Életképek 9.

Alakulnak a napjaim. Lassan kezd lecsengeni a szorgalmi időszak végi hajtás, és már azt is tudom, hol áll a fejem. Lassan neki lehet kezdeni a vizsgákra tanulásnak. Már alig várom. ^^

És ma még a BKV is meglepett egy kis nyalánksággal. A dologban pedig ráadásul az a szép, hogy még csak nem is a Gyönyörök Járatával utaztam. Ma ugyanis másfele volt reggel dolgom, így buszra szálltam. Pechemre viszont mindez pont a csúcsidőben történt, amikor megy a jónép munkába, iskolába, egyetemre első órára, ki merre lát. Szóval a busz dugig volt. Én viszont persze siettem, úgyhogy muszáj volt felpasszíroznom magam még százhuszonnyolcadiknak is.

Jó, mi? Persze kérdezhetitek, hogy ebben mi volt olyan jó. Elárulom. Eddig semmi. A jó dolog a következő megállónál következett, amikor nem hogy nem szállt le senki, de pont akkor robbant be a megállóba egy lány, amikor odaértünk.

Látszott, ő is siet, úgyhogy, mit volt mit tenni, még százhuszonkilencediknek is felpasszírozódott, méghozzá pont mellém. Aki utazott már zsúfolt buszon, tudja, milyen frusztráló tud lenni, amikor már nem hogy úgy álltok, mint a heringek, de még préselnek is össze az emberek menet közben. Viszont én még ezt is elviseltem azért, amit cserébe kaptam. Hiszen nem minden nap préselődik az emberhez egy csinos, karcsú, huszonéves lány. Meglepően magas volt, majdnem olyan magas, mint én (na jó, ez most nagyképűen hangzott, de a majdnem 190 centimmel ez nők között ritkaság. ^^), úgyhogy egyenesen egymás szemébe tudtunk nézni. Azokat a gyönyörű kék szemeket órákig tudtam volna csodálni. Különösen gesztenyebarna hajának kontrasztjában, amely közelségünkben mindkettőnk vállára omlott. A kék szem bennem nagyon összekapcsolódik a szőke hajjal, így, ha nem is döbbenek le, de mindig kuriózumként élek meg, ha egy sötét hajú, kék szemű embert látok. De szeretem a kuriózumokat.

Szóval mélyen egymás szemébe néztünk. Arcunk olyan közel volt egymáshoz, hogy elég lett volna csak egy picit előrebiccentenem a fejem ahhoz, hogy megcsókolhassam. Viszont csak néztünk egymás szemébe, azt se tudva, mosolyogjunk, zavarban legyünk, vagy mit csináljunk.

Az egyik megállónál az egyik mellénk préselődött utas leszállt, ezért kinyílt a busz ajtaja. Rögtönzött partnerem annyira az ajtóhoz szorult, hogy így már nem tudta megtartani magát. Viszont, elnézve, mennyire loholt a busz után, amikor találkoztunk, nem akartam, hogy így leszoruljon, ezért vettem a bátorságot, és amikor kinyílt az ajtó, átkaroltam a derekát és magamhoz szorítottam őt, hogy megtartsam. A jutalom pedig nem maradt el, ami egy hálás mosoly kíséretében érkezett.

Utaztunk így még egy darabig. Kezem végig a derekán pihent. Eszem ágában sem volt elengedni, de ő ezt egy cseppet sem látszott bánni. Aztán, pár megállóval később halkan odasúgta, hogy itt leszáll.

Értettem én a szóból. Most már nem szorítottam magamhoz, hanem, amikor kinyílt az ajtó, engedtem kicsusszanni a karomból. Ő hátrafelé lelépett a járdára és még egyszer rám mosolygott. Aztán csukódott az ajtó, ő pedig megfordult és elsietett.

Lehet, nem csak egy Gyönyörök Járata van Budapesten? Tudja a fene, de így, vagy úgy, legalább ebben a napomban is volt valami szép.