B-vel a föld körül - Velence

Föld körüli utazásunk első állomásául nagy eséllyel pályázhatott Európa Magyarországhoz egyik legközelebb eső világhírnévvel rendelkező turisztikai központja, az Adria Királynője, Szent Márk városa, Velence.

Persze most gondolhatnánk, ki ne hallott volna még épp eleget Olaszország északkeleti csücskének erről a meseszép városáról. Most bizonyára mindenkinek a lelki szemei előtt felsejlenek a lagúnák partján emelkedő magas házak (középkori léptékkel mérve, persze), az utcák gyanánt szolgáló csatornák, a gondolák, a Szent Márk-tér a székesegyházzal, a Dózse-palota és Szent Márk oroszlánja, a város jelképe. Velence azonban még ezek után is tartogathat meglepetéseket, és sokszor nem is teljesen olyan, mint várnánk.

Talán nem szerénytelenség, ha azt mondom, földrajz terén én a nagy átlagnál azért jóval műveltebb vagyok, azonban mindennek ellenére egészen az elmúlt időkig úgy képzeltem el Velencét, mint egy tengerpartra épült várost, ahol az Olaszországban nem ritka középkorból visszamaradt városmag lassan, fokozatosan megy át a Firenzében vagy Rómában is fellelhető városképből a lagúnákkal és csatornákkal szabdalt negyedekbe. Ez azonban egyáltalán nem így néz ki.

Velencét a 6. században alapították az Észak-Itáliába betörő, rabló, fosztogató és pusztító népvándorló törzsek elől Ravennából és a környező kisebb településekről az Alpokból lerohanó és az Adriai-tengerbe ömlő folyók hordalékából felépült apró, partmenti szigetecskékre menekülő polgárok. Ebből már logikusan következik, hogy, régi elképzeléseimmel ellentétben, a város teljes egészében a tenger szigeteire épült. Természetesen ma már számos elővárosa található a kontinensen, úgy mint Marghera, vagy Mestre, de Velence maga a partoktól messze fekvő szigeteken fekszik.

Persze ez a „messze” csak emberi perspektívából nézve jelent nagy távolságot. A 6-10 kilométer széles lagúna épp elég nagy volt ahhoz, hogy évszázadokon keresztül megállítsa nem csak a lovas nomádokat, de minden más szárazföldi hódítót is. Velence meghódítására igazán csak az pályázhatott, aki jelentős tengeri erővel rendelkezett. Különösen, hogy a szigetekre épült városban nem is nagyon kínálkozott más

Vaporetto

megélhetési lehetőség, mint a halászat és a kereskedelem, ami magával vonta a flotta fejlődését. Úgy a kereskedelmi flottáét, mint a hadiét. Vagyis nem csak a lagúnán kellett átkelni, de egy igen képzett tengeri haderőt is meg kellett verni. Ez pedig biztosította Velence számára azt a függetlenséget, amit gyakorlatilag egészen a 18. század végéig, Napóleon hódításáig meg tudott őrizni. Ahhoz viszont ez a 6-10 kilométer már egyáltalán nem sok, hogy napjainkban közúti híd vezessen át az elővárosokból a Velencét alkotó szigetek pereméig.

Velencébe azonban mind a mai napig nem lehet

Vaporetto-megálló

behajtani kocsival. Mondjuk meg is nézném, ki fér be még a legkisebb két üléses szélte-hossza egy kocsival is a szűk sikátorokba, ahol sokszor még gyalog se fér el két ember egymás mellett. Így a városban, ami hely hiányában 99%-ban még ma is a történelmi időkben felhúzott épületekből áll, gyakorlatilag az össz közlekedési lehetőséget a helyi BKV (vagy, stílusosan, VKV), a vízibuszok, vagy olaszosan vaporetto-k jelentik, amik bejárják a város nagyobb lagúnáit, így pár tucat méternyire bármely helyszín megközelíthető velük.
Természetesen rendelkezésre állnak még a gondolák is, de csak azok számára, akik képesek és hajlandók lecsengetni a 90-140 eurós összeget

