A wilmingtoni hasfelmetsző III. rész

Előzmény:A wilmingtoni hasfelmetsző I. rész
Közvetlen előzmény: A wilmingtoni hasfelmetsző II. rész

Írta: Tonya S. Coley
Fordította: Sinara

**********************************************************

6. fejezet

            Johnnie lassan kinyitotta a szemét. Egy erdő közepén feküdt a hátán. A fák szerteágazó koronáját látta maga előtt, ahogy egészen a szikrázóan kék égig nyúlnak és hallotta az erdei állatok neszezését. Ahogy felállt, észrevette, hogy szarvasbőr ruha és mokaszin van rajta. Mi a fene folyik itt? – futott át az agyán.

            Egy sólyom kiáltása ütötte meg a fülét, ami az égre vonzotta a tekintetét. Figyelte az állatot, ahogy az méltóságteljesen siklik felé, míg végül megállt úgy egy karnyújtásnyira tőle és lassan egy ember alakját öltötte magára. Egy majd 190 centi magas, bronzbőrű, fehér hajú férfi állt előtte, hasonló ruhában, mint ő. Johnnie egyszerűen nem tudta elszakítani a tekintetét a fekete szempártól.

– Apa? Te mit keresel itt? És, tulajdonképpen, én mit keresek itt? – szakadt ki belőle.

– Vörös Bagoly! Túl korán jöttél. Még hosszú utat kell bejárnod, mielőtt ide jutnál. Vissza kell menned – érkezett a válasz.

– Két Toll, – szólította meg az apját az indián nevén – mit jelent az, hogy itt? Nem értelek.

A férfi a lánya büszke szemeibe nézett.

– Gyermekem, megpróbáltál belépni a lelkek világába. De még nem jött el a te időd. Most gyorsan vissza kell térned. Várnak rád. Nézd! – mondta a férfi, miközben a lábaik mellett csordogáló patakra mutatott.

Johnnie Alma arcát pillantotta meg a vízben, ahogy magából kikelve sít Annie vállán. Látta Pizot is, ahogy a kezét egy ajtónak szorítja és az arcán könnyek folynak le. Egy emberi alakot látott feküdni egy kórházi ágyon és beletelt egy kis időbe, amíg rájött, hogy saját magát látja. Ismét Almára nézett és az ő szemébe is könnyek szöktek.

– Sajnálom, kicsim. Annyira sajnálom.

Az apja mellé lépett.

– Gyönyörű az asszonyod. Menj vissza hozzá és légy jó vele! Még egy egész élet áll előtted, hogy boldoggá tedd. Tedd a magadévá teljesen!

– Vissza kell mennem hozzá – válaszolta Johnnie. – De hogyan? Segíts, apa! Kérlek!

– Hunyd le a szemed és térj vissza! De figyelmeztetlek, nem minden az, aminek látszik. Tartsd nyitva a szemed és a füled és ügyelj Almára! – suttogta a férfi titokzatosan, aztán eltűnt.

Johnnie lehunyta a szemét és halkan a levegőbe suttogta: – Jövök, Alma.

            A nővérek már lekapcsolták a gépeket, amikor Johnnie teste hirtelen vonaglani kezdett. Az orvos épp Pizoval beszélt, amikor észrevette a változást.

– Gyorsan! Vissza a monitorokat! – kiáltotta.

A nővér engedelmeskedett és a monitorok ismét felvillantak, jelezve Johnnie rendszertelen szívverését. Nem volt túl erős, de legalább vert.

– Ez hihetetlen – nyögte az orvos, miközben megvizsgálta.

– Hallod ezt? – suttogta Annie Alma fülébe. – Visszajött. Visszajött hozzád, Alma.

Almának ismét könnyek szöktek a szemébe, de ezek most már az öröm könnyei voltak.

            Amikor sikerült stabilizálni Johnnie állapotát, a nővér szólt Almának, hogy bemehet hozzá.

– De csak pár percre – tette hozzá.

Alma azonnal az ágy mellé rohant és megszorította a benne fekvő szerelme kezét.

– Annyira megijesztettél, szerelmem – suttogta és kisöpört néhány tincset Johnnie arcából. – Annyira örülök, hogy visszajöttél. Most már jobban leszel, kicsim. Most már jobban leszel. Emlékezz! Még el kell vinned nyaralni. Megígérted.

Alma! Annyira fáradt vagyok, kicsim – visszhangoztak a szavak Johnnie fejében, de Alma nem halhatta őt. – Csak hagyj pihenni egy kicsit!

Mintha meghallotta volna, Alma halkan suttogni kezdett.

– Tudom, hogy pihenned kell. Úgyhogy pihenj csak! Itt leszek, amikor felébredsz. Csak pihenj nyugodtan! Nem megyek sehova.

            Pizo és Annie a váróteremben voltak.

– Ez a leghihetetlenebb dolog, amit valaha is láttam – nyögte Pizo. – Tudtam, hogy J erős és makacs, de… a fenébe is!

Annie felnevetett.

– Ahogy korábban is mondtam, Vörös Bagolyban egy harcos szelleme lakozik. Harcolni fog, amíg csak tud.

Pizo zavarodottan nézett rá.

– Miért hívod őt így?

– Mert ez a neve. Ő név, amit kiérdemelt. Tudod, hogy az apja cherokee volt, nem?

– Ja. Találkoztam vele pár évvel a halála előtt. De sosem beszéltek ilyesmiről. Nekem Charles Philip Green néven mutatkozott be. Sosem tudtam, hogy van más nevük is – rázta a fejét a férfi. – Te is cherokee vagy, nem? Ugyanabból a törzsből származtok?

– Nem. Johnnie a törzse Pemborke-ban él, Észak-Karolinában. Én Tennessee-ből származom – válaszolta a nő. – Van néhány közös ősünk, még abból az időből, amikor a cherokee-k az irokéz nép része voltak, de ennyi az egész.

– És mi a te neved? – kérdezte a férfi.

– Álló Medve – válaszolta Annie büszkén.

Pizo felkacagott.

– Bocsi, de ezt nem hiszem el.

Mielőtt azonban folytathatták volna, Alma visszajött.

– Hogy van? – kérdezte Pizo, miközben átölelte Alma vállát.

– Tartja magát. Túl lesz rajta – válaszolta Alma.

– Alma, – suttogta Annie, megsimogatva a másik nő vállát. – Pihenned kéne. Feküdj le! Veled maradok ma éjjel!

– Nekem is aludnom kéne – tette hozzá Pizo. – Beszélnem kel a parancsnokkal kilenckor. De utána visszajövök. – Adott egy puszit Alma homlokára. – Ha bármi történne…

– Semmi nem fog történni – szakította félbe Alma és a hangja olyan határozott volt, mint soha azelőtt.

Chiara Baschetti alias Alma Martinez.

            Alma végül álomba merült. Annie viszont nem tudott lenyugodni. Az ajtó előtt sétált és percenként benézett az ablakon. Alma úgy két óra múlva ébredt fel.

– Sokáig aludtam? – kérdezte.

– Nem elég sokáig, Alma – válaszolta Annie nyugodtan. – Még korán van. A nővér megengedte, hogy bemenjek hozzá. Még mindig sápadt, de a szívverése már normális.

Alma fáradtan elmosolyodott.

– Akkor jó. – Azzal felült és végigfuttatta az ujjait a haján. – Látnom kell őt.

            Pizo a kapitányságon dolgozott a jelentésén. Utána beszélt a parancsnokkal és szóbeli jelentést is tett neki a történtekről. Johnnie fegyverét elvitték a laborba, ahol megállapították, hogy nem volt ideje tüzelni.

– Csapdába csalták – mondta Pizo, méregtől csöpögő hangon. – A francba is! Az a kurva meg fog fizetni.

A parancsnok bólintott.

– Ez az ügy kezd egyre nehezebb lenni. Már egy rendőrre is rálőttek. Ha elkapjuk azt a nőt, hosszú börtönévek várnak rá.

– Gondolod, hogy ez büntetés lenne neki? Azt hiszed, hogy elbánnának vele a börtönbe? Hiszen rálőtt egy rendőrre, az Isten szerelmére! Még a végén ki is tüntetik odabent. Ezt az utca öreg törvényei szerint kell elintézni.

– Nyugalom, nyomozó! – intette le a parancsnok. – Elkapjuk, és felelősségre vonjuk. Értesz engem?... Tudom, hogy a társadról van szó…

– Lelőtte és hagyta volna meghalni abban a nyomorult sikátorban! – szakította félbe Pizo ordítva. – A pokolba is! Az a nő már halott. Most már semmi sem mentheti meg. Ha megtalálom azt a kurvát, nem ígérhetem meg, hogy nem repítek golyót a fejébe.

– Lődd le, ha kell! De ne öld meg, ha nem feltétlenül szükséges – utasította a parancsnok. – Most pedig takarodj a szemem elől és nézd meg, hogy van a társad! Holnapig ne is lássalak!

Pizo felsóhajtott.

– Igenis, uram!… És köszönöm. – Azzal elhagyta az irodát.

Ki kell találnom valamit, mielőtt ezek a forrófejűek valami marhaságot csinálnak – rázta a fejét a parancsnok.

            Már csak pár pillanat volt hátra a reggeli hírekig. Egy alak ült egyedül a TV előtt, várva a híreket Green nyomozó állapotáról.

– Johnetta Green nyomozót tegnap délután lelőtték az Oak Street egyik sikátorában Wilmington belvárosában – kezdte a riporter, Karen Grave. – A nyomozót egy gyanúsított lőtte le, akit a társával, Pizo Petrillo nyomozóval üldöztek. Green nyomozó, a wilmingtoni rendőrség nagyra becsült tagja, kritikus állapotban van.

A francba is! – nyögött fel az alak a TV előtt. – Legközelebb nem úszod meg. – Azzal kikapcsolta a tévét és a falhoz vágta.

            Rosa, Alma anyja, a lánya tökéletes öregkori hasonmása volt. Hosszú, vékony és ősz haja volt, amit mindig kontyba fogva hordott. Tíz évvel ezelőtt özvegyült meg. A férje, Alberto, nagyon jóképű férfi volt. Olyan magas volt, mint Alma és barna hajú. Két fiai, Miguel és Guillermo otthon maradt vele. Javier a maga útját járta.

            Reggelit készített, hogy aztán bevigye a kórházba. A fiai épp házon kívül voltak, amikor meghallotta a hírt. Mát évek óta nem vezetett, úgyhogy ki kellett várnia a reggelt, hogy találkozzon Almával. Miguel jött be először a konyhába.

– Siess és egyél, mijo! – szólt rá. – Be kell mennünk a kórházba megnézni Johnnie-t és Almát. Hol van Gui? Nem sokára indulnunk kell.

– Itt vagyok, mami! – lépett be Guillermo.

– Kapd össze magad és egyél! – szólt rá az anyja. – Be kell vinned a kórházba.

– Én nem megyek be ahhoz a kurvához. Ott kellett volna megdöglenie, mint egy kutyának, azért, amit tett a családunkkal – köpte a férfi.

Mielőtt bármit is tehetett volna, az anyja előtte termett és tiszta erőből pofon vágta.

– De, mami! – kiáltott fel.

– Csönd legyen! Hogy mondhatsz ilyeneket? Senki sem érdemli meg a halált – ordította a nő. – Johnnie nagyszerűen bánik Almával. Szereti őt, és jobban megbízik benne, mint te a barátnődben.

Guillermo az arcát dörzsölte, Miguel pedig csak röhögött. Mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát.

– Maminak igaza van, Gui. Úgy bánsz Marisollal, mint egy kutyával. Johnnie pedig körülrajongja Almát, mint egy királynőt. Simán leköröz téged, nagytesó.

– Baszd meg, Miguel! – sziszegte Guillermo, mire Rosa ismét pofon vágta. Miguel pedig úgy röhögött, hogy a narancsleve az orrán spriccelt ki.

7. fejezet

            Johnnie tizenhét napig volt kómában. Alma ez idő alatt egy percre sem hagyta el a kórházat. A családja minden nap eljött, hogy vele legyen, éjszakára pedig Annie maradt vele. Reggel pedig Rosa hozott neki váltás ruhát és ételt. Amíg az anyja elment a misére, hogy egy gyertyát gyújtson Johnnie-ért, Miguel maradt vele. Néha Javier is beugrott. Guillermo viszont csak egyszer jött el, hogy lássa a nővérét, de akkor is csak pár percig maradt.

            Alma minden percben vele volt, amikor megengedték neki, hogy lássa. Aludni és enni sem tudott. Már sötét foltok jelentek meg a szemei körül és fogyni kezdett, de semmi sem akadályozhatta meg abban, hogy a szerelmével legyen.

– Az orvos azt mondta, szépen gyógyulsz – suttogta Johnnie fülébe. – Én itt várok rád, hogy vissza gyere hozzám. Aggódom érted. Már két hete nem hallottam a hangodat. – Egy pillanatra elhallgatott. – Emlékszel, amikor megharagudtam rád és három napig nem voltam hajlandó hozzád szólni? Amikor kibékültünk, azt mondtad, az volt a legfájóbb az egészben. Most már tudom, mire gondoltál. Úgy érzem, mintha meghaltam volna belül. – Egyre halkabban beszélt.

            Johnnie érezte, hogy valaki megérinti a vállát és egy lágy hang szólítja.

– Csak még egy percet! – válaszolta Johnnie álmosan.

A fejében szóló hang felnevetett.

– Nem. Most nem, kicsim. Már eleget várt rád.

Johnnie felnézett és az anyját látta maga mellett állni.

– Anya? – hápogott.

A nő rámosolygott.

– Igen, kislányom. De most kellj fel! Alma már vár rád.

Johnnie viszonozta a mosolyát.

– Olyan jól nézel ki, anya. Hogyan…?

– Így emlékszel rám – válaszolta az anyja. Nagyon vonzó volt. Maxine-nek hívták. Nagyjából 173 centi magas afroamerikai nő volt középhosszú fekete hajjal. A szemei világosbarnán csillogtak és sötét bőre is fénylett. – Itt az idő, hogy felébredj. Eleget pihentél, hogy megkezdhesd a gyógyulást. És ahhoz is itt az idő, hogy visszatérj Almához.

– Alma – ismételte meg a szerelme nevét Johnnie és széles mosoly terült szét az arcán.

– Igen. És most menj! És ne feledd, amit apád mondott! – mondta az anyja és megcsókolta Johnnie homlokát, mielőtt eltűnt volna.

            Alma folyamatosan beszélt hozzá, miközben a kezét szorította. Aztán észrevette, hogy Johnnie egy kissé megszorítja a kezét.

– Johnnie!... Istenem… köszönöm!... Csak még egyszer, kicsim! Kérlek – könyörgött Alma.

Johnnie erősebben szorította meg Alma kezét majd ujjai ismét elernyedtek. Könnyek szöktek a mexikói nő szemébe és megnyomta a csengő gombját, hogy hívja a nővért. A nővér pedig hívta az orvost. Megvizsgálták a reflexeit azzal, hogy egy tollat húztak végig a talpán. Aztán a nővér ellenőrizte a pupilláit. Johnnie, még mindig lehunyt szemmel, a lélegeztető maszk csövéhez nyúlt.

– Üdv újra köztünk, Miss. Green! – mondta az orvos. – Úgy érzi, tud beszélni?

Johnnie csak halk nyöszörgéssel tudott válaszolni. Az orvos szólt a nővérnek, aki eltávolította a maszkot.

– Miss. Martinez! Megkérhetném, hogy várjon odakint? – mondta Dr. Pedrazo. – Csak pár percről lenne szó.

Alma, vonakodva bár, de bólintott és kiment a folyosóra. Elég közel maradt ahhoz, hogy hallja az orvos szavait, majd Johnnie öklendezését. Az ablakhoz lépett és átkozódott, amiért azt elsötétítve találta. Ha férfi lennék, nem lenne szükség erre az egészre – gondolta. – Akkor senki sem nézne rám furcsán, ha megcsókolom.

            Hallotta, ahogy Johnnie felköhög. Aztán egy pár pillanat múlva a köhögés abbamaradt. Az ajtó pedig nagy sokára kinyílt és Alma bemehetett. Gyorsan Johnnie mellé sietett és az ujjai közé vette a kezét.

– Alma? – krákogta Johnnie.

– Igen, kicsim. Itt vagyok – válaszolta Alma és könnyek csordultak le az arcán.

– Szeretlek – suttogta Johnnie, majd ismét álomba merült.

Alma megcsókolta a kezét, aztán hagyta pihenni.

            Johnnie még egy hétig maradt az intenzív osztályon, utána átvitték egy saját szobába.

– Jó reggelt, kicsim – köszöntötte Alma, ahogy leült mellé.

Johnnie szemei felpattantak az ismerős hangra.

– Hello, édesem – mosolygott rá. Észrevette, hogy Alma fáradtnak tűnik és lefogyott. Tudta, hogy