A gyilkosnak két arca van I. rész

A történet Tonya S. Coley A wilmingtoni hasfelmetsző című regényének folytatása.

Írta: Tonya S. Coley
Fordította: Sinara

*********************************************************

1. fejezet

            Meleg, napos vasárnap délután volt. Johnnie a padlón feküdt a nagyképernyős tévé előtt, a fia pedig a hátán üldögélt, miközben a Teletubbies DVD-t nézték.

– Teletubby-k azt mondják, hello! – énekelte a vidám három éves Phillip. – Nézd, mama! Dipsy!

Johnnie átnézett a válla felett, büszkén mosolyogva erős, egészséges kisfiára. Nézte göndör fekete haját, kávébarna bőrét és nagy, barna szemeit, amelyek egyfolytában csillogtak a vidámságtól. Aztán ismét visszafordult a tévé felé.

– Ó, nem! Rá fogják venni, hogy felvegye azt a tütüt.

– Auuuu! Mama! Ezt szopás! – húzta el a száját a kisfiú.

Johnnie gyorsan visszafordult hozzá.

– Cssss, bajnok! Jobban jársz, ha mami ezt nem hallja meg. Meg fog ölni érte – mondta, Phillip szájára téve a mutatóujját. Alma folyamatosan veszekedett vele, amiért ilyen mocskos nyelvezetre tanítja a fiukat.

Boldogan felnevettek, és figyelték, ahogy Dipsy körbe-körbe rohangál, próbálva elmenekülni a többiek elől. Mindketten elhallgattak, amikor meghallották, hogy Alma kiabál a ház másik végéből.

– Megyek, és segítek a maminak, bajnok. Rendben leszel? – kérdezte Johnnie, és leemelte magáról a kisfiút.

– Nagy fiú vagyok, mama. Nem félek – válaszolta Phillip öntudatosan.

– Oké, bajnok! El ne menj innen! – bökött Johnnie a padlóra a tévé előtt.

– Okés, mama! – bólogatott vidáman a kisfiú.

Johnnie bement a fürdőszobába, ahol Alma még mindig a kádban feküdt. A mexikói nő mellei épp csak kiemelkedtek a habok közül, azonnal izgalomba hozva a másikat.

– Tudom, mire gondolsz, Querida – mosolygott rá Alma sokatmondóan. – Úgy bámulsz, mint egy kiéhezett vízvezeték-szerelő.

– Túl jól ismersz – húzta el a száját Johnnie.

– Pontosan – mosolygott Alma. – Megmosnád a hátamat? Nem érem el – mondta végül félszegen.

– Persze, kicsim. Amit csak szeretnél – kacsintott Johnnie a feleségére. Csak nézte ezt a gyönyörű nőt, és elöntötték az emlékek.

***

– Lélegezz mélyeket, kicsim! Lélegezz! – bíztatta Johnnie Almát, miközben letörölte az izzadságot a nő homlokáról.

– Menj a francba! – nyögte a másik. – Jó lenne, ha már végre kiszednék belőlem ezt a gyereket.

Alma nehezen viselte a terhességet. Már teljesen átizzadta a kórházi köntösét. Az anyja is velük volt az utolsó napokig, de aztán már nem bírta nézni, ahogy a gyermeke szenved. Már majdnem huszonnégy órája vajúdott.

– Ez mind a te hibád. Nem lennék ebben a szarban, ha nem ragaszkodnál hozzá ennyire – zsörtölődött Alma. – Te és a génjeid! Miért kell nekem egy gorillát kihordanom gyerek helyett?

– Igen, drágám. Természetesen az én hibám – mosolygott Johnnie. Hamar megtanulta, hogy nem elég, ha elnézi Alma kirohanásait. Önként és dalolva bólogatnia is kellett hozzá. De örömmel csinálta. Mindig melegséggel töltötte el a szívét, ha Alma a közös gyermekükről beszélt, annak ellenére, hogy genetikailag neki vajmi kevés köze lehetett hozzá. Azonban mindketten azt akarták, hogy a gyerek a lehető legjobban hasonlítson mindkettőjükre, ennek pedig az volt az egyetlen módja, ha a másik genetikai szülő is a lehető legjobban hasonlít Johnnie-ra.

Alma megragadta Johnnie gallérját, és olyan közel húzta magához, hogy az arcuk majdnem összeért.

– Ha ennek vége, merj csak mégegyszer úgy nézni rám, agyoncsaplak! Megértetted?

– Igen, drágám – helyeselt hevesen Johnnie.

Újabb görcs tört Almára, Johnnie pedig átölelte, segítve neki elviselni a fájdalmat. Amikor a görcs elmúlt, mintha egy pillanatra visszatért volna a régi Alma.

– Te amo, mi amor – suttogta.

Aztán hirtelen újabb görcs tört rá. Úgy káromkodott, hogy azt a legmocskosabb csatornatöltelékek is megirigyelték volna.

            A nővér kuncogva ingatta a fejét. Sajnálta a magas, sztoikus nyomozót. Amikor Alma először kezdte szidni őt, a nővér félrehívta és elmagyarázta neki, hogy sok szülő nő nekiesik ilyenkor a partnerének. Johnnie megnyugodott, és megtett mindent, hogy megkönnyítse Alma számára ezeket a nehéz pillanatokat.

– Egy, kettő, három, nyom! – vezényelt az orvos. Johnnie Alma mögött ült, és tartotta őt.

– Remek, Alma! Jól csinálod. Még egy kicsit, és megvagyunk.

Johnnie barna szemei ragyogtak a várakozástól. Egy fiú. Az ő fiuk. Fogott egy rongyot és letörölte az izzadtságot Alma arcáról. – Jól csinálod, kicsim. Csak még egy kicsit!

– Annyira fáradt vagyok, Querida – nyögte Alma elfúló hangon. – Annyira fáradt.

– Tudom, kicsim – csókolta meg Johnnie a homlokát.

– Még egy nyomás, Alma, és kint lesz – bíztatta az orvos. – Készen áll! Gyerünk!

Johnnie segített Almának, hogy az erőt vegyen magán és nyomjon, felnyögve és összeszedve minden erejét. Bátorító szavakat duruzsolt alma fülébe. A mexikói nő szorította Johnnie kezét, olyan erővel, hogy szinte hallatszott a csontok ropogása.

            A gyerek egy pillanat múlva már kint is volt, és a szobát hangos sírás töltötte be.

– Hallod, Alma? – nevetett Johnnie. – A mi fiunk.

Az orvos felemelte a vérrel és váladékkal borított csöppséget és mosolyogva bejelentette:

– Hölgyeim, nagy megtiszteltetés számomra, hogy bemutathatom önöknek…

– Charles Phillip Green Martinez – suttogta Alma izgatottan.

***

– Kicsim! Figyelsz te rám? – kérdezte Alma.

Johnnie, visszatérve a jelenbe, megrázta a fejét.

– Sajnálom, kicsim. Máshol járt az eszem. Mit is mondtál?

– Azt kérdeztem, elkészítetted-e már a sztéket. Pizo és Diana hamarosan itt lesznek – válaszolta a másik nő, majd felnevetett, amikor Johnnie megcsókolta a nyakát. – Ha nem hagyod abba, sosem fogok kikerülni ebből a kádból.

– Ezt nem szabadna mondanod – vigyorgott Johnnie kacéran. – Tudod, mennyire beindít, ha meztelenül és nedvesen látlak. – Azzal megmarkolta Alma telt melleit.

Alma egész teste égett, mint egy kazán. Hátradöntötte a fejét, felajánlva Johnnie-nak az ajkait. Johnnie közéjük furakodott a nyelvével. A kezei lefelé vándoroltak Alma hasán, elérve lábai forró közét. Alma felnyögött és ujjai az ágyékához szorították Johnnie kezét.

– Mama! Gyere vissza! – kiáltotta Phillip. – Le fogsz róla maradni!

Johnnie vonakodva engedte el Alma ajkait és húzta ki a kezét a felesége lábai közül.

– Rendben, bajnok! – kiáltott vissza. – Mindjárt ott vagyok.

Visszanézett Almára és adott neki még egy rövid csókot.

– Szólít a kötelesség – viccelődött, azzal felállt, hogy elvegyen egy törülközőt.

– Úgy csinálsz, mintha nem örülnél neki, hogy a fiaddal lehetsz – csipkelődött Alma. – Amúgy, mit néztek? Telletubbies-t, vagy valamit a Cartoon Network-ön?

Johnnie visszafordult, miután megtörölte a kezét.

– Azt nézem, amit az én kis bajnokom nézni szeretne.

Alma felnevetett.

– Querida! Te már az előtt is ezeket nézted, hogy Phil megszületett volna. Ne is titkold!

– Csak előzetes kutatómunkaként – mentegetőzött Johnnie. – Csak tudni akartam, mivel tömik a gyerekek fejét manapság.

– Igen. Persze – nevetett Alma. – Szóval? Melyik a kedvenced? Az a Tinky Winky nevű?

– Nem. Dipsy… Úgy értem… Dipsy Phil kedvence – javította ki magát Johnnie.

– Igen. Philé – nézett rá Alma sokat mondóan.

– Ó, te! – sóhajtott fel Johnnie játékosan, majd Almához vágta a törülközőt. Még a folyosón is hallotta a nő nevetését.

***

            Johnnie rögtön visszavonult a szolgálattól, miután Phillip megszületett. Nyitott egy saját nyomozói irodát. Eleinte az egészet csak ő alkotta egy régi főiskolai barátjával, Laura Rogersszel. Három év alatt azonban kinőtték magukat, és az egyik legsikeresebb ilyen irányú vállalkozássá váltak a délkeleti régióban.

            Továbbra is közeli kapcsolatban maradt régi partnerével, Pizóval. A felesége és a fia életét is rá merte volna bízni. Kérdés sem volt számukra Almával, hogy a férfit kérik fel Phillip keresztapjának és bármiről volt szó, Pizo mindig csak a kisfiú érdekét nézte.

***

            Alma letette az öléből Phillipet, és a hálószoba felé indult, ahol Johnnie épp belebújt a teletubby-s bokszerébe. A mexikói nő némán állt az ajtóban, és figyelte őt. Bámulta az izmos farpofákat, és próbálta visszatartani a nevetést, hogy a nő pont ezt a ruhadarabot választotta ki. „Pont olyan jól néz ki, ha nem jobban, mint amikor először találkoztunk” – gondolta. Csak bámulta a másik izmos felsőtestét, és érezte, hogy nedvesség önti el a lábai közét.

– Csak állsz ott, és bámulsz, vagy teszel is valamit? – mosolygott rá Johnnie kihívóan, miközben felhúzta a sportmelltartóját.

Alma összerezzent. Nem tudta, hogy Johnnie észrevette, amikor bejött.

– Én… Ö… Honnan tudtad, hogy itt vagyok.

– Elég sokáig voltam kopó, kicsim – nevetett fel Johnnie. – Szakmai ártalom. – Azzal a másik felé fordult és széttárta a karjait. – Na gyere ide!

Emanuela de Paula alias Johnetta Green.

 Alma lassan, kihívó mozdulatokkal sétált oda hozzá. Halkan felsóhajtott, ahogy Johnnie hosszú, erős karjai átölelték a testét. Biztonságban érezte magát a nő karjai közt. Időbe telt, amíg feldolgozta azt, amit Javier tett. Alma felelősséget érzett azokért a nőkért, akik a bátyja miatt haltak meg. Az egész család le volt sújtva. Senki sem vette észre, mi munkál Javier-ban. Aztán amikor öngyilkos lett, Alma teljes letargiába esett. Együtt nőttek fel Javier-val. Alma magát hibáztatta, amiért nem vette észre, hogy valami baj van. Csak Johnnie szerelme és a családja gondoskodása segített neki talpon maradni.