egy útért. Nem mondom, a párommal (ha lenne) én is szívesen megtennék egy utat egy jó hangú gondolással, akármennyibe is kerüljön, de mindennapos közlekedéshez ez azért arcátlanul drága. Emellett pedig már tényleg nem marad más, mint a jó öreg lábbusz. A szárazföldön még a szemetes is kézikocsival közlekedik, az összegyűjtött „árut” pedig egy a közelben leparkolt „kukáshajóhoz” szállítja. Ez mondjuk még annyira nem lenne vészes, de azért a várost járva, egy-egy két méternél nem szélesebb sikátorból nyíló lakást látva, az ember borzongva képzeli el, milyen lehet ide beköltözni. Az még csak a dolog egyik fele, hogy a 3x5x1 méteres ruhásszekrénnyel valahogy be kell manőverezni az ajtón, na de ha nem épp egy csatornától pár lépésnyire kezdődő sikátorban veszünk lakást, a célállomásra szállítani is csak kézikocsival lehet a cuccot. Na itt aztán tényleg hódíthat az IKEA a lapra szerelhető bútoraival.

A szűk utcácskáknak viszont előnye is van. A zegzugos utcahálózat miatt nemigen fúj be a szél, a nap is csak a déli órákban süt be, már ahova egyáltalán besüt, nincs hangos dudálás, kipuffogó-gáz és a többi és a többi. És, ami meglepetés, az esetek túlnyomó többségében a halszag sem terjeng.

Velence kerületei

És, ami a zegzugos utcákat illeti, még egy érdekesség: Velencében annyi a rövid kis utcácska és sikátor, hogy azt szerintem ember nincs, aki mind meg tudja jegyezni, vagy akárcsak feltérképezni. Innentől nem meglepő, hogy az utcák túlnyomó többségének, leszámítva néhány nagyobbat (ami azonban Budapesten még mindig nem számítana túl szélesnek) nevük sincsen. Ebből következően a címeket sem lehet úgy megadni, hogy XY utca Z szám. Ezt a jó velenciek viszont egy mesteri fogással megoldották. Nem utcánként számozzák a házakat, hanem kerületenként. A tulajdonképpeni Velencében hat kerület található, amelyeket egy-egy nagy templomról neveztek el. Így tehát egy címet Velencében úgy adnak meg, hogy például San Marco kerület 5438. szám. Na és ezt találd meg a labirintussal felérő sikátorrengetegben! Feltételezhetően van valami logika a beosztásban, de idegen, pláne turista, ezt nem nagyon bogozhatja ki.

Ponte Rialto

Velencének számos nevezetessége van. Ott van például a Ponte Rialto (A ponte olaszul hidat jelent), ami a Grand Canal (Nagy Csatorna) felett átívelő legnagyobb híd. Ennek az impozáns kő építménynek mindkét oldalára házakat építettek, így középen áthaladva lényegében csak az íves szerkezet, a fel, majd lemenő lépcső jelzi, hogy hídon járunk. Azt persze azért, gondolom, mondanom sem kell, hogy manapság a híd ötven méteres körzetében az utcák mentén egymást érik a szuvenír-boltok.

A másik nagy nevezetesség a Szent Márk-tér és a mellette álló Dózse-palota. Ez a tér, bár a mi Kossuth-terünknél nemigen nagyobb, velencei léptékkel gigászi üresen hagyott terület. Képzeljük el, mit jelent egy ekkora helyet kihasználatlanul hagyni egy olyan városban, ahol heringekként zsúfolódnak össze a házak a sokszor két méternél is szűkebb sikátorok két oldalán! A városvezetés viszont mind a mai napig hallani sem akar arról, hogy még csak időszakos épületet is emeljenek a tér közepére, ami így a turisták és a galambok birodalma.

Ide kívánkozik, hogy Velencében a madarak hihetetlenül szemtelenek. Ebben a tömegben nem csoda, hogy már nem félnek az embertől. Nyilván, ha valaki meg akarja őket fogni, elmenekülnek, de amúgy arra is vigyázni kell, nehogy valakinek az arcába vágódjon egy épp felszálló galamb, illetve a Szent Márk-téren az óvatlanul falatozó turistát úgy megrohanják és ellepik a jámbor szárnyas jószágok, mint annak a rendje. De nem ám, hogy köröznének tisztes távolságban, mint a zsákmányra leső cápa. Szépen rászállnak az ember karjára, vállára, fejére, cseppet sem zavartatva magukat. Ha pedig egy étteremben kényelmesen hátradőlve emésztünk, azért figyeljünk oda, nem-e telepszik az asztalunkra egy galamb vagy veréb, és kezdi el csócsálni a pizzánkat!

