Rea - Egy leszbikus románc története 16. fejezet

Előzmény: Rea - Egy leszbikus románc története 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Rea - Egy leszbikus románc története 15. fejezet
Írta: crazygamelover
Fordította: Sinara

*****************************************************************

– Ez az! – A méz szőke lány nagyon izgatottnak tűnt.

– A feketét, vagy a barnát szeretné? – Egy nagyon udvarias kiszolgáló két ugyanolyan kabátot mutatott, két különböző színben.

– Hm… te mit gondolsz, Rea?

– Mindkettő nagyon szép. Illik hozzád – feleltem.

– A barnát választom – bökött a férfi bal karján pihenő kabátra.

– Nagyon jó választás Mademoiselle. Becsomagolom önnek. Kérem, kövessen! – mondta a férfi, durva francia akcentussal.

Követtük a férfit a kasszához. Most vettem csak észre a névtábláját a mellénye bal felső sarkában. „Jacques”. Elsára pillantottam, aki elővette a bankkártyáját és átnyújtotta a férfinak. Az eladó becsomagolta a kabátot, majd beletette egy dobozba, mielőtt belesüllyesztette volna a Versace feliratú szatyorba. Elsa átvette a szatyrot a férfitól és megköszönte. Ahogy kiléptünk a boltból, az eladó köszönetet mondott a vásárlásért és tartotta nekünk az ajtót. Elsa izgatottan felsikoltott, miközben felém fordult.

– Örülsz? – kérdeztem sztoikus hangon.

– Nagyon – válaszolta, széles mosollyal az arcán.

– Remek. Mert ez volt a negyedik bolt, amibe bementünk. Hál Istennek, végre megtaláltad. – Kiengedtem magamból egy sóhajt.

– Vissza kéne mennünk a hotelbe?

– Igen. Kellene. Reggel indulunk. Pihennünk is kéne egy kicsit – mondtam, belökdösve őt a taxiba.

                Másnap reggel már úton voltunk a reptérre. Kinéztem az ablakon, ahogy elhaladtunk a világhírű Eiffel-torony mellett. Elsa megfogta a kezemet és az ujjaimmal játszott, magára vonva a figyelmemet. Lepillantottam a kezemre az övéi között, aztán fel az arcára. Túlságosan el volt foglalva az ujjaimmal. Csak figyeltem. Olyan volt, mint egy kisgyerek. A mosolya csak szélesebb lett, ahogy összecsúsztatta az ujjait az enyémekkel.

– Néha azon gondolkodom… – kezdte lassan.

– Gondolkodsz? – kérdeztem csipkelődve.

– Igen, gondolkodom. Ezért vannak ujjaink? – emelte fel az egymásba fonódott kezünket.

– Talán. – Egy apró mosoly jelent meg a szám sarkában.

– Olyan jó érzés – mondta, miközben a szemében az az „Ó, de édes” pillantás csillogott.

– Az – terült szét a mosoly az arcomon.

                Miután megérkeztünk a reptérre, becsekkoltunk és körbenéztünk, hogy vásároljunk valami szuvenírt. Úgy egy óra múlva felszálltunk a gépre és én azonnal álomba merültem. Egy örökkévalóságig tartó utazás után megérkeztünk a végcélunkba, New Yorkba. Lustán szálltam le a gépről. Boldogan tapicskoltam a lábammal a padlót, örülve talajnak a hosszú út után. Tizenöt perc után végre én kerültem sorra és átnyújtottam az útlevelemet a pult mögött álló férfinak, aki leellenőrizte, belepecsételt, majd visszaadta.

– Üdvözlöm itthon, kisasszony! – mosolygott rám barátságosan.

– Köszönöm – mondtam és tovább álltam.