            Johnnie a felesége hajába fúrta az arcát. Imádta az illatát. Szorosabban ölelte magához a nőt, hogy érezze annak leheletét a bőrén.

– Szeretlek, Alma – suttogta.

– Én is szeretlek, Johnnie. Teljes szívemből.

Alma hátra döntötte a fejét, és az ajkaik egy forró csókban fonódtak össze.

            A nyelveik vad csatát vívtak, Johnnie kezei pedig vándorútra indultak Alma feneke felé, hogy aztán megmarkolják a formás félgömböket. Alma kezei pedig közben a másik hátát simogatták.

            A hosszúra nyúlt pillanatot, ahogy Johnnie Alma combjai közé dugta a kezét, a csengő hangja törte meg. Azonnal szétrebbentek.

– A fenébe is! – nyögte Johnnie. – Pizo és az időzítése…

Alma felkacagott, és adott egy gyors csókot Johnnie szájára.

– A te barátod – mondta és felsikoltott, ahogy Johnnie megmarkolta a fenekét.

Alma vidáman üdvözölte a belépő Pizót és Dianát. A férfi felfigyelt arra, hogy a mexikói nő arca mennyire kipirult. Először azt hitte, Alma talán beteg, de amikor meglátta a széles vigyort az utánuk belépő Johnnie arcán, minden világos lett.

– Azt hiszem, megint a legjobbkor jöttünk – kacagott magában.

– Nem vicces, seggfej – morogta Johnnie tettetett rosszallással. – Mindig ezt csináljátok.

– Hát, ha nem lennél ennyire felpörögve, nem lenne mit félbeszakítani – vágott vissza a férfi nevetve. – Alma legnagyobb szerencséje, hogy nem vagy férfi. Különben már öt, vagy hat kis krapek rohangálna itt körülöttünk.

– Kapd be, Pizo! – nyögte Johnnie.

– Hagyjátok abba, ti ketten! – szólt rájuk Diana, kezeit kidülledő hasára téve. – A gyerek már éhes.

– Gyertek! – lépett közbe Alma, és megragadta Diana karját, hogy behúzza a konyhába. – Készítettem nektek egy kis harapnivalót.

Ahogy hátra fordult, látta Johnnie-t és Pizót, amint némán mutogatnak egymásnak.

– Álljatok le! – ripakodott rájuk. – Mint két gyerek… Inkább indítsátok be a grillsütőt… Ha nem viselkedsz jól – nézett Johnnie-ra, akkor ma éjjel Phil szobájában alszol, Querida.

– Igen, drágám – sütötte le a szemét Johnnie, mint egy megfenyített gyerek.

– Nyámnyila! – kacagott Pizo, de aztán szembe találta magát Diana szúrós pillantásával.

– Ugyanez igaz rád is, tökfej!

Rémület futott át Pizo arcán. Tudta, hogy a nő mindig beváltja az ígéreteit.

– Rendben, kicsim! Ahogy akarod.

– Nyúlbéla – mormogta Johnnie az orra alatt.

Mindketten magukban kuncogtak, miközben átmentek a konyhán, ki a hátsó kertbe.

– Szóval, drága haverom, hogy boldogulsz az új partnereddel? – kérdezte Johnnie, felpattintva egy sörös doboz tetejét.

– Megvagyunk. Ő egy igazi, kibaszott tökéletes kopó. Már abban is kételkedem, hogy lenne magánélete.

Johnnie megértően bólintott.

– Tudom, hogy gyűlöli a képem – mondta flegmán. – Van benne valami, amitől a hideg futkos a hátamon.

– Ó, J! Dehogyis utál – mondta Pizo. – Csak azt nem szereti, hogy mindig a te árnyékodban kell élnie.

– Az árnyékomban? – nevetett Johnnie. – Mi a fenét jelentsen ez?

– Azt jelenti, nyomozó, hogy ő is tudja, sosem lesz olyan jó kopó, mint te, és sosem töltheti be a te helyedet. Próbál felnőni a hírnevedhez.

– Étvágya az van – húzta el a száját Johnnie.

– Na ja. Csak tudnám, meddig tart ez még.

– Ezt meg hogy érted, Pizo?

A férfi elhallgatott és látványosan kerülte a másik pillantását.

– Sehogy, J. Felejtsd el!

– Ha valami problémád van, csak szólj! – állt fel Johnnie.

– Nem az én dolgom, J. – Egy pillanatra elhallgatott, mielőtt a nőre nézett volna. – De neked még bajod lehet belőle.

– Mi a francról beszélsz? – kerekedett el Johnnie szeme.

– Tudod… – kezdte Pizo idegesen. – Pletykálnak egy vizsgálatról, J… Tudod, hogy megy ez a kapitányságon.

– Ki ellen folyik a vizsgálat? – vonta fel a szemöldökét Johnnie.

– Ellened.

– Ellenem? – lepődött meg a nő. – Mi a francért?

– Pénzért, J. Csak a pénzért. Azon rágódnak, honnan szedtél ennyi pénzt. Mivel korán leszereltél, nem kapsz teljes nyugdíjat.

– Ez nem az ő istenverte dolguk – morogta Johnnie.

Mostanra már nagyjából kétmillió dollárnyi vagyona volt földekben és egyéb befektetésekben, amit az apjától örökölt. Erről nem beszélt senkinek, csak Pizónak és Almának. Sosem használta fel a pénzt. Hagyta kamatozni. Csak amikor elindította a vállalkozását, vett ki egy kis kezdőtőkét, hogy majd, ha beindul a bolt, visszateszi.

– Én tudom, J. De nálam magasabb erők keverik itt a szart.

– Mégis mit csináltam, Pizo, ami ekkora visszhangot keltett? Ugyanabban a házban élek. Talán az a gond, hogy vettem két új kocsit magunknak? Nem vehetek semmit a feleségemnek és magamnak? – Egyre dühösebb lett. – Mégis, honnan a francból jött ez?

– A városházáról – válaszolta a férfi.

– Ballantine? Tudhattam volna. Az a rohadt fasszopó! – üvöltötte és keresztülhajította az üres sörös dobozt a kerten.

– Már évek óta rád szállt. Most, hogy kiléptél a hivatalos szervektől és sikeres vagy, azt feltételezi, hogy valami rosszban sántikálsz.

– Az a fattyú! – sziszegte Johnnie, felkapva Alma egyik virágcserepét.

– Hohó! Nyugi! – állította le Pizo. – Nyugodj meg, Johnnie! Valaki jön.

Hirtelen kinyílt az ajtó és egy energiától túlfűtött három éves kissrác rohant ki rajta.

– Pido! – kiabálta Phillip a keresztapja felé rohanva.

Pizo elkapta a kisfiút és a magasba emelte.

– Philly Phil! – kacagott. – Hogy van ez a nagylegény?

– Jól vagyok, Pido. Mikor jön meg a babátok?

Pizo leült és az ölébe ültette a kisfiút.

– Még négy hónap, kölyök. És akkor lesz egy kis barátod, vagy barátnőd, akivel játszhatsz.

– Juppí! – lelkendezett Phillip. – Nézhetünk együtt Teletubbies-t.

Pizo összekócolta a kisfiú haját.

– Persze, kölyök.

– Mama! Nézhet Pizo babája Teletubbies-t velem? – nézett Phillip Johnnie-ra.

A fia hangja segített Johnnie-nak visszanyerni az önuralmát.

– Persze, bajnok. Amit csak szeretnél… Menj, szólj a maminak, hogy hozza a húst!

– Okés, mama! – mondta a kisfiú, és leugrott Pizo öléből.

Miután Phillip eltűnt az ajtóban, Johnnie visszafordult Pizóhoz.

– Ezt még folytatjuk… Ebéd után.

A férfi nem szólt semmit, csak bólintott.

***

– Ez mennyei, kicsim! – mondta Alma, a sztéket ízlelgetve.

– Igazán kitettél magadért, Johnnie – értett egyet Diana.

Johnnie nem is figyelt rájuk. Még mindig azon gondolkodott, amit Pizo mondott korábban. Alma észrevette, hogy valami zavarja őt. Nem tudta, tanácsos-e szóba hoznia a vendégek előtt, ezért csak átnyúlt az asztal fölött, és megszorította a másik nő kezét. Johnnie ránézett, és halványan elmosolyodott. Alma viszonozta a gesztust, majd egy kérdő pillantást vetett Pizóra.

– Juice-t, mama! – szakította félbe a pillanatot Phillip, felemelve a poharát.

Johnnie elvette, és megtöltötte gyümölcslével.

– Egy pillanatra el kell mennem – állt fel az asztaltól.

– Én is megyek – csatlakozott azonnal Pizo, megtörölve a száját egy szalvétával.

Johnnie a bárszekrényhez sétált, és töltött magának egy italt.

– Te is kérsz, Pizo? – A férfi csak rázta a fejét. – Szóval, mond csak el, mi is folyik itt valójában!

– Választási év van, J. Ballantine küzd a szavazatokért. Az eddig nyújtott teljesítménye nem túl meggyőző, ezért most a korrupció elleni harc éllovasaként igyekszik növelni a presztízsét. Kiszemelt már pár embert, de, úgy tűnik, elsősorban rád fókuszál.

– Azóta a nyakamba liheg, hogy rájött, leszbikus vagyok. Én meg nem tehetek ellene semmit – kortyolt bele Johnnie az italába. – Mi a francért baszakszik velem?

– Sikeres üzletasszony vagy. A fenébe is, csak három éve kezdted, és máris kiépítettél egy prominens vállalkozást – válaszolta a férfi. – Kedves barátom, te vagy az ő fehér bálnája. Bármit előbányászna, hogy megfogjon.

– Mit tervez az a sunyi kis menyét? – sziszegte Johnnie.

– Próbálja a gyanú magvait elültetni a testületnél, és… utálom ezt mondani, de a pletyka terjed, mint a futótűz. Talán hamarosan már arra fog pályázni, hogy előszedjék az aktáidat.

Johnnie érezte, hogy elönti a düh. Azok után, hogy ennyit tett a városért és a testületért? Majdnem az életébe került.

– Ez lerombolhatja a hitelemet az ügyfeleimnél – zsörtölődött.

– J! Nincs semmi a kezében. Csak próbálkozik. Tiszta vagy.

– Én tudom, te is tudod. De az ügyfeleim nem. Az a seggfej tönkre akar tenni.

Mielőtt Pizo bármit is mondhatott volna, Alma sétált le a lépcsőn.

– Bocsánat, de Diana azt mondja, elfáradt és szeretne haza menni.

– Oké, Alma. Szólj neki, hogy mindjárt megyek! – kérte a férfi.

– Ö… Johnnie? – habozott Alma. – Minden rendben van?

– Persze, kicsim – erőltetett magára Johnnie egy mosolyt. – Minden rendben.

Alma vetett rá egy gyanakvó pillantást, de aztán úgy döntött, hisz neki. Bólintott, és felsétált a lépcsőn.

– Johnnie, ígérem, nyitva tartom a fülemet, és szólok, ha bármi történne.

Johnnie felállt, és megszorította a barátja vállát.

– Köszönöm, Pizo – mosolygott rá. – Gyerünk! Mielőtt a feleséged elveszti a türelmét. Nem venném a lelkemre, ha a kocsiban kellene aludnod.