Ha pedig már az állatoknál tartunk, említsük meg a város talán leghíresebb jószágát, a macskát! Ugyebár már ősidők óta talán a két legelterjedtebb háziállat a kutya és a macska. Már ha nem tekintjük az olyan haszonállatokat mint a ló, sertés, juh, kecske, na de ezeket egy városban hiába is keresnénk. Viszont a szűk utcácskákban kutyát sétáltatni is rémálom lehet. Zöldet nemigen találni, csak a perem részeken. Az olaszok pedig amúgy sem túl kutyás nép. Rómában is gyakrabban találkozni macskákkal. Nem hogy még Velencében! Hiszen a város jelképe is egy oroszlán. (Bár más okból. Az állatok királya Szent Márk jelképe volt, aki a kora középkor óta a város védőszentje, amikor ereklyéit a korabeli szervkereskedelem keretében itáliai kereskedők átcsempészték Alexandriából ide. Azt pedig gondolom mondanom se kell, hogy az evangélistának életében köze sem volt Velencéhez, így annak se, hogy az oroszlán lett a jelképe.) Természetesen a nagy hajózó nép amúgy is több hasznát vehette a kisebb termetű, fürge, hajlékony állatnak, mint egy behemót kutyának. (Chihuahuákról meg yorkshire terrierekről most ne is beszéljünk, pláne mert azok a középkorban még nem is léteztek!) Különösen, mivel a cirmos jószágok előszeretettel kapják el a fa hajókban és azok romlékony rakományában nagy kárt tevő patkányokat. Bizonyos időkben a Velencei Köztársaságban törvény is volt, hogy minden kifutó kereskedelmi hajón „szolgálnia” kell minimum három macskának. A korabeli szerződésekben szerepel is a „tre gatti” (olaszul „három macska”) kitétel. Mára

Szent Márk székesegyház

azonban ezek a cseppet sem barátságos jószágok igencsak eltunyultak, és, a galambokkal ellentétben, eszük ágában sincs ráfanyalodni a házi kosztra, mivel túlnyomó többségük ma már nem a macskusz házikusz, hanem a macskusz kitekattusz fajtájába tartozik. (Értsd: Macskakaján él.) Hát igen, így múlik el a világ dicsősége. Vagy, ahogy a bölcs latin mondja, sic transit gloria mundi.

De, visszatérve a Szent Márk-térhez, nem csak a galambok találhatók meg itt, hanem a város egyik fő nevezetessége, a Szent Márk székesegyház is, ahova, nagy meglepetésre, ingyenes a belépés. Emiatt a hosszan kígyózó soroktól sem kell megijedni, hiszen nem kell kivárni, amíg mindenki előhalássza a megfelelő mennyiségű eurocentet, szóval gyorsan lehet haladni.

A Velencei Köztársaság zászlaja

Az épület mellett pedig ott magasodik impozáns homlokzatával a Grand Canálra néző Dózse-palota. Az előbb említettem a Velencei Köztársaságot. Nos igen, Velence, mint az itáliai államok többsége, a középkorban köztársaság volt. De, ellentétben legtöbb társával, ahol lassan egy-egy hercegi család emelkedett ki, itt, bár nem épp demokratikus színezetben, egészen Napóleon hódításáig megőrződött a köztársasági berendezkedés. Ez persze csak a nemesek köztársaságát jelentette, akik mindig megválasztották maguk közül az állam fejét, a dózsét, aki élete végéig állt a városi tanács élén. (Vagy amíg valamilyen intrika folytán el nem kergették.) Hatalma azonban nem volt örökíthető. Ha a dózse meghalt, a szűk nemesi elit újat választott. Bár persze megeshetett, hogy ez épp az elhalt előd fiacskája volt. Mert hát, miért ne.

