – Richard egy pillanatig az ajtó felé bámult, ahol az öccse eltűnt, remélve, hogy Arthur meggondolja magát. De nem hallatszott a visszafelé tartó léptek zaja. – Ne is foglalkozz vele! Nos, mi az állás?

***

Arthur érezte a szeme sarkában gyűlő könnyet, ahogy felmászott a lépcsőn. Gyorsan körbenézett, de senki sem volt a közelben, úgyhogy gyorsan kitörölte a könnyeit. A lépcső végén egy folyosó futott végig mindkét irányba a házon. A baloldali szobákat a vendégeknek készítették elő, a cselédek folytott hangja pedig halk mormogásként töltötték be a folyosót. Arthur jobbra fordult a család szobái felé. A zeneszoba ajtaja nyitva volt és fény szűrődött ki a folyosóra. Alighogy belépett, az apja, aki még mindig a zongoránál ült, azonnal észrevette.

– Arthur! Te nem játszol a többiekkel?

A fiú megrázta a fejét.

– Mi a baj? – nézett rá Garrett.

– Semmi.

– Semmi?

Arthur ismét megrázta a fejét és tovább indult a szobája felé.

– Várj! Gyere csak ide! – állt fel Garrett és áttolta a székét egy másik állvány elé. – Szükségem lenne a segítségedre.

– Az én segítségemre?

– Igen. Gyere csak! Gyere!

Arthur lassan belépett a szobába és odalépett az apjához, aki elmélyülten keresgélt egy kottát az állványon.

– Ez az. Ez a megfelelő. Nálam van Buckleby egyik darabja, amit meg kellene tanulnod karácsonyra, hogy eljátszhassunk egy duettet.

– Egy duettet? Velem?

Garrett felnevetett.

– Persze, hogy veled. Ugye nem hitted egy percig is, hogy a fivéreidet meg merném bízni ilyesmivel? Mind botfülű. Viszont, azt hiszem, itt az idő, hogy a közönség is megismerje a tehetségedet. Úgyhogy, vettem a bátorságot, hogy áthozzam a hegedűdet a szobádból. Ott van a széken. Most pedig, fiatalember, megtisztelnél azzal, hogy csatlakozol hozzám?

Elmosolyodott, Arthur pedig nem tudta megállni, hogy viszonozza.

– Így. Ez már sokkal jobb. Most pedig, lássunk hozzá!

Arthur kézbe vette a hegedűjét és az állványhoz lépett, hogy megfeszítse a húrokat apja figyelő tekintetétől kísérve. Garrett a fia szintjéhez igazodva állította be a saját hangszerét, majd vett egy mély levegőt, mielőtt a tekintetük találkozott.

– Egy… kettő… három – tátogta Garrett, majd bólintott.

Miközben játszott, Arthur feje teljesen kitisztult és csak az ujjai mozgására koncentrált a hangszere nyakán. Másik keze jól kiszámított mozdulatokkal lendítette a vonót, átszelve a négy húrt. Annyiszor játszotta már ezt a darabot, hogy teljesen a szívébe ivódott. A szemei lecsukódtak és a feje megtelt a melódiával. És nem csak a feje. A szíve is. Érezte minden egyes ütemet, ahogy keresztülszáll a levegőn.

A darab véget ért és a vonó megállt Arthur kezében. Kinyitotta a szemét és látta, ahogy az apja meglepetten és csodálattal néz rá.

– Miért, Arthur? Ez gyönyörű volt. Egyszerűen gyönyörű. Büszke vagyok rád. – Aztán, megelégedett mosollyal az arcán, Garrett lapozott párat a kották között. – Most pedig, játszhatunk valami mást is?

– Ha szeretnéd, apám.

– Igen, igen. Nagyon szeretném. Itt is van. Mit szólnál ehhez? Ismered?

Arthur bólintott.

– Akkor készen állsz?

És hozzákezdtek. Egy könnyed darab volt, technikailag kihívás, de teljességében meglepően triviális, ami máris felemelte a fiú szívét. Mire véget ért, már jól érezte magát a zeneszobában, az apja oldalán játszva, élvezve a rá irányuló figyelmet és büszkeséget.

Csak az a kár, hogy nem zenélhetett örökké.

Folytatása következik!