***

            Miután ágyba dugták Phillipet, Johnnie átment a hálószobába. Almát épp az öltözködő asztalánál találta, amint a haját fésüli. Amikor észrevette Johnnie jelenlétét, felé fordult.

– Querida! Tudni szeretném, mi történt veled ebéd közben.

Johnnie nehézkesen felsóhajtott és leült az ágy szélére.

– Régi ügy, Alma. Tényleg nem akarok róla beszélni.

Alma úgy döntött, óvatosabb lesz. „Ha nem most, majd máskor, szerelmem. Tudom, hogy valami bánt, és egyszer el fogod mondani” – gondolta, de csak ennyit mondott: – Rendben, szerelmem!

Odalépett Johnnie-hoz egy szál hálóingben. Megsimogatta a nő combját és megcsókolta a nyakát. Johnnie halkan felnyögött, Alma pedig érezte, ahogy a szíve hevesebben kezd verni. „Ez az, Querida!” – gondolta. – „Engedd, hogy eltereljem a figyelmed minden problémádról!”

– Mmm, kicsim! Igazán jó illatod van – mondta Johnnie, a felesége vállára hajtva a fejét.

Alma a testéhez dörgölte a sajátját, engedve, hogy kemény mellbimbói a hálóing vékony szövetén át a másik bőrének feszüljenek. Johnnie eltávolította a ruhadarabot, és a szájába vette a meredező bimbókat. Alma a hajába túrt és hátra döntötte a fejét. Tudta, hogy Johnnie-ban már alaposan dolgoznak a hormonok, ezért teljesen átadta magát a nő akaratának. A hév, ahogy Johnnie rávetette magát, nyilvánvalóvá tette, hogy hosszú éjszaka elébe néznek.

2. fejezet

– Jó reggelt, Laura! Keresett valaki? – kérdezte Johnnie belépve az irodájába.

– Jó reggelt, Johnnie! – válaszolta Laura. A barátjára nézett, és rögtön észrevette, hogy valami zavarja őt. – Ö, minden oké?

Johnnie szórakozottan nézegette az e-mailjait.

– Persze. Minden rendben. Nem aludtam túl sokat az éjjel… Keresett valaki?

– Igen – nyújtotta át neki Laura a híváslistát. Már a középiskola óta ismerte őt, és észrevette, ha Johnnie titkol valamit előle. Miközben a másik nő az üzeneteit olvasta, Laura kivett egy doboz Tylenolt a szekrényből, és a mini hűtőhöz lépett egy flakon vízért.

Johnnie a szemeit dörzsölte. Borzalmasan fájt a feje.

– Laura. Lenne…

Mielőtt befejezhette volna, a másik nő már át is nyújtotta neki az orvosságot és a vizet.

– Tessék, Johnnie!

– Túl jól ismersz – mosolygott rá a másik nő.

– Ezért fizetsz – válaszolta Laura cinikusan.

– Szólj, hogy adjak neked béremelést! – vette be Johnnie a pirulákat.

– Ó, ne aggódj! Szólni fogok.

Johnnie vállalkotása hamar a legsikeresebb cég lett a délkeleti régióban. Három további céggel szerződött, hogy segítség a munkáját. Michael Caruthers, Glenda Washington és Tracy Kenon mind rendkívül tapasztaltak voltak a bűnügyi nyomozásban. A kapcsolataikkal együtt nem sok minden maradhatott titokban előttük.

– Azt hiszem, néhányat visszahívok – mondta, halványan rámosolyogva Laurára.

– Oké, Johnnie! – mondta Laura és figyelte, ahogy a barátja belép az irodájába.

Johnnie számos igazságügyi céget hívott fel, érdeklődve az ügyeikről. Két hívás között viszont az agya csak az előző nap hallottakon kattogott. A polgármesteri hivatal figyelte őt. Még mindig nem hitte el. „Majdnem a fél életemet ezeknek a hálátlan senkiháziknak szenteltem. Hogy adhatnak hitelt Ballantine mocskolódásának?” – gondolta.

– Johnnie! – térítette magához Laura hangja. – A kettesen keresnek. Victoria Krisp az.

Johnnie és Alma akkor ismerte meg Victoriát és a feleségét, Ceciliát, amikor a mexikói nő cége hozzájuk küldte őt, hogy segítsen nekik egy projektben. Azóta a nő lett Johnnie és Alma pénzügyi tanácsadója.

– Köszönöm, Laura – válaszolta és felvette a telefont. – Hello, Tori! Mi a pálya? Még nem jött el az idő a következő megbeszélésünkig, ugye?

– Hello, Johnnie – válaszolta Tori. – Csak azon gondolkodtam, fel tudnál-e jönni hozzám. A mai nap megfelelne.

– Nem lehetne telefonon keresztül, Tori? Csak mond el, mennyi pénzt vesztettem!

– Johnnie, ez komoly! Nem akarom telefonon megbeszélni.

– Rendben, Tori! – bólintott Johnnie. – Nyertél. Pár óra és ott leszek.

Johnnie felkapta a kabátját és a tárcáját, majd kilépett az irodából.

– Laura, légy szíves mond le minden programomat! Virginiába kell mennem.

– Szeretnéd, hogy felhívjam Almát? – kérdezte Laura.

– Nem. Majd én elintézem. Mond meg a többieknek, hogy holnap jövök!

***

– Mama! – kiabálta Phillip türelmetlenül. – Játszol velem? Házat építek.

Johnnie előre hajolt, és nyomott egy puszit a fia homlokára.

– Sajnálom, bajnok. Most nem lehet. Mamának el kell mennie a városból egy időre.

– El a városból? Hova? És mennyi időre? – lépett be Alma a nappaliba a frissen érkezett számlákat szorongatva. Abban egyeztek meg Johnnie-val, hogy csak a legfontosabb munkákat vállalja el a Wilmington Steelnél, egyébként otthon dolgozik. Minél több időt akart Phillel tölteni, legalább addig, amíg a fiú iskolába megy.

Johnnie felegyenesedett, és megcsókolta a felesége homlokát is.

– Tori hívott. Szeretné, ha elmennék hozzá.

– Miért? Van valami probléma? – érdeklődött Alma. – Pénzügyi gondjaink vannak?

– Nem. Semmi ilyesmi. Nem tudom, igazából miről van szó, de ragaszkopott hozzá, hogy menjek oda.

Johnnie megfogta Alma kezét és bevezette a hálószobába. Észrevette, hogy a mexikói nő milyen óvatosan lépked. Bűntudat hasított belé.

– Sajnálom, kicsim. Nem akartalak ennyire meggyötörni múlt éjjel.

– Csss, drágám! Semmi gond. Tudom, hogy már szükséged volt erre – nyugtatta Alma és a két keze közé fogta Johnnie arcát. – Nem mintha nem élveztem volna egyébként is – kacsintott.

Johnnie érezte, hogy az ereiben ismét lüktetni kezd a vér, de Alma leállította.

– Oké, kicsim! – mosolygott rá. – Átöltözöm, és indulok is. – Az órájára nézett. – Már majdnem tíz van. Hatra visszaérek.

– Rendben – mondta Alma. – Már megcsináltam a reggelit. Friss kávéval foglak várni.

– Köszönöm – csókolta meg Johnnie Alma orrát.

***

            Miután Johnnie magára húzott egy kopott farmert és egy pólót, elbúcsúzott a családjától, és elindult Virginiába. Olyan gyorsan hajtott, ahogy csak tudott, amíg el nem érte az államhatárt. Utána azonban, szinte azonnal elkapta egy közlekedési radar.

– Ó, a fenébe is! – átkozta a virginiai törvényeket. – Szóval még negyvenöt perccel többet kell eltöltenem ezzel a rohadt úttal.

Amikor végre megérkezett Tori irodájába, Sheila, a recepciós megkérte, hogy várjon, Johnnie viszont közölte, hogy várnak rá. Tudta, hogy udvariatlanul viselkedik, de a vizsgálat nagyon megviselte. Ismét Sheilára nézett, és kedvesen elmosolyodott. Amíg várakoznia kellett, előredőlt a székében, a térdeire könyökölt, és az eljegyzési gyűrűjét forgatta az ujjai között.

            Az ajtó kinyílt, és Cecilia lépett ki, Torival a nyomában. Johnnie felnézett, és szembe találta magát Cecilia csábos mosolyával.

– Johnnie! – kiáltott fel, átölelve a nőt. – Hogy vagy?

– Köszönöm, jól, Ceecee – válaszolta Johnnie, átölelve a nőt. – És veletek mi van?

– Minden rendben – jött a válasz. Ceecee alig közelítette meg a 160 centis magasságot. Hosszú fekete haját kontyba fogta, ami mégjobban kihangsúlyozta hosszú nyakát. A nevetéstől mindig elővillanó fogai vakító fehéren csillogtak. Sötét bőre sima volt és puha. – És mi újság Almával és a kicsivel?

Johnnie harsányan felnevetett.

– Alma jól van, de Phillipet már nehezen hívhatnád kicsinek. – Büszkeség csillogott a szemében. – Az én kis bajnokom úgy nő, mint a gomba.

– Remek. Helyettem is adj nekik egy jó nagy puszit! – mondta a másik, és Tori felé fordult. – Ne felejtsd el a délutáni találkozót! A srácok számítanak rád.

Tori átölelte, és megcsókolta őt.

– Nyugi! Ott legyek – mondta. – A legjobb formámat fogom nyújtani, és próbálom nem zavarba hozni őket.

– Csodás – válaszolta Ceecee hanyagul. – Ők még nem tudják, mit műveltél errefelé.

– Hé, hé! Egy pillanat! Nem voltam annyira rossz, nem?

– Ó, kérlek! – nevetett fel Ceecee. – De most mennem kell. Vigyázz magadra, Johnnie, és add át a családodnak az üdvözletemet!

– Meglesz – válaszolta Johnnie és adott egy puszit Ceecee arcára.

– Most már én is üdvözölhetlek – lépett oda hozzá Tori, felé nyújtva a kezét. – Hogy vagy, Johnnie?

– Minden rendben. És veled?

– Sheila! Ha keresnének, mondd, hogy elfoglalt vagyok! – szólt Tori a recepciósának, és behívta Johnnie-t az irodába.

– Ceecee remekül néz ki – ült le Johnnie. – Nagyon jól viseli a történteket.

– Nos, eleinte nehéz volt a dolga – mondta Tori, előre dőlve a székében. – Szeptember 11 után sokáig nem volt a régi. Utána meg pár seggfej arra kényszerítette, hogy otthagyja a munkáját.

Jessica Roffey alias Laura Rogers.

Ceecee-t a bőrszíne miatt sokan arab származásúnak nézték. Senki sem gondolt bele, hogy azon a vidéken, ahonnan származott, gyakori ez a bőrszín. Afroamerikai volt, nem közel-keleti.

– A rasszizmus mindenhol jelen van, Tori. De ne hagyd, hogy túlságosan magára vegye! – javasolta Johnnie. A barátjára nézett és látta a szemében fénylő haragot. Afroamerikai és olasz származása miatt őt is mélyen érintette a dolog.

– Ne foglalkozz vele! – futtatta végig Tori a kezét hullámos fekete haján. – Nem azért vezettél ennyit, hogy a mi problémáinkról beszélgessünk.

– Akkor mondd el, miért volt olyan fontos, hogy ide jöjjek!

Tori elgondolkodott egy pillanatra.

– Magam sem tudom miért, Johnnie, de valaki nagyon érdeklődik az anyagi helyzeted után. Minden apró részletet átfésültek.

Johnnie nem akart hinni a fülének. Már a magánéletéről volt szó és a családjáéról.

