Előzmény: Ifjú vér 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Ifjú vér 11. fejezet********************************************************************************
Véget ért a karácsonyi szezon és a partik is elmúltak. Dangan ismét visszatért a mindennapi élethez. A három legidősebb Wesley fiút lefoglalta a csomagolás, hogy visszatérhessenek az iskolába. Míg Richard és William a klasszikus szerzők műveivel bélelte ki a ládái alját, Arthur kottákat csomagolt el, amiket az apjától kapott kölcsön.
Garrettet lenyűgözte a fia előre haladása. Bakleby nyilvánvalóan nem vesztett semmit tanári tehetségéből. Arthur pedig nagyszerű zenésznek bizonyult és Garrett már tervezgette is magában a további előmenetelét. Természetesen Írország már túl kicsi volt, hogy színpadot biztosítson Garrett számára, és hamarosan így lesz Arthurral is. London nagyobb lehetőségeket szolgáltathat és hozzáértőbb közönséget. De persze még jobb lenne Párizs, vagy Bécs. Végül megfékezte képzelete szárnyalását egy keserű mosollyal. Hiába a tehetsége, és hiába Arthur ígérete, remélni se merhetik, hogy valaha is versenyezhetnek az igazi művészekkel és technikai virtuózokkal Bécsben. Londonban talán, de Bécsben nem.
Tehát a magot elvetették, és miután a fiúk visszatértek az iskolába, Garrett szabadon álmodozhatott. Minél többet gondolkozott rajta, annál csábítóbb volt az elképzelés, hogy Londonba költözzenek. A fel-fellángoló erőszak Írországban kezdett egyre aggasztóbb méreteket ölteni. A parasztok szegénysége egyre aggasztóbbá vált, míg a katolikus ír középosztály rádöbbent, hogy minden hivataltól elzárják őket. Növekvő elégedetlenségük megtalálta a hangját, hogy nyilvánosan is szóvá tegye az ír társadalom gyalázatos elnyomását. Sokakat letartóztattak, de a borzalmas végzet, ami Sheeby atyát érte utol, aki tíz éve felakasztottak, karóba húztak és felnégyeltek amiért felszólalt a szegények jogaiért, kezdte elveszíteni a hatását. Az írek türelme kezdett elfogyni és bosszújuk véres erőszakba fordult. A békebírók most már fegyveres kísérettel járták a szigetet, félve a helyiektől. Már csak idő kérdése, gondolta Garrett, hogy ezeknek a nyomorult íreknek a lázongó szelleme nyílt szembeszegüléssé változzon az arisztokraták irányában.
Aztán ott volt a növekvő frusztrációja a helyi provincializmus miatt. A fiúk máris olyan akcentust tettek a magukévá, ami jól mutatta származásukat. És ha ez a tendencia folytatódik, az csak ronthat a helyzetükön a londoni társaságokban. Ez pedig megengedhetetlen volt, különösen az ifjú Arthur számára, akiből hiányzott a fivérei esze és szofisztikáltsága. A fiúk profitálhatnak a neveltetésükből, Anne nagyobb társasági életet élhet, ő pedig sokkal nagyobb hallgatóság előtt léphet fel. Ezekkel a vidám gondolatokkal látott neki ismét a munkájának.
***
Habár a tél kellős közepe volt, Arthurnak mégsem voltak rossz érzései, hogy vissza kell térnie az iskolába, Trimbe. Már voltak barátai is, és a legtöbb fiú örült, hogy ismét látja őt. Elöntötte az elfogadás melengető érzése. Végre talált magának egy helyet a világban. De csak Dr. Buckleby-nél érezte magát szabadnak. Ott úgy fejezhette ki magát, ahogy akarta. És ott is azért, mert kellően távol voltak az iskolától ahhoz, hogy bármi is történik ott, annak a híre ne juthasson vissza. A zenetanár - mint ahogy egy zenetanárhoz illik - kitűnő hallgatóság volt és csendben ülve hallgatta, ahogy a fiú elmondja neki a bánatát, hogy sosem fogja elsajátítani az iskolai anyagot és sosem vív ki semmilyen elismerést.