A Dózse-palota

Manapság persze ezekben az épületekben mind múzeum van. (Kivéve a székesegyházat, ahol nyilván mind a mai napig miséznek.)

Velence ugyanakkor ma már messze nem az az ódon város, ami volt évszázadokkal ezelőtt. Már csak amiatt sem, mert utcáin a turisták száma a helyiek többszörösére rúg. De itt említhetjük a nyilván történelmi léptékkel mérve nem rég óta üzemelő vaporetto-hálózatot is. Illetve a művészeteket sem csak a régi képviseli. Bár kérdés, mennyire pozitív dolog, hogy az épp mostanában esedékes Viennale fesztivál keretében a Dózse-palotával szemben, a Grand Canal túloldalán felállítottak egy jó húsz méter magas, Buddha-torzóra emlékeztető meztelen, lilás-rózsaszín „szobrot”.

És ha mér Velencéről beszélünk, nem mehetünk el azon híresztelések mellett sem, hogy a globális felmelegedés következtében a várost hamarosan elnyeli a tenger.

Itt most nem akarok belemenni abba, hogy a globális felmelegedés valós jelenség-e vagy sem, de mindenesetre félrevezető az olyan képekre hagyatkozni, ahol például a Szent Márk-teret látjuk vízzel borítva. Ha csak ennél a példánál maradunk, a szóban forgó tér szűk ötven méterre van a Grand Canal partjától és alig pár méterre annak szintjétől. Ebből, aki kicsit is konyít a földrajzhoz, rájöhet, hogy az időtlen idők óta létező árapály-jelenség következtében a víz globális felmelegedés nélkül is tud emelkedni, de vissza is süllyed. Amellett az emberiség megjelenése előtt is léteztek nagy viharok, amik még jobban is megemelhetik a vízszintet. Vagyis, ha nem is árasztja el minden kis dagály Velence főterét, egy több napos esőzés után ez annyira nem meglepő jelenség. Amellett, a kisebb lagúnák és csatornák partján álló házakon a vízre nyíló kvázi garázsajtókon, ahol az autó gyanánt használt motorcsónakkal járó helyiek be tudnak parkolni, megfigyelhető a jó 4-5 méteres vízszintingadozás a faanyag korhadásából. A vízszint azonban most sem túl magas.

Vagyis, nem kell sietni. Velence még egy darabig ott lesz. Ha pedig valami veszélyt jelent rá, az nem az áradás, hanem a laza talaj. A szigetek többségén ugyanis a beépítés előtt mocsár terült el, amit ugyan lecsapoltak, de aljzata ettől még nem lett gránitszilárdságú, így az épületek könnyen megsüllyedhetnek.

Végezetül megemlíthető még a Velence fő szigeteitől nem messze fekvő Murano és Lido is. Előbbi gyakorlatilag egy nagy üveggyár. Ezen a szigetecskén egymást érik az üvegmegmunkáló műhelyek, ahol díszes poharakat, kancsókat, lámpákat, nyakláncokat, szuveníreket és miegymást készítenek, elárasztva velük a város ajándékboltjait. Utóbbi pedig a város strandja, ahol megtalálható az oly sok helyen fellelhető homokos tengerpart is. A belépés a strandra ingyenes, már annak, aki képes elviselni a homokban grasszáló napszemüveg-, ernyő- és ajándéktárgy-árusok zaklatását.

Összességében Velence egyik oldalról nagyon is megérdemli hírnevét. A lagúnákkal átszőtt város valóban párját ritkítja hangulatával. Ugyanakkor, mint szerintem bármely más helyre sem, ide sem érdemes a rózsaszín ködös mesékkel a fejünkben ellátogatni, mert nagyot csalódhatunk. Velence szép város, de mégiscsak ugyanúgy egy épületekből álló tömörülés, mint bármelyik másik. És bár a történelem viharai, nem kis részt fekvéséből fakadóan, Európában szokatlanul jó állapotban hagyták, ma már utcáit nagy részt a turisták és a szuvenír-árusok örök párosa és a macskák helyett a ki tudja honnan ide hurcobált kutyák uralják.

Viszont ha ezt észben tartjuk, mindenképp érdemes ide ellátogatni egy könnyed vakációra.