– Most szórakozol vele? – nyögte.

– Mindent, Johnnie – folytatta a nő. – Még Phillip biztosításait is. Semmi nem kerülte el a figyelmüket.

Johnnie felpattant a székéből és megfeszítette az izmait.

– Az a mocsadék Ballantine! – sziszegte. – Az a kurvapecér harcot akar? Akkor, istenemre esküszöm, megkapja.

– Miről beszélsz? Tudod, mi folyik itt? – kérdezte Tori.

– Az a seggdugasz polgármester rám pályázik – világosította fel Johnnie. – Már egy ideje rám szállt, és most azt hiszi, megfoghat.

Tori felállt, és odalépett hozzá.

– Mi a fenéről beszélsz?

– Ballantine korrupt zsarunak akar beállítani. Próbál rájönni, honnan szedtem a pénzemet. Azt hiszi, nem törvényes úton jutottam hozzá. Azon dolgozik, hogy tönkretegyen.

– Úgy tudom, a forrásaid nem nyilvánosak.

– Ja. Csak Pizo és Alma tudnak róla, honnan van a pénz.

– Értem már. Most, hogy megcsináltad a szerencsédet, megpróbálja úgy beállítani, hogy a maffiától van a pénz – csettintett Tori.

– Bingo. Jó zsaru voltam, Tori. Mindig betartottam a törvényt.

Tori megszorította a vállát.

– Én tudom, barátom… Mit mondtál, hogy is hívják ezt a fickót? – lépett vissza az asztalához.

– Alaxander Ballantine. Miért? – vonta össze a szemöldökét Johnnie.

– Vannak unokatestvéreim New Yorkban. Talán ők tudnak valamit – válaszolta Tori, már nem is figyelve oda.

– New York? Hogy tudnának ők onnan bármit is?

Tori rávillantotta ragadozó mosolyát.

– Meg lennél lepve, mire képesek az emberek. A távolság nem számít… Most hazamész?

– Igen – sóhajtott fel gondterhelten Johnnie. – Haza kell mennem. A családomnak szüksége van rám.

Tori látta a frusztrációt és a szomorúságot az arcán.

– Hívlak, ha megtudok valamit. Fel a fejjel!

– Köszönöm, Tori – húzta el a száját Johnnie.

***

            Miután Johnnie elment, Tori visszatért a munkájához. Felkapta a telefont és beütött egy számot.

– Halló! Bobby? Itt Tori. Egy szívességet kérnék, kuzin.

– Hello, Tori! Mi a pálya? – hallatszott Bobby hangja.

– Egy barátomnak szüksége lenne a segítségedre. Gondja akadt egy közhivatalnokkal. Szeretném, ha utána néznél, mit tudnál előásni Alexander Ballantine-ról. Ő Wilmington polgármestere.

– Delaware? – kérdezte Bobby bizonytalanul.

– Nem, kuzin. Észak-Karolina. Gondolod, tudsz tenni valamit? – érdeklődött Tori.

– Rajta leszek, Tori – firkantotta le a férfi a nevet. – Csak adj pár napot!

– Köszönöm, Bobby.

***

            Ballantine polgármester, a melegek és leszbikusok jogainak nagy ellenzője, Daniel Whitley rendőrbiztossal beszélgetett.

– Van már valami Greenről? – érdeklődött.

– Semmi – rázta a fejét Whitley. – Már mondtam magának, hogy az a nő tiszta.

– Akkor mégis honnan a pokolból szerezte azt a pénzt? – tombolt a polgármester. – A kopók fizetéséből nem telik ennyire. Az a nyomorult szajha sáros és maga hagyja, hogy megússza.

– Figyeljen ide, Alex… - próbálkozott Whitley, de Ballantine félbeszakította.

– Nem! Maga figyeljen ide! Annak a kurvának annyi pénze van, amennyihez nem juthatott hozzá törvényes úton. Van valami emögött és ezt maga is tudja.

– Jó rendőr volt. Majdnem meghalt szolgálat közben, Alex. Senki nem fogja elhinni ezt a mesét.

– Az egy perverz dög. Egy mocskos, undorító homokos. Biztos vagyok benne, hogy nem tisztán jutott ahhoz a pénzhez. Amikor majdnem meghalt, egy olyan személy lőtte le, aki le akart számolni az összes mocskos leszbikussal.

– Az a gyilkos egy őrült volt. Ennyi az egész – mondta Whitney, unva már a folyamatos konspirációkat. – Ha nincs semmi más, én mennék. Van még munkám épp elég.

Azzal felállt, hogy távozzon.

– A munkája, Whitney, az, hogy kitalálja, mit rejteget az a ribanc. Ha nem képes rá, akkor találok valaki mást a helyére.

A rendőrbiztos megfordult és rávigyorgott.

– Ezt vegyem fenyegetésnek, Ballantine?

A polgármester a teljes nyugalom álarca mögül válaszolt.

– Természetesen nem. Csak tájékoztattam a lehetőségeiről.

Whitney tudta, hogy Johnnie tiszta, ezért úgy döntött, nem árthat senkinek, ha megtesz mindent, ami csak elég a polgármester lehűtésére.

– Szólok a belügyeseknek, hogy nézzék át a papírjait. – Csak ennyit mondott, de gondolatban még folytatta: „Remélem ez már elég, hogy betömje a pofádat, Ballantine, te arrogáns seggdugasz.

– Remek, rendőrbiztos! Tudtam, hogy meg fogunk egyezni.

***

            Minél közelebb ért Wilmingtonhoz, Johnnie annál dühösebb lett. Ahelyett, hogy hazament volna, egyenesen a kapitányságra hajtott. Ahogy belépett, azonnal kíváncsi tekintetek kereszttüzébe került. Egyesek örültek neki, mások viszont igyekeztek elkerülni. Ő azonban egyikükkel sem foglalkozott, csak Hill kapitány irodája felé vette az irányt. Nem kopogott, csak szó nélkül benyitott.

– Elmondaná, mi a fene folyik itt? – kezdte. – Miért nyomoznak utánam? Nem csináltam semmit.

– Nyugodjon le, Green! – A kapitány az íróasztala mögött ült. – Tudom, hogy nem tett semmit. Én sem értem, mi folyik itt… Az utasítás még nálam is fentebbről jött.

***

            Pizo tömte magába az ételt, amit Diana készített neki, amikor Smitty berobbant a látóterébe.

– Petrillo! Jobb lenne, ha kivonszolnád a segged az irodádból – zihálta. – Itt van Green és épp leüvölti a kapitány fejét.

– Ó, a francba! – nyögte Pizo és ledobta a szendvicsét az asztalára, hogy elsiessen.

***

– Ez egy agyrém, kapitány! Tudják, hogy tiszta vagyok. Nyilvánvaló, hogy Ballantine áll emögött. Valakinek végre le kéne vernie azt a fattyút, mielőtt én verem ki belőle a szart is – tombolt Johnnie.

– Fékezze magát, Green! – állt fel Hill. Tudta jól, mire képes Johnnie, ha elveszti a türelmét. – Ne tegyen semmi őrültséget! Megértette, Green?

– Mi folyik itt? – lépett be Pizo. – Minden rendben?

– Minden rendben, Pizo – csikorgatta a fogait Johnnie. Kilépett az irodából. – Ha valaki kíváncsi arra, hogy sáros vagyok-e, engem kérdezzen! – emelte fel a hangját, hogy mindenki hallja. – Tudni akarja valaki, hogy mennyi pénzem van, vagy volt? Csak egy kérdésbe kerül. – Várt egy pillanatig a válaszra. – Senki? Akkor ahelyett, hogy agyalnátok és pusmognátok, inkább tartsátok a szátokat!

A rendőrök őt bámulták, de senki nem szólt egy szót sem. Pizo új társa, Drew Best, teljes hitetlenséggel nézett rá.

– Gyáva férgek – mormolta Johnnie és elviharzott.

– Várj, J! – rohant utána Pizo.

– Hagyd elmenni, Petrillo! – szólt neki Best. – Nem éri meg.

Pizo odalépett a férfihez és megragadta a gallérját, közelebb húzva magához.

– Figyeld a számat, Best! – szótagolta. – Te nem vagy Johnetta Green és sosem leszel olyan jó zsaru, mint ő.

– Remélem, soha nem is kerülök olyan pácba, mint ő – vágott vissza Best. Őt is, ahogy Ballantine-t és még sok embert, undorral töltötték el a homoszexuálisok.

– Ebből elég! – ordította Hill. – Petrillo! Hívja fel Green feleségét és vegye rá, hogy beszéljen a fejével.

***

            Alma épp főzött, amikor a telefon megszólalt.

– Halló? – szólt bele.

– Alma! Itt Pizo.

– Hello, Pizo! Minden rendben? – kérdezte a nő, és arra gondolt, Dianával vagy a babával lehet valami.

– Van egy kis problémánk. Úgy tűnik, Johnnie ki akarja ásni a csatabárdot. Fel tudnád hívni, és rávenni, hogy jöjjön haza?

– Johnnie Virginiában van – vonta össze a szemöldökét Alma.

– Már nem. Épp most volt itt.

– Oké. Beszélek vele – mondta Alma, és bontotta a vonalat, hogy aztán tárcsázza Johnnie mobilját.

– Mi az? – szólt bele Johnnie a telefonba.

– Querida! Én vagyok. Hol vagy?

– Úton, hogy meglátogassam a mi nagyra becsült polgármesterünket – köpte Johnnie.

– Johnnie! Szeretném, ha haza jönnél. Nem vagy abban az állapotban, hogy beszélj vele – mondta Alma nyugodtan.

– Túl késő. Már itt vagyok az irodájánál… Szeretlek. – Azzal letette a telefont, és belökte az ajtót.

– Johnnie?! – üvöltötte Alma, mielőtt észrevette volna, hogy a másik már nem hallja. „Mi a fene folyik itt?” – gondolta.

***

– Nem mehet be oda – tiltakozott Ballantine titkárnője, amikor meglátta Johnnie-t.

A nő nem foglalkozott vele, csak belökte a polgármester irodájának ajtaját, félbeszakítva egy megbeszélést.

– Mi a franc baja van velem, Ballantine?! – üvöltötte.

– Jöjjön csak be! – állt fel Ballantine. – Green nyomozó, igaz?

– Kapja be! Pontosan tudja, ki vagyok, maga elvetemült disznó! – tombolt a nő. – Tudni akarom, honnan vette, hogy sáros lennék.

– Vigyázzon a szájára, hölgyem! – vett fel atyáskodó pózt a férfi. – Nem kötelességem kiadni a forrásaimat.

Johnnie szemei vérben forogtak és dühös bikaként fújtatva közeledett Ballantine-hoz.

– Ne jöjjön közelebb, Green! – parancsolta a férfi. – A maga helyében most távoznék.

Johnnie tett még néhány lépést, majd erőt vett magán, és megtorpant.

– A más emberek életében való vájkálás egy olyan ajtó, Ballantine, ami két irányba nyílik – mondta. – Szerettem rendőrként dolgozni, és ebben különösen jó voltam – mondta fenyegetően, majd vetett még egy szikrázó pillantást a férfire, mielőtt távozott.

– Undorító homoszexuálisok! – köpte a férfi.

3. fejezet

            Alma fel-alá járkált a nappaliban. Ideges volt, mivel nem tudta, mi van Johnnie-val és azon gondolkodott, mi történhetett a polgármester irodájában. „Miért ment oda?” – kérdezte magától. Dühös lett, amiért Johnnie elutasította, hogy hazamenjen. – „Lerázott. Mintha nem is számítana neki, mit szeretnék.

– Ó, Querida! – sóhajtott fel hangosan. – Csak érj haza! Olyat kapsz…

– Mi történt, mami? – nézett fel Phillip a játékból.

– Ó… Semmi, mijo – borzolta össze Alma a kisfiú haját. – Mami csak magában beszélt.

– Okés, mami – válaszolta a kisfiú és visszatért a játékhoz.

Újabb harminc perc telt el, amikor Alma végre meghallotta Johnnie autójának hangját, ahogy megáll a ház előtt. Máris az ajtóban termett, várva, hogy a nő belépjen.

– Mama! – kiáltotta Phillip, és odarohant Johnnie-hoz.

Johnnie felkapta, és átölelte őt. Almára nézett  és látta a dühöt a szemében. Ő is még mindig dühös volt a polgármesterrel való találkozás után, de nem mutatta ki. A fia előtt nem tehette.

– Mijo, miért nem mégy, és játszol a szobádban? – simogatta meg Alma Phillip fejét. – Mama is mindjárt megy.

A kisfiú Johnnie-ra nézett, aki bólintott, és letette őt.

– Oké, mami! – válaszolta, és összeszedte a játékait.

Amikor Phillip hallótávolságon kívül ért, Johnnie Almához fordult.

– Kicsim! Bármiről is legyen szó, várnia kell. Nehéz napom volt és nem akarok veled vitatkozni.

El akart lépni, de Alma megragadta a karját.

– Nem vagy már túl öreg ahhoz, hogy ilyen felelőtlenül viselkedj? – sziszegte.

Johnnie dühbe gurult, és közelebb lépett a feleségéhez. Alig volt már egy arasznyi távolság az arcuk között.

– Elment a maradék eszed is? – nyögte dühösen.

Alma megrázkódott a hűvös hangtól. Az együtt töltött évek alatt megtanulta, milyen az, amikor Johnnie igazán dühös. „Mi hozott ki ennyire a sodrodból, szerelmem?”

– A fenébe is, Alma! – válaszolta Johnnie. – Azt mondtam, nem akarok róla beszélni.

Chiara Baschetti alias Alma Martinez Green.

Látta az Alma szemében tükröződő félelmet, ezért tett egy lépést hátra. „Nem érdemli meg ezt. Ez az én gondom, és nem hozhatom haza, hogy a családomon töltsem ki a dühöm” – nyugtatta magát. Alma látványa segített neki ellenőrzés alá vonni az érzelmeit.

– Kicsim! – kezdte nyugodtan. – Bocsánat, amiért kiabáltam. Ez nem rólad szól. Hülye voltam.

– Johnnie. Tudni akarom, mi folyik itt. Tudni akarom, mitől vagy ilyen – suttogta Alma. – Jogom van tudni. Azt hiszem, megérdemlem, hogy elmond, szerelmem.

Johnnie bólintott. Az ablakhoz lépett, kinézett rajta, miközben mesélni kezdett: – Tori azt mondta, valaki nyomoz a pénzügyeim után. Mindent átnéztek. Még Phillip iratait is. – Egy pillanatra elhallgatott, és zaklatottan felsóhajtott. – A belemet is kidolgoztam nyomozóként. Mindent úgy csináltam, ahogy az a szabályzatban le van írva. Az életemet is majdnem elvesztettem, és most azzal gyanúsítanak, hogy törvénytelen úton jutottam pénzhez.

Alma ledöbbent. A magánéletüket érte támadás.

– Elmentem Ballantine-hoz, hogy kérdőre vonjam – folytatta Johnnie. – Látnod kellett volna, hogy nézett rám… Megmondtam neki, hogy én sem maradok tétlen.

Alma látta a dühöt és a kétségbeesést a szemében. Odalépett hozzá, és átölelte.

– Kicsim! Annyira sajnálom. Megértem, hogy érzel.

Johnnie elhúzódott.

– Nem, Alma. Nem értheted.

Elfordult, hogy a felesége ne lássa, ahogy könnycseppek töltik meg a szemeit.

– Lemegyek az alagsorba egy kicsit. Le kell vezetnem a feszültséget. Mond meg Phillipnek, hogy még egy kicsit várnia kell! – kérte, azzal elindult a lépcső felé.

Alma követte a tekintetével, amíg el nem tűnt.

– Annyira sajnálom, szerelmem – suttogta.

***

            Miután a megbeszélés véget ért, Ballantine és az asszisztense, Jonas Peters arról beszéltek, mit derítettek ki Johnnie-ról.

– Hogy merészelt ide jönni az irodámba egy tárgyalás közepén? – üvöltötte a polgármester. – Le kellett volna csukatnom.

– Azt hiszem, ez egy olyan fenyegetés, amit komolyan kell venni, Alex – válaszolta Peters. – Green jó zsaru volt és még jobb magándetektív. Még sok problémát okozhat nekünk.

Ballantine gyűlölte hallani, hogy Johnnie milyen jó zsaru volt.

– Nem volt jó zsaru! – nyögte. – Az egy mocskos homokos. A rendőrség és az egész város szégyene. – Megtett mindent, amit csak tudott, hogy lejárassa Johnnie-t, amíg az még a rendőrségnél dolgozott.

– Úgy gondolja, informálnunk kellene a támogatóinkat arról, hogy mi folyik itt? – kérdezte Peters. – Túl fontosak nekünk, hogy titokban tartsuk, és még veszélyesebb.

– Nincs szükség rá, hogy ilyesmivel zargassuk a barátainkat. Az a szuka nem éri meg a rá fecsérelt időt… Kezelni tudjuk az ügyet.

– Maga a főnök – vont vállat Peters. – De ne becsülje alá Greent! Nem olyan sebezhető, mint azt hiszi. És nem fogja feladni harc nélkül.

– Csak nem fél attól a perverz ribanctól? – sziszegte Ballantine. – Ennyire megrémítette?

– Alex! Az a nő még sok problémát okozhat nekünk.

– Akkor takarodjon el, fülét-farkát behúzva! – legyintett a polgármester. – Az a nő egy senki. Épp itt az ideje, hogy megkapja, amit megérdemel.

– Alex. Nem hiszem, hogy… – próbálta volna Peters meggyőzni, de Ballantine félbeszakította.

– Nem azért fizetem, hogy gondolkodjon, Jonas! Azért fizetem, hogy tegye, amit mondok.

– Rendben, Alex. Ez a maga ügye. Csak remélem, hogy tudja, mit csinál – mondta Peters, és felvette a kabátját.

Ballantine-nak beletelt egy pillanatba, amíg megértette a szavak jelentését.

– Holnap a sajtó elé tárjuk az ügyet. Ez majd lefoglalja azt a szukát.

– Ahogy akarja, Alex – válaszolta Peters. „Ha így akarja, hát legyen, de én nem fogok eltűnni vele együtt a süllyesztőben.” – tette hozzá gondolatban.

***

            Phillip és Johnnie a hálószoba padlóján birkóztak. Alma az ajtókeretnek támaszkodva állt, és figyelte anyát és fiát, ahogy belefeledkeznek a játékba.

– Egy, kettő, három. A győztes pedig Phillip Green Martinez, az új nehézsúlyú bajnok – jelentette be Johnnie, mire a kisfiú felpattant, és úgy járkált körbe, győzedelmesen a levegőbe emelve a kezeit, akár egy igazi birkózó.

A szülei felnevettek a látványtól.

– Oké, ti ketten. Ideje lefeküdni – jelentette be Alma.

– Mami! – tiltakozott Phillip. – Nincs ágy. Még szeretnék játszani a mamával.

– Majd játszol a mamával holnap, bajnok – kapta fel Johnnie, és az ágyra fektette. – Itt a lefekvés ideje.

***

Johnnie a hasán feküdt, és  karjait Alma dereka köré fonta. Próbált megfordulni, de nem volt rá képes, mert valami a hátára nehezedett. Kinyitotta a szemét és óvatosan átnézett a válla fölött és a három éves Phillipet pillantotta meg, ahogy a hátán alszik.

– Alma! Kicsim! Ébredj! – suttogta.

– Ne most, Johnnie! Fáradt vagyok – nyöszörögte Alma.

– Nem az, kicsim! – kuncogott Johnnie. – Nézz ide!

Alma bágyadtan nyitotta ki a szemét, és észrevette a Johnnie hátán fekvő Phillipet, ahogy egy apró nyálcsík folyik ki a szája sarkán.

– Ez a kis bambino egy igazi szabaduló-művész – nevetett Johnnie.

– Hé, bajnok! – keltegette a fiút. – Szeretnél egy nagyfiúknak való ágyat?

– Mama! – pattant fel a fiú, és örömében fel-le ugrált az ágyon.

– Nos, ha hagysz most aludni, miután haza jövök holnap, mamival elmegyünk, és veszünk neked egyet. Oké, bajnok?

– Okés, mama! – bólogatott Phillip, és gyorsan lefeküdt aludni.

Mindketten adtak neki jóéjt puszit, és lekapcsolták a lámpát.

***

– Alma! Annyira szeretlek. Sajnálom, hogy megbántottalak – ölelte át Johnnie a feleségét az ágyon.

– Én is szeretlek – suttogta Alma. – Most pedig gyere! Ideje lefeküdni.

– De én nem vagyok álmos – tiltakozott Johnnie.

Alma elhúzódott tőle, és Johnnie-t nézte, ahogy csábosan rámosolyog…

– Ki beszélt itt alvásról?

***­­

            Johnnie a szokásosnál hamarabb indult el a munkahelyére. Amikor megérkezett, Laura épp kávét főzött, és beindította a számítógépet.

– Reggelt, Laura!

Laura összerezzent és felé fordult.

– Jó reggelt, Johnnie. Ilyen korán?

– Ja. Új megbízatásunk van. Egy nagyon fontos. Minden más várhat.

Johnnie felkapta a bögréjét, és töltött magának egy kevés kávét.

– Amint minden elindul, szeretném, ha mindenki az irodámba jönne.

Laura végigmérte a barátját. Érezte, hogy valami nagy van készülőben.

– Persze, Johnnie. Elintézek mindent.

– Köszönöm, Laura – mondta Johnnie, és az irodája felé indult. – Ha már itt tartunk, ma ne kapcsolj senkit! Senkit… leszámítva persze Almát.

Azzal belépett az irodájába.

­­­

­­­­­­***

            A Green és Társai épületének ajtaja kinyílt, és egy karcsú, középmagas nő sétált be.

– Jó reggelt, Laura! – köszönt Glenda Washington csilingelő hangon. Huszonhét éves jogász volt, aki épp csak elhagyta az egyetemet. Meg kellett szakítania a tanulmányait, amikor teherbe esett és megszülte a lányát, ezért csak most szerzett diplomát. Afroamerikai nő volt, világos tónusú bőrrel és szürke szemekkel. Cherokee stílus szerint apró fonatokba rendezve hordta a haját és világoskék kosztümöt viselt.

– Jó reggelt, Glen! – mosolygott Laura. – Itt vannak az üzeneteid – nyújtott át egy lapot. – Johnnie szeretné, ha bemennénk hozzá, amint Mike és Tracy is megérkezik.

– Miről van szó, Laura? Megint valami nagy ügy?

Laura megrázta a fejét.

– Nem tudom, de akármi is legyen, Johnnie nem lelkesedik érte.

Nem tudták folytatni, mert a következő pillanatban a két férfi belépett az irodába. Mike egy negyvenöt éves volt FBI ügynök volt, aki leginkább egy teddy mackóra emlékeztetett. Tracy pedig egy harminchárom éves korábbi különleges ügynök. Mike korán nyugdíjba kényszerült Ballantine polgármester taktikázása következtében, amikor az megkísérelte „kigyomlálni” a homoszexuálisokat a rendőrségtől.

– Jó reggelt mindkettőtöknek – mondta Laura, átadva nekik az üzeneteiket.

– Reggelt, hölgyeim – mondta Tracy mély hangon.

– Jó reggelt! – vigyorodott el Mike.

– Johnnie szeretné, ha bemennénk az irodájába – mondta Laura, megkerülve az asztalát. A többiek követték.

***

            Johnnie az asztalánál ült, mélyen a gondolataiba merülve, amikor halk kopogás térítette magához.

– Bújj be! – kiáltotta.

A kis csapat megtöltötte az irodát.

– Johnnie! Látni akartál minket? – kérdezte Glen, a másik arcát vizsgálva. – Miről van szó?

Johnnie felállt, és az ablakhoz lépett. Némán figyelte a wilmingtoni látképet. Végül megköszörülte a torkát és belekezdett: – Ballantine polgármester rám feni a fogát. Vizsgálatot indított az üzleti és a magánéletem ellen is. Azzal gyanúsít, hogy korrupt vagyok.

– Micsoda? – szakadt ki Tracy-ből. – Ez egy vicc. Hogy gyanúsíthat az a fattyú ilyesmivel?

Tudta, hogy Ballantine bármire képes. Nem számított neki, kit tesz tönkre.

            Johnnie a férfi felé fordult, és némán ízlelgette a szavait.

– Te ismered a módszereit, Tracy, és mindketten tudjuk, mi mozgatja.

– Nos, mit tehetnénk? – kérdezte Laura.

– Visszalövünk – válaszolta Mike nyugodtan. – Mi is tudunk ám kutakodni.

Johnnie elmosolyodott. Kellemes érzés fogta el, tudva, hogy a barátai mellette állnak.

– Mike-nak igaza van. Mi is akcióba lendülünk. – Egy pillanatra elhallgatott, és visszasétált az asztalához. – Mindent tudni akarok, onnantól kezdve, mikor törölte ki utoljára az anyja a seggét, addig, hogy hányszor hugyozott ma… Elsősorban a pénzügyeit nézzétek! Különös tekintettel a kampánypénzeire.

– Az a hír járja, hogy legutóbb az államon kívülről is kapott támogatást – mondta Laura.

Johnnie szája már a füléig ért. Tudta, hogy Laura mindenkit ismer a városban.

– Ez nagyszerű, Laura! Ennek nézz utána!

– Rajta vagyok, Johnnie! – válaszolta a nő.

– Nos, mindannyian tudjuk a dolgunk – tárta szét a karjait Glen. – Munkára!

***

            Johnnie kissé megnyugodott, és megfontolva, hogy ma jó eséllyel késő estig dolgoznia kell majd, úgy döntött, felhívja Almát.

– Halló! – szólt bele Alma fáradtan a telefonba.

– Hello, kicsim! – mosolyodott el Johnnie. – Mit csinálsz még mindig az ágyban?

– A feleségem teljesen lefárasztott az éjszaka – sóhajtott fel a mexikói nő, tettetett bosszankodással a hangjában, miközben magához szorította Johnnie párnáját. – Hosszú éjszaka volt.

– Nem tehetek róla – kacagott Johnnie. – Az én drága kis feleségem mindig ezt a hatást váltja ki belőlem.

– Szóval, most ott akarod folytatni, ahol abbahagytuk? – búgta Alma csábosan.

– Nem tehetem, kicsim. Bármennyire is szeretném. Sok a munkám… Elfoglalt leszel ebédidő körül?

– Nem. Miért?

– Szeretnék veled és Phillippel ebédelni, aztán elmehetnénk megvenni az ágyát. Utána késő estig dolgoznom kell, és nem akarom megszegni a neki tett ígéretem.

Alma elmosolyodott a Johnnie hangjában érezhető gondoskodás hallatán.

– Persze, Querida. Ott leszünk délre.

– Alig várom.

***

            Ballantine sajtótájékoztatót tartott. A város összes nyomtatott és elektronikus médiumának képviselőit meghívták.

– Hölgyeim és uraim! Egy bejelentést szeretnék tenni – kezdte a városháza lépcsőjén állva. – Már régóta háborúban állunk a köz- és a magánszektorban folyó korrupcióval a mi gyönyörű városunkban. A bűnözés már túl régóta szennyezi a mi szeretett Wilmingtonunkat. – Egy pillanatra elhallgatott, és megeresztett egy jelentőségteljes pillantást a kamerák felé. – Mint polgármester, nagy terveim vannak, hogy visszahódítsam a várost, és minden bűnözőt rács mögé juttassak. – Ismét elhallgatott, és megköszörülte a torkát. – Ez a hivatal vizsgálatot indít minden közszolga és magánszemély irányában, aki kapcsolatba került a városi kormányzattal.

Linda Cruz, a Wilmington Sun újságírója, félbeszakította egy kérdéssel.

– Mikor kezdődik meg a vizsgálat? És kit fognak vizsgálni?

Ballantine idegesen pillantott a nőre, amiért félbeszakította, és vonakodva válaszolt.

– Már elkezdődött. A célszemélyek a városi kormányzat tagjai és magánszemélyek.

– Karen Grae, WWIL – lépett elő egy másik riporter. – Megnevezne néhány vizsgált személyt, és hogy mivel gyanúsítják őket?

Ballantine zavarban volt. Arra készült, hogy csak odadob egy darab mócsingot a riportereknek, amin elcsámcsoghatnak. De most már csak úgy áramlottak felé a kérdések.

– Az egyik vizsgálat alatt álló személy Johnetta Green, a WPD korábbi nyomozója. Úgy értesültünk, hogy része van a szervezett bűnözésben.

Néhányan felhördültek a tömegben. Nem akarták elhinni, hogy egy olyan volt rendőrtiszt, mint Johnnie Green korrupt lehet.

– Honnan vannak az információi? – folytatta tovább a kérdezősködést Grace. – Valóban kapcsolatban áll a szervezett bűnözéssel? Mióta tarthat ez?

– Most aztán alaposan benne vagy a szarban, Alex – mormogta maga elé Peters, tudva, hogy amit Ballanine most csinál, az felér egy politikai öngyilkossággal.

– Nem adhatjuk ki a forrásainkat, és a nyomozás állásáról sem szolgálhatunk információkkal –hárította el a válaszadást Ballantine. – Amint lesz lehetőségünk többet mondani, megtesszük. Köszönöm a figyelmüket.

Azzal gyorsan elfordult, és besétált az irodájába a jól láthatóan gondterhelt Peters társaságában.

            A riporterek azonnal bevetették magukat a kocsijaikba, hogy visszahajtsanak a lapjaikhoz és csatornáikhoz, leadva a sztorit a határidő előtt.

***

            Johnnie, Alma és Phillip visszaértek a vásárlásból. Amikor beléptek az irodába, Laura épp letette a telefont. Johnnie figyelmét nem kerülte el a gondterhelt arc.

– Mi az Laura? Valami baj van?

Laura csak ingatta a fejét. „Hogy mondhatnám el neki?” – gondolta. – „Azonnal a plafonon lesz tőle.”

– Mond mát! Mi történt? – sürgette Johnnie.

– Egy barátom hívott. Riporter a Wilmington Observer-nél – válaszolta Laura vonakodva.

– És?

– A polgármester sajtótájékoztatót tartott ma reggel. Azt állította, hogy kapcsolatban állsz a szervezett bűnözéssel.

– Mi? – kiáltott fel Johnnie. – Ezzel már túl messzire ment. Az a nyomorult kurvapecér!

– Murvakecér – nevetett Phillip.

– Nem, Phillip! – ütött gyengéden Alma a kisfiú szájára. – Ne beszélj ilyen csúnyán!

– Murvakecér – ismételte a fiú. – Mama azt mondta, murvakecér.

– Johnnie! Csinálj valamit! – könyörgött Alma.

Johnnie próbált lenyugodni. Lehajolt és fölvette Phillipet.

– Kisfiam! Amit a mama mondott, az nem volt szép. Nem akarom, hogy eltanuld, oké?

– Okés, mama – válaszolta a fiú.

– Ö… Laura! Tudnál vigyázni egy kicsit Phillipre? Beszélnem kell Johnnie-val – kérte Alma.

Laura elgondolkodva bólintott. „Remélem, le tudod nyugtatni. Mert ha nem, egy rémálom lesz ma vele dolgozni.”

– Gyere csak, fiatalember! – mosolygott Phillipre. – Van neked egy kis gyümölcslevem.

Alma és Johnnie beléptek az irodába. Johnnie nem tudta tartóztatni magát és amint az ajtó becsukódott, egy állatias üvöltés kíséretében lesöpört mindent az asztalról.

– Kicsim! Nyugodj meg! Te is tudod, hogy ez mind hazugság. Az igazság pedig úgyis kiderül. Akkor pedig annak a fickónak vége.

– Addig viszont az a fattyú teljesen tönkretesz – ordította Johnnie. – A fenébe is!

Alma odalépett hozzá, megfogta Johnnie arcát, és mélyen a szemébe nézett.

– Johnnie! Az ügyfeleid nem fogják elhinni ezeket a hazugságokat. Ismernek téged, és tudják, hogy megbízhatnak benned. Hidd el nekem, ki fognak állni melletted! Ha meg nem, akkor meg kit érdekelnek?

– Mindig ilyen optimista vagy – sóhajtott fel Johnnie, átölelve a feleségét. – Ezért szeretlek annyira. Néha már csak te tartod bennem a lelket. – Arcát mélyen a nő hajába fúrta. – Te amo, Alma.

– Én is szeretlek, Querida. Ne maradj túl sokáig! Te quiero hacer el amor – suttogta, jelezve kitörni készülő vágyait, amit már estig is alig tudott tartóztatni.

Johnnie közelebb húzta magához, megcsókolta a nyakát és megmarkolta a fenekét.

– Te deseo ahora? – próbálkozott Johnnie.

– Most? – rökönyödött meg Alma. – És mi lesz Phillippel?

Johnnie odalépett az ajtóhoz és bezárta.

– Laura vigyáz rá. Minden rendben lesz. – Azzal visszalépett a feleségéhez és a kanapéhoz vonta. – Egy kicsit most, a többit pedig majd otthon!

– Si, si, mami – nyögte, ahogy Johnnie a mellei közé fúrta az arcát.

Egy pillanatig élvezte a helyzetet, aztán viszont elhúzódott.

– Mi az? – türelmetlenkedett Johnnie. – Laura vigyáz Phillipre. Nem lesz semmi baj.

– Ne siess annyira, kicsim! Hagyd csak rám a dolgot!

– Igenis, asszonyom! – válaszolta Johnnie katonásan. – Mit akarsz, mit tegyek?

– Vetkőzz! – parancsolta Alma.

– Komolyan beszélsz? – lepődött meg Johnnie.

– Ne kelljen kétszer mondanom! – dorgálta Alma, de a szája csücskében mosoly bujkált.

– Amit csak akarsz, mami – mondta Johnnie és gyorsan levetkőzött.

Teljesen meztelenül állt Alma előtt, a másik nő pedig méregette gyönyörű testét. Csak nézte izmos combjait és teljesen beleremegett a vágyakozásba. Majd tekintete Johnnie pihés szőrzettel borított ágyékára tévedt. Az ajkai remegtek, elképzelve Johnnie puncijának ízét. Végigfuttatta pillantását a feszes hasfalon és a formás melleken, a keményen meredező bimbókon. Már nem bírta tovább. Odalépett hozzá, magába szívva Johnnie kölnijét és felnyögött a vágytól. Végigfuttatta kezeit a másik testén, egyenesen a combjai közé. Lüktető szeméremajkait simogatta, majd becsúsztatta egyik ujját a nedves barlangba. Johnnie vonaglani és nyögni kezdett. A lábai elgyengültek. Alma kihúzta az ujját és lenyalta. Johnnie elmosolyodott és megcsókolta Alma homlokát.

            Érezve, hogy Johnnie mindjárt összeesik, Alma odavezette őt a kanapéhoz.

– Ülj le, szerelmem!

Amikor Johnnie leült, Alma széttárta a combjait és ismét behatolt a lüktető szeméremajkak közé.

– Ó, igen, drágám! – vetette hátra a fejét Johnnie.

Alma elmosolyodott, tudva, milyen hatást vált ki ezzel Johnnie-ból. És még többet akart. Letérdelt, és arcát szerelme combjai közé fúrta.­­­­­­­­­­

***

            Laura az asztalánál ült, miközben Phillip a padlón játszott a kisautójával. A nő hallotta Johnnie nyögéseit, amitől a szőr is felállt a hátán.

– Phillip! Miért nem keresünk egy kényelmes szobát, és nézünk egy kis tévét?

***

            Alma nyelve mélyen Johnnie testében járt, amitől a nő teste hevesen vonaglott. A mexikói nő kezei a melleit markolászták, és a bimbóit izgatták. Ki-be mozgatta a nyelvét, arra ingerelve Johnnie-t, hogy az a csípőjét mozgatva átvegye a ritmust.

– Ó, Alma! – nyögött fel. – Igen, kicsim! Igen…

Alma ismét behatolt a nyelvével, és betolta mellé két ujját is.

– A francba is! Igen, kicsim! Mindjárt… Istenem, segíts! Ó, Alma! – kiáltotta, a levegő kiszorult a tüdejéből, ahogy a teste megfeszült.

Alma feljebb csúszott, hogy megcsókolja őt. Ajkait Johnnie remegő szájra tapasztotta, hogy a másik is érezze a saját ízét.

– Szükségem volt erre, kicsim – pihegte Johnnie.

– Tudom – mosolygott Alma. – Most pedig megyek. Vár még a házimunka. Várlak, amint csak lehet – kacsintott Johnnie-ra.

Johnnie felállt, de a lábai még mindig remegtek.

– Szeretlek, Alma! – nyögte a készülődő nőnek.

– Én is téged, szerelmem.

Bementek az irodából nyíló fürdőbe, hogy felfrissüljenek és gyorsan felöltözzenek, aztán együtt léptek ki az irodából.

            Laura vigyorogva fogadta őket, amitől Johnnie egy pillanat alatt elpirult.

– Most már minden rendben, Johnnie? – kérdezte a nő kihívóan, Johnnie viszont csak felnevetett.

– Rendben vagyok. – Azzal felkapta Phillipet, és átölelte. Adott neki és Almának is egy búcsú puszit, aztán némán figyelte, ahogy távoznak.

4. fejezet

            Mike, Glenda és Tracy a konferenciateremben beszélgettek Johnnie-val. Átrágták már magukat már minden információn, amit csak össze tudtak gyűjteni. Laura lépett be a szobába, mosollyal az arcán.

– Srácok! Sosem fogjátok kitalálni, mire bukkantam – mondta, és lélegzetvisszafojtva várt.

– Bökd ki, Laura! – szólt rá Glenda.

– A mi drága polgármesterünk nem csak a polgároktól és a wilmingtoni cégektől szerzi a kampánypénzeit. Egy társaság is támogatja, akiket úgy hívnak, Alexander Ballantine Barátai.

– És? – vonta fel a szemöldökét Tracy.

– Az Alexander Ballantine Barátai központja nem Wilmingtonban van – válaszolta Laura.

– Akkor hol? – kérdezte Johnnie izgatottan.

– New Yorkban – húzta ki magát Laura büszkén.

– Szóval így, Mr. Polgármester – vigyorgott Johnnie. – Lássuk csak, tudunk-e néhány nevet és arcot is kapcsolni ehhez a társasághoz.

– Rajta vagyok, Johnnie – vágta rá Mike.

– Remek, Mike… Remek munka, Laura.

– Köszi, Johnnie – mosolyodott el a nő.

***

            Este kilenc volt, amikor Johnnie hazaért. Amikor belépett, Almát a kanapén ülve találta egy újsággal a kezében.

– Hello, kicsim – mondta Johnnie, és megcsókolta Alma arcát, leülve mellé. – Phillip alszik már? Tetszik neki az új ágya?

– Igen, Querida. Meghozták az ágyát, és össze is szerelték. – Alma felsóhajtott. – Imádja.

Johnnie azonnal látta, hogy valami nincs rendben.

– Alma? – nyögte, mire a nő szeme azonnal könnybe lábadt. Meg sem bírt szólalni, csak odaadta a nyitott újságot Johnnie-nak. Ő belenézett, és a saját képét látta benne a szalagcímmel, hogy vizsgálat alatt áll, mert a polgármesteri hivatal szerint kapcsolatban van a szervezett bűnözéssel. Azonnal felpattant, és áthajította az újságot a szobán.

– A francba is, Alma. Hogy nyomtathatják ki ezt a mocskot? – nyögte dühösen. – Semmi bizonyítékuk nincs, a fenébe is! Tönkre fognak tenni.

Alma is felállt, és odalépett hozzá.

– Nézz rám, szerelmem! – fogta a két keze közé Johnnie arcát, és arra kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

– Ezek mind hazugságok. Semmije sincs ellened. Amikor majd az igazság kiderül, és ki fog derülni, ő lesz az, aki elhiteltelenedik, nem te, kicsim.

Johnnie hozzábújt, Alma pedig csak átölelte a zokogástól remegő testet.

– Zuhanyozz le, és menjünk aludni! – simogatta meg a fejét, Johnnie pedig bólintott.

***

            Alma tudta, hogy Johnnie hamarosan bejön a szobába, úgyhogy gyorsan meggyújtott néhány aromaterápiás gyertyát. Utána pedig betette az Isley Brothers CD-jüket a hifibe. Elővette Johnnie felcsatolható műpéniszét a szekrényből, amit mindketten csak „Kicsi J”-nek neveztek, és óvatosan elhelyezte az ágyon. Levette a köntösét és befeküdt a takaró alá.

            Amikor Johnnie kijött a fürdőszobából, már teljesen lenyugodott. Körbe nézett és a látvány mosolyt csalt az arcára. Alma suttogva az ágyba csábította őt, és kikapcsolta a hifit, maga mellé vonva a szerelmét.

            Órákig tartó intenzív szeretkezés után hagyták csak egymást pihenni. Johnnie mögötte feküdt, és a nyakát csókolgatta.

– Alma! Annyira szeretlek. Beleőrülnék, ha nem lehetnék veled.

– Én is szeretlek, kicsim – suttogta Alma. – Boldog vagyok, hogy vagy nekem.

– Te vagy a jobbik felem, szerelmem. Mindig tudod, mit tegyél. Megőrülnék, ha nem lennél mellettem.

A nyugalom azonnal tovaszállt, ahogy Johnnie megmarkolta Alma melleit. Alma háta megfeszült, élvezte a lágy érintést. Johnnie feltérdelt, magához vonta a feleségét, hogy megcsókolja az ajkait, a nyakát, a melleit. Az ujjait mélyen Alma szeméremajkai közé mélyesztette, ami mindkettőjükből nyögéseket csalt elő. Rövid ujjazás után Alma mögé került és a nő farpofái közé illesztette a műfalloszt. Alma minden gondolatát átérezte, és engedelmesen rátolatott a szerszámra.

            Johnnie először lassan kezdett csak mozogni, ujjaival a nő csiklóját izgatva. Alma ereiben felforrt a vér, és izgatottan nyögött fel.

– Élvezed, kicsim? Akarsz még? – kérdezte Johnnie, gyorsítva a ritmuson. Alma örömsikolya betöltötte a hálószobát.

– Igen! – kiáltotta.

Johnnie gyorsan megfordította, és a hátára fektette őt. Most a puncijába hatolt be, és szétfeszítette Alma combjait, hogy figyelhesse, ahogy Kicsi J ki-be jár Alma testében.

– Johnnie! Mindjárt elmegyek! – nyögött fel Alma.

Johnnie fölé hajolt, és átkarolta őt, Alma pedig a nyakába kapaszkodott, ahogy a teste megfeszült.

– Ó, Istenem! – kiáltotta.

Johnnie gyengéden harapdálta a nyakát, átkarolva a vállait.

– Alma, kicsim!

***

            Egymást átölelve feküdtek, miközben Johnnie műpénisze még mindig Alma testében volt. Néhány perc szünet után pedig a mexikói nő ismét mozgatni kezdte a csípőjét.

– Még, szerelmem – könyörgött.

Johnnie mohón engedelmeskedett a kérésnek.

***

            Majdnem dél volt már, mire Johnnie megérkezett az irodájába. Amikor belépett az épületbe, riporterek egy csoportjával találta magát szemben.

– Miss Green! Kívánja kommentálni Ballantine polgármester vádjait? – kérdezte Karen Grace.

Johnnie nem válaszolt, csak tovább sétált, de a riporterek követték. Kívülről maga volt a megtestesült nyugalom, de odabent lángolt benne a düh.

– Igaz, hogy kapcsolatban áll a szervezett bűnözéssel? – kérdezte egy másik riporter.

Johnnie figyelmen kívül hagyta a kérdést, és belépett a liftbe, amint az ajtó bezáródott.

– Te jó Isten, Johnnie, mi folyik odalent? – fogadta Laura.

– Egy falkányi riporter basztatja a seggem – válaszolta a mások dühösen. – Az a nyomorult Ballantine elmehet a pokolba.

Megragadta a kávésbögréjét, és a falhoz vágta.

– Senkit se kapcsolj, Laura! Látogatókat sem fogadok.

Azzal beviharzott az irodájába, és becsapta az ajtót.

– Rendben! – sóhajtott, elkezdte feltakarítani a bögre maradványait, és magában azért imádkozott, hogy Johnnie meg tudja őrizni a hidegvérét.

***

– Ez aztán a jó hír! – lelkesedett Ballantine a telefont a füléhez tartva. – Köszönöm a hívását.

Olyan fényesen vigyorgott, hogy azzal akár az egész belvárost be lehetett volna világítani.

– Nos, úgy tűnik, nagyon boldog – jegyezte meg Jonas. – Szeretné megosztaná velem is a dolgot?

– Úgy néz ki, a tervem mozgásba lendült – dőlt hátra a polgármester a székében. – Green annyi újságírót kap a seggébe, hogy azt sem fogja tudni, hol áll a feje.

– És erről maga honnan tud? – érdeklődött Jonas, és leült a főnökével szemben.

– Kaptam egy hívást az egyik barátomtól, aki a The Observernél dolgozik. Greent elárasztották a riporterek, amint belépett az irodájába.

Jonas felpattant, és Ballantine asztalára támaszkodott.

– És én erről miért nem tudtam? Alex! Green nem olyan ember, akivel érdemes összeakasztania a bajszát.

Ballantine mosolya tovatűnt, helyét pedig dühös fintor vette át. Felállt, és ökölbe szorított kezére támaszkodott.

– Én nem kerestem a bajt – hangsúlyozta ki az első szót. – Az a nő szégyent hoz az egész emberiségre. Ahogy a fajtájabeliek mind – fújt egyet. – Itt az ideje, hogy végre leszámoljunk azzal a szoknyavadász ringyóval… Vagy talán maga fél tőle, Jonas? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.

Emanuela de Paula alias Johnetta Green.

Jonas felfortyant dühében ettől az arrogáns viselkedéstől.

– Nem. Én nem tőle tartok. De ők nem fognak örülni neki, ha maga ekkora figyelmet fordít rájuk, és a velünk való kapcsolatukra. – Egy pillanatra elhallgatott és próbálta lecsillapítani magát. – Alex! Green nem fog leszállni rólunk. Azt mondta, meg fogja kezdeni a saját nyomozását és…

– annak a ribancnak nem lesz ideje semmi másra, csak arra, hogy megpróbálja tisztára mosni a nevét – szakította félbe Ballantine. – Túlságosan lefoglalja majd, hogy maga mellett tartsa a klienseit… Ha ez minden – ült vissza a székébe –, akkor akár távozhat is, Jonas. Van még elég munkám, amivel foglalkozni kell.

Jonas mogorván nézett le rá. „Te egy nyomorult kis senki vagy, Alex” – gondolta. – „Ha majd végül elbuksz, én nem fogok eltűnni veled a süllyesztőben.” De nem mondott ki semmit, mert tudta, hogy ezzel senkinek sem használna.

***

            Aznap délután Johnnie épp Tracy-vel beszélt telefonon, amikor kopogtattak az irodája ajtaján.

– Tartsd egy percre, Tracy! – szólt bele a telefonba, majd eltartotta a szájától a kagylót. – Bújj be!

Laura lépett be az irodába.

– Sajnálom, hogy megzavartalak, de van itt valaki, aki látni szeretne.

– Megmondtam, Laura, hogy nem fogadok senkit.

– Johnnie! Azt hiszem, vele kivételt kellene tenned. Azt mondja, hogy egy barátunk barátja és van valamije, ami fontos lehet nekünk – suttogta Laura.

– Tracy! – szólt bele a telefonba Johnnie, de egy pillanatra sem vette le a tekintetét Lauráról. – Később visszahívlak… Szólj neki, hogy jöjjön be!

Ez utóbbi már Laurának szól, aki bekísérte a fiatal férfit, miközben Johnnie felállt a székéből, és megigazította a ruháját.

– A nevem Bobby Cerrone – mutatkozott be a férfi és előre nyújtotta a kezét. – Maga Johnnie Green?

– Igen, én vagyok – szorította meg a férfi jobbját Johnnie. – Mit tehetek önért?

A férfi elmosolyodott, amiről Johnnie egy pillanat alatt rájött, kivel is áll szemben… Ez a mosoly…

– Azért jöttem, hogy segítsek önnek – kezdte Bobby. – Tori unokatestvére vagyok. Azt hiszem, van valamim, ami érdekelheti magát.

Johnnie viszonozta a mosolyát és hellyel kínálta a vendégét. Laura pedig, boldogan, hogy minden a legjobban alakul, magukra hagyta őket.

***

– Veszünk valamit a mamának? – kérdezte Phillip, miközben Almával a bevásárlóközpont felé sétáltak.

– Igen, kicsim – mosolygott le rá a nő. – Vegyünk néhány CD-t a mamának!

– Örülni fog neki, mami?

– Persze, mijo… De ez meglepetés – válaszolta Alma, miközben arra a másik meglepetésre gondolt, amivel ő várja haza Johnnie-t.

***

            Johnnie ellökte magát az asztaltól.

– Ez csak egy rohadt tréfa, ugye? – fintorodott el.

– A maguk drágalátos Ballantine polgármestere egy pedofil – ismételte meg Bobby. – A fiatal fiúkra bukik. New Yorkból jött, ahol bizonyos körökben „chicken houses”-nak nevezett helyekre járt, hogy fiúkat szedjen fel a szexuális játékaihoz.

– Az a képmutató faszszopó… Még van képe a homoszexualitást betegségnek nevezni? Ha valaki beteg itt, az ő. – Dühösen lépett oda a minibárjához. – Mindez idő alatt, amíg annyi fájdalmat okozott olyan sok embernek, ő ugyanazt csinálta, amiért minket megvetett.

Bobby előhúzott egy dossziét az aktatáskájából.

– Nem csak erről van szó. Mindemellett a kis kiruccanásait az adófizetők pénzéből finanszírozta.

Johnnie megrökönyödve nézett rá.

– Azt akarja mondani, hogy mindennel, amivel megvádolt, azt ő maga követte el?

– Nézze meg ezt! – nyújtotta át a férfi a vastag iratköteget. – Szüksége lesz rá.

– Mi ez?

– Fotók – jött a tömör válasz, és amikor Johnnie továbbra is kérdőn nézett rá, folytatta: – Van egy barátom az NYPD-nél. Már régóta figyelik az egyik ilyen házat. Ezek ott készültek.

– Az aktákat értem. De a fényképek… Hogyan?

– A ház tulaja úgy próbálta kimosni magát, hogy fotókat szolgáltatott be a vendégeiről.

Johnnie felnyitotta a dossziét.

– Köszönöm. Ez használhatónak tűnik.

Bobby becsukta az aktatáskáját és felállt.

– Most viszont mennem kell. Itt van a névjegykártyám. Ha bármire szüksége van, csak hívjon!

Johnnie elvette a kártyát és megszorította Bobby kezét.

– Még egyszer köszönöm a segítségét.

– Nem tesz semmit. Tori mondta, hogy sürgős a dolog.

– Tori nagyszerű barát – mosolygott Johnnie.

– Az. És kiváló unokatestvér is. Nem tartanék ott, ahol, ha ő nem lenne. – Bobby az órájára nézett. – Most már viszont tényleg mennem kell. Lekésem a gépem.

– Még egyszer köszönöm.

***

            Alma és Phillip éppen bekanyarodtak a házuk elé, amikor megrohanták őket a riporterek.

– Kik ezek, mami? – kérdezte Phillip a kocsi hátsó üléséről.

– Nem fontos, mijo – mondta Alma idegesen. – Ne félj!

Mire leállította a motort, az újságírók úgy körbevették a kocsit, mint a zsákmányra leső cápák. Alma kinyitotta az ajtót, és kiszállt.

– Miss Martinez! Kívánja kommentálni, amit Ballantine polgármester nyilatkozott Miss Greenről? – kérdezte az egyik riporter.

– No comment – válaszolta Alma. Kinyitotta a hátsó ajtót is, hogy kivegye Phillipet a gyerekülésből. A riporterek azonban folytatták a kérdezősködést. Alma letette a fiát a földre, és a csomagok után nyúlt. – Nem válaszolok – ismételte meg –. Most pedig, hagyjanak békén minket!

A kamerák villogása, a fülsértő zaj, a kérdések vihara megrémítette Phillipet. A kisfiú menekülőre fogta, és kiszaladt az úttestre. Mire Alma utána fordult, már csak a sarkon bekanyarodó, száguldó autót látta.

– Phillip, ne! – kiáltotta, eldobva a csomagokat. – Istenem, ne!­­­

***

­­­­­­­­­­­­

            Johnnie a konferenciateremben ült a társaival, amikor Miguel, Alma bátyja berontott hozzájuk.

– Miguel! Mit keresel itt? – nézett rá Johnnie értetlenül.

– Johnnie! Baleset történt – kapkodott levegő után a férfi.

Miguel már közel volt ahhoz, hogy pánikrohamot kapjon, ezért Johnnie gyorsan odaugrott hozzá, és segített neki leülni.

– Mi történt?... Hol van Alma?

– Nem Almáról van szó… Phillipről – nyögte a férfi a könnyeivel küzdve. – Azonnal indulnunk kell.

***

            Amikor megérkeztek a kórházba, azonnal belefutottak a hisztérikusan zokogó Almával. Johnnie odarohant hozzá, és átölelte őt.

– Mi történt, kicsim? Minden rendben?

Alma szóhoz sem jutott. Csak spanyolul mormogott valamit. Johnnie a két keze közé fogta a nő arcát és a szemébe nézett.

– Nyugodj meg, Alma! Nem te tehetsz róla – mondta gyengéden.

Alma Johnnie szemébe nézett. Azokkal a szemekkel, amelyek pont olyanok voltak, mint Phillipéi.

– Johnnie… – nyögte, kissé visszanyerve az önuralmát. – A riporterek… Ott voltak a házunknál… Phillip megijedt… Kirohant az útra és… Egy kocsi elütötte… Elütötte a kisfiúnkat. – A szemét ismét megtöltötték a könnyek.

Johnnie gyengéden átölelte őt.

– Minden rendben lesz, kicsim. Minden rendben lesz – próbálta megnyugtatni a feleségét, miközben az ő arcán is könnycseppek gördültek le.

Rosa és Miguel velük voltak és Laura és Glenda is hamarosan megérkezett.

– Van valami hír? – kérdezte Glenda.

– Még semmi – rázta a fejét Alma.

Ebben a pillanatban jelent meg az orvos. Johnnie és Alma felpattantak ültükből és a családjuk és barátaik gyűrűjében léptek oda a férfihez.

– Mindent megtettünk – kezdte az orvos. – De nem tudtuk megmenteni… sajnálom.

Fültépő sikoly tört fel Alma torkából. Miguel alig tudta elkapni, mielőtt a padlóra vetette volna magát. Johnnie csak némán bámult az orvosra és könny folyt le az arcán. Közelebb lépett és megragadta a férfi karját.

– Ez nem lehet. A fiam nem halhatott meg – motyogta.

– Sajnálom, asszonyom. Megtettük mindent, ami csak lehetséges – válaszolta a férfi, kiszabadítva magát Johnnie szorításából.

– Johnnie! – suttogta Laura, a barátja vállára téve a kezét. – Almának szüksége van most rád.

Johnnie csak vastag ködön keresztül hallotta a hangját, és hosszú időbe telt, mire felismerte.

– Alma? – tért magához. – Alma. Hol van Alma? – nézett Laurára.

A nő gyengéden a kanapéhoz vezette őt. Johnnie átölelte a feleségét.

– Alma, kicsim! Kérlek. Kelj fel! – kérlelte Johnnie.

Az orvos repülő sót tartott Alma orra alá. A nő szeme felpattant, és azonnal Johnnie-ra nézett. Látta rajta a fájdalmat. Felült, és magához vonta Johnnie-t.

            Amikor már kissé magukhoz tértek, azt kérték, had láthassák a fiukat. Az orvos szó nélkül odavezette őket. Az apró testet látva Alma ismét összeomlott.

– Mijo. Porque, Mi Dios? Porque? – zokogta.

Johnnie csak nézte az összetört kis testet. Végigfuttatta ujjait a fekete fürtökön, és megsimogatta az élettelen arcot, elöntötték az emlékek.

– Mit nézel, bajnok? – kérdezte Johnnie, felemelve a könyvet, amiből épp olvasott a kisfiúnak.

– A kezedet, mama. Olyan nagy.

Johnnie letette a könyvet, és a kezébe vette a fiáét.

– Egy nap, fiam, a te kezed nagyobb lesz, mint az enyém.

– Mikor, mama?

Johnnie adott egy puszit a homlokára.

– Ha majd felnősz, kicsim. Majd nagy leszel és erős.

Johnnie most, a kórházi ágy mellett állva, ismét a kezébe vette az apró, élettelen kezet.

– Most már sohasem fog megtörténni. – Azzal átölelte Almát, és együtt sírtak.

Folytatása következik!