Életképek 7.

Lassan már azt várom, mikor vágja valaki a fejemhez, hogy ne hazudozzak már, nem történhet ennyi minden egy villamoson, pláne döntő többségben ugyanazon a vonalon és ilyen rendszerességgel. Pedig mégis. Na jó, ferdítek rajtuk egy kicsit, mert nem akarom, hogy egyszer valaki megtaláljon és jól ellássa a bajomat amiért róla, vagy a barátnőjéről nyáladzok itt. De a dolog lényegi mondanivalója minden esetben így igaz. És ezek csak a szürke hétköznapok. Lassan már elindíthatnám a magam szexjáratát, ahogy Marokfegyver barátom is teszi. Bár az én esetem azért kicsit más.

De élvezetekben nincs hiány. Nem hiába, Budapest nagy város. Vagy lehet, csak én járok nyitott szemmel erre?

Lényeg a lényeg, most se unatkoztam. Ugyanazon a villamosvonalon, amit lassan már elnevezhetnék a Gyönyörök Járatának, megint volt alkalmam gyönyörködni. Igaz, most épp nem befele mentem az egyetemre, hanem délután hazafele, de hát, nem csak reggel kell erőgyűjtéshez az ilyen látvány, hanem egy hosszú nap után feltöltődésnek is, nem?

Na de, hogy ne térjek el a tárgytól, megyek hazafelé, ülök a villamoson, amikor megpillantottam két lányt. Nem voltak különösebben szépek, csak hogy megnyugtassalak titeket, nem mindig szuperbombázókkal utazok együtt. Csak két tizenhat-tizenhét év körüli lány farmerban, sport és deszkás cipőben, bőrkabátban. Az egyik szalmaszőke volt, kissé váll alattig érő hajjal, és kék szemű, a másik kissé lilás árnyalatú fekete hajú Kleopátra-frizurás, csak a pontos "dokumentáció" kedvéért.

De nem is az az igazán érdekes, hogy hogyan néztek ki, hanem hogy mit csináltak. Konkrétan úgy turbékoltak a zsúfolt villamoson, mintha nem is létezne körülöttük a világ. A szőke a másik ölében ült, nevetgéltek, kacarásztak, egymást simogatták. Nem hallottam, mit mondanak, mert egyrészről benn volt a fülhallgatóm, másrészt meg, ha ki is húzom, az általános zajtól akkora távolságból akkor sem értettem volna, de a lényeget anélkül is lehetett érzékelni a gesztikulációból, a lágy mozdulatokból.

És mit ad Isten, hát nem pont ott szálltak le, mint én? Persze megmutatkozik az én perverzióm is, mert igyekeztem úgy alakítani, hogy mögöttük sétáljak az utcán, azért persze diszkréten lemaradva, de mégis látótávolságon belül.

Kézen fogva sétáltak a megállóból a közeli panel tömb felé, abba nem hagyva a kacarászást. Majd amikor az egyik lépcsőházhoz értek, megálltak. Mint kiderült, az egyik lány ott lakik. (Vagy legalábbis oda ment, hiszen nem tudhatom, hogy nem látogatóba ment-e valahova.) Megálltak, szembe fordultak egymással, és ott, az utca közepén váltottak egy gyors de szenvedélyes csókot. Majd a szöszi elindult a lépcső felé, addig fogva barátnője kezét, amíg még mindkettőjük kinyújtott karja át tudta hidalni a távolságot, majd keze kicsusszant a barátnőjééből, és ő pár pillanat múlva eltűnt az ajtó mögött.

A fekete-lila hajú lányt követtem még egy ideig, de a következő sarkon én másfele fordultam, mint ő, annyira meg már én se vagyok perverz, hogy csak azért tegyek kitérőt, hogy őt kukkoljam. Eddig is csak azért mentem el, mert amúgy is ugyanarra mentünk.

De minek is magyarázkodok? Ha elhiszitek, mindannyian örülünk, ha meg nem, írhatok itt tíz oldalas védőbeszédet magamnak, akkor se hinnétek el, nem?

Na, de ami a lényeg, szép is az élet, nemde-bár?