Claes már várt rám, a kocsi kulccsal a kezében. Üdvözölt minket Elsával és elmentünk oda, ahova leparkolta a kocsit. Claes nem most találkozott először Elsával. Sokszor összefutottak és az idők során ők is közeli barátok lettek. Bepakoltuk a bőröndöket Claes Seal Gray BMW E90-esébe, aztán én beültem az anyósülésre, Elsa pedig hátra. Claes beindította a motort és elindultunk.

– Miért nem az enyémmel jöttél? – kérdeztem.

– A te kocsiddal? – Nem nézett rám. Csak az utat figyelte.

– Igen.

– Nem hiszem, hogy tudnám vezetni.

– Miért? – kérdezte Elsa.

– Nem tudok kézi sebváltós kocsin vezetni.

– Tényleg? – kérdeztük Elsával egyszerre.

– Tényleg.

– Meg kéne tanulnod – mondta Elsa.

– Én is úgy gondolom – értett egyet Claes.

Miközben beszélgettünk, megszólalt a mobilom. A képernyőre pillantottam, hogy lássam a hívó nevét és felnyögtem, mielőtt felvettem.

– Igen?

– Rea! Én vagyok az.

– Igen. Mi az, Jane?

– Tudom, hogy csak most jöttél haza, meg minden, de lenne itt neked egy fotózás.

– Tudtam – válaszoltam megadó sóhajjal.

– Bocsi. Munka – mondtam a többieknek, egy pillanatra befogva a telefon mikrofonját. – Mikor?

– Ma.

– Ma? – nyögtem fel.

– Igen.

– Mikor?

– Had nézzem meg!... Pontosan nyolcra kellene ott lenned.

– Rendben.

– A szokásos stúdió.

Letettem a telefont és az órámra néztem. Húsz perccel múlt hét. Nem érek oda, ha előtte haza akarok menni.

– Claes, ki tudnál tenni a stúdiónál?

– Persze.

 Kitett a szúdió előtt és mondott néhány bátorító szót, mielőtt elhajtott Elsával. Bementem az épületbe és köszöntem az embereknek. Miután felvettem a ruhát és elrendeztem a sminkemet, gyorsan oda mentem a beállításhoz, remélve, hogy mihamarabb végzek és tudok pihenni. Hamarosan megérkezett a fotós is a kamerával. Na, tessék! Már csak ez hiányzott. Annyi fotós van a világon. Miért pont neki kellett itt lennie? Rám mosolygott, mielőtt elkezdtük a munkát. Három hosszú óra után végre befejeztük. Berohantam az öltözőbe és átöltöztem.

– Egyedül hagyna minket egy kicsit? Beszélnem kell vele – mondta Freya a stylistnak.

– Persze. Már végeztem is. Jó szórakozást!

– Köszönöm!

A hátamat mutattam neki, miközben az ingemet gomboltam be. Anélkül, hogy oda néztem volna, láttam, ahogy a stylistra mosolyog. Az ajtó végül becsukódott és ő odalépett hozzám. Étkarolt hátulról és a csípőm köré fonta a karjait. Éreztem a leheletét a fülemnél. A szívem egyre gyorsabban vert, de csak álltam ott.  Nem tettem semmit. Megfogta a kezem és összefűzte a sajátjával. Éreztem a bőre melegét.

– Hideg a kezed. Vigyáznod kéne. Még megfázol.

A forró lehelete simogatta a fülemet. A hideglelés futott végig a gerincem mentén. Ismét átölelt, majd megragadta a vállamat és maga felé fordított. Mélyen a szemembe nézett és megsimogatta az arcomat. Éreztem, hogy az arcbőröm elpirul a keze nyomán. Elmosolyodott és tovább simogatta az arcomat.

– Elpirultál. De aranyos! – mondta.

– Nem pirultam el! – válaszoltam, szinte automatikusan.

– Nem?

Közelebb hajolt. Az arca már csak néhány centire volt az enyémtől. Egyre közelebb és közelebb hajolt. Egy lépést tettem hátra, de ő követett. Meg próbáltam még egyet hátralépni, de a hátam a kemény falnak ütődött. Mindkét kezével megfogta a vállamat. Nekiszorított a falnak, hogy ne tudjak elfutni. Tekintete az enyémbe mélyedt. Próbáltam elkerülni a pillantását és elfordítottam a fejemet, de ő gyengéden visszafordította. Most ár nem kerülhettem el, hogy mélyen a szemébe nézzek. A belőle áradó érzések fájdalmasak és szomorúak voltak. Egy könnycsepp futott végig az arcán. Ez volt az első alkalom, hogy sírni láttam őt. A látványtól összeszorult a szívem. Miattam sír. Letöröltem a könnycseppet az arcáról a kezemmel. Végigsimítottam azt a puha bőrt, amit már annyi nő megirigyelhetett tőle. Megfogta a kezem és hozzászorította az arcához, aztán megcsókolta a tenyeremet.

– Ne sírj! – suttogtam.

– Miért érdekel? Már nem is akarsz látni – sütötte le a szemét.

– Ez nem erről szól.

– Akkor miről? – kérdezte, olyan nyugodtan, mint még soha.

– Fáj, ha látnom kell téged. De az mégjobban fáj, ha sírsz.

– Miért? Azt hittem, már nem érdekellek.

– De igenis érdekelsz – válaszoltam duzzogva.

– Tényleg? – meglepettnek tűnt.

– Igen.

– Akkor miért? Miért nem jössz velem?

– Figyelj rám! Szeretlek. Teljes szívemből. De elszökni? Nem tehetem. Mi lesz a családommal? A barátaimmal? Az életemmel? És a tiéddel?

– Nem érdekel a családom, ha veled lehetek.

– De engem érdekel az enyém. Nem hagyhatom el őket.

– Nem kell elhagynod őket.

– Hogyan?

– Költözzünk Los Angelesbe!

– Én nem ezt akarom.

– Akkor mit?

– A családod és a vőlegényed… mi lesz velük?

– Még mindig haragszol, amiért nem szóltam neked a vőlegényemről?

– Úgy érzem, becsaptál.

– Megígérem, hogy semmit nem titkolok el előled, soha többé.

– És mi lesz az eljegyzéseddel.

– Nem érdekel. Felbontom.

– Hogy?

– Az eljegyzést… felejtsük is el!

– Biztos vagy benne?

– Teljesen biztos. Mit szólsz? Adsz még egy esélyt?

– Nem akarom, hogy elveszítsd a családod miattam.

– Rendben. Beszélek az apámmal. Együtt csináljuk végig. Meggyőzöm az apámat mindenről.

– Tényleg?

– Igen. Érted bármit megteszek.

– Mi lesz, ha nem működik?

– Elérem, hogy működjön. Ha belehalok is. Bízol bennem?

– Igen.

Gyengéden átölelt és megcsókolt. Hiányzott ez az érzés. Annyira hiányzott nekem. Az arcomhoz simította a hajamat, mielőtt ismét az ajkaimra tapasztotta volna az övéit. Mélyen megcsókolt és gyengéden harapdálta az ajkamat, majd végigcsókolta a nyakamat és magához ölelt.

– Hiányoztál.

– Te is hiányoztál nekem. Szeretlek – mondtam.

– Én jobban szeretlek.

Adott egy csókot a homlokomra és a melléhez húzta a fejemet. Éreztem, ahogy a szívem veri a bordáimat. Hamarosan eltörnek, ha a szívem továbbra is ilyen hevesen ver. Lehunytam a szemem, hogy feloldódhassak ebben a pillanatban. Abban a pillanatban, amikor az ember egész testét melegség önti el. Csak ő számított. Csak ez a gyönyörű, fekete hajú lány a világos bőrével, ami most az enyémhez simult. A mennyekben éreztem magam. Mintha egymásnak teremtettek volna minket. Semmi sem törhette meg ezt az érzést. Most semmi.

Folytatása következik!

Ui.: A képen Franziska Frank alias Elsa Ludwig.