– Miért vágysz annyira az elismerésre, Arthur? - kérdezte egyszer Dr. Buckleby.
– Hogy miért? – bámult vissza rá Arthur. – Mi más maradt még?
– Ezt hogy érted, fiatalember?
– Csak egy életem van. Ha ez véget ér, visszanézek és megkérdezem magamtól, hogy mit értem el. Szeretném, ha képes lennék kielégítő választ adni.
– Nem ezt szeretnénk mindannyian? – mosolygott Dr. Buckleby. – Ez a kérdés pedig még égetőbb egy férfinak az én koromban.
– Értem – nézett rá Arthur elszántan. – És mi az ön válasza, uram?
– Félretéve a fiatalság türelmetlenségét, azt mondanám, megtettem mindent, ami igazán számított. Valahányszor kezembe vettem egy hangszert, létrehoztam egy pillanatnyi harmóniát és szépséget. Mi többet érhet el az ember ezen a világon?
Arthur összevonta a szemöldökét.
– Nem értem.
Dr. Buckleby felsóhajtott.
– Egy közember vére folyik az ereimben és nem is reménykedhetek benne, hogy nyomot hagyok ebben a világban. Lássunk reálisan! Mit érhet el egy magamfajta ember? Valaha a hegedű-tehetségemről beszélt egész London. De mit értem vele? Nem váltottam meg a világot. Az egyetlen aréna, ahol az én osztályom parádézhat és megcsillogtathatja a tehetségét, a művészet és a tudomány. És miért? Mert az előbbi örömet szerez az uralkodó osztályoknak, az utóbbi pedig praktikus eszközöket ad, amivel kényelmesebbé tehetik az életüket és biztosabbá a hatalmukat. Szóval, visszavonultam a világtól és letelepedtem itt, Trimben, ahol megtalálom minden szükségletem kielégülését és csak magamnak kell megfelelnem. Válasz ez a kérdésedre?
Arthur elgondolkozott egy pillanatra, mielőtt válaszolt volna.
– Nem teljesen. Honnan tudhatja, hogy megérte az erőfeszítés mások elismerése nélkül? Mi van, ha téved? Mi van, ha becsapja magát, hogy elért valamit, aminek van értéke, miközben mégsem? Honnan tudhatja biztosan?
– Tudom, hogy sokra vittem a zenémmel. Ez minden, amit valaki az én hátteremmel megtehet – veregette meg Dr. Buckleby a vállát. – Neked sokkal nehezebb a dolgod, Arthur. Te arisztokrata vagy. Neked olyan lehetőségeid vannak, amik nekem sohasem lehettek. Te megválaszthatod az utad a nagyság felé. Neked nem muszáj zenésznek lenned. De a nap végén számolnod kell a döntéseddel és tovább élned azzal a tudattal, talán rosszul döntöttél… És csak mások szavai enyhíthetik az aggodalmadat. Most pedig, még mindig biztos vagy benne, hogy akkora elismerésre vágysz?
Arthur csak bámult rá egy pillanatig. Az évek alatt látta, milyen az apja, aki úgy döntött egy maga komponálta univerzumban éli le az életét és hogy milyen értetlenséget kell elszenvednie. Lenézett a hegedűjére, majd felemelte a vállait és a húrokra helyezte a vonót.
– Folytathatjuk az órát, uram?
Dr. Buckleby bólintott.
– Én is erre gondoltam.
***
A szemeszter vége előtt Arthur kapott egy levelet az apjától, hogy találtak egy házat a családnak Londonban. Az anyját lefoglalta a háztartás átköltöztetése Danganből. Amint letelepszenek a fővárosban, keresnek iskolát a gyerekeknek is és értesítik őket. Arthurt sokkolta a hír, és nem volt benne biztos, mit is érez igazán. Az ötlet, hogy Londonban éljenek, hihetetlenül izgalmas volt. De ez azt jelentette, hogy hátrahagyják a házat és az ottani életet Danganben, mindent, amit ismert, mióta az eszét tudja. Mintha egy részét hagyta volna ott. És el kell hagynia az iskolát Trimben is, azok után, hogy végre meglelte a kényelmét itt is, újra kell kezdenie az egészet egy új iskolában Londonban. De ami még rosszabb, ez azt jelenti, hogy itt kell hagynia Dr. Buckleby-t is.
Arthur megtartotta a híreket magának és tovább folytatta a hegedű leckéket, arra koncentrálva, hogy javítsa a technikáját, annyira, amennyire csak lehet, mielőtt elhagyná Trimet és egy teljesen új világba csöppenne Londonban. A maga részéről a zenetanár értetlenül fogadta a fiú hirtelen támadt lelkesedését, de a rohamtemójú előrehaladás elterelte a figyelmét minden másról. A hátra lévő néhány hónapban Arthur folytatta a hegedűjáték mesterfogásainak elsajátítását, tanára megelégedése pedig nőttön nőtt.
Egyik nap Arthur ismét visszatért a kis házikóhoz és kopogtatott. A nehéz cipők döngése jelezte Dr. Buckleby közeledtét már messziről, mielőtt az ajtó kinyílt volna. A férfi kifejezéstelen ábrázatából Arthur rögtön tudta, hogy valami nincs rendjén. Valami megváltozott. A tanára szó nélkül keresztülvezette őt a zeneszobán és nehézkesen leült a székre, miközben Arthur elővette a hangszerét.
Dr. Buckleby köhögött egyet.
– Ez lesz az utolsó óránk. Azt hiszem, ezúttal kipróbálhatnánk valami mást is.
Arthur érezte, hogy megfagy a vér az ereiben.
– Bocsánat, uram?
– Az utolsó óránk, Arthur. Tudod, miről beszélek. Tegnap kaptam egy levelet apádtól. Megköszönte a munkámat és elküdte a béremet. Úgy tűnik, hamarosan elutazol Londonba. Sajnálom, hogy el kell veszítenem egy ilyen tehetséget. Ritkák a magadfajta fiúk.
– Én… sosem fogom elfelejteni, amit tanított nekem, uram.
– Őszintén remélem, hogy nem. Most pedig… – dőlt előre Dr. Buckleby, elhúzva Arthur kottáját és egy újat tett a helyére. – Próbáljuk meg ezt!
Arthur végigfuttatta a tekintetét a papíron és rögtön felmérte a kihívást, ami elé állították. Az ujjmunka és az időzítés messze szofisztikáltabb volt, mint bármi más, amit eddig megszokott. Már épp eleget tanult, hogy felismerje a darab melodramatikus tónusát.
– Ezt nem ismerem.
– Nem lep meg. Gyerünk! Hadd lássuk, hogy boldogulsz vele!
Egy órányi küszködés után Dr. Buckleby végül engedte tanítványát letenni a hangszert.
– Látom, még mindig sokat kell tanulnod.
– Igen, uram. – Arthur érezte, hogy csalódást okozott.
– Most pedig az időnk lejárt. Csomagold össze a hangszeredet!
Arthur csendben pakolt el, miközben Dr. Buckleby felvette az új kottát az állványról és kinyitotta az ajtót. Arthur kilépett a házból, majd habozott egy pillanatig és megfordult, hogy a kezét nyújtsa Dr. Buckleby felé.
– Minden jót, uram!
– Viszlát, ifjú Wesley! – szorította meg a tanár a kezét. – Emlékezz, tartsd egyenesen a hátad és szegd fel az állad!
– Igen, uram.
– És, ööö… ez a tiéd – nyújtotta át Dr. Buckleby vörös arccal az új darab kottáját. Arthur átvette és hálásan biccentett.
– Nagyon kedves öntől. Megkérdezhetem, ki komponálta, uram?
– Én – mosolygott Dr. Buckleby. – Neked írtam. Talán egy napon, amikor teljesen elsajátítod, visszajössz és eljátszod nekem.
Arthur szíve megsajdult a férfi kedvességétől.
– Nem tudom, mit mondhatnék.
– Akkor én kívánok szép napot. Fel kell készülnöm az új tanítványomra.
Mindketten tudták, hogy füllentett. Aznap már nem volt több tanítványa. Arthur útnak indult és menet közben hallotta, ahogy az ajtó halkan becsukódik mögötte.Folytatása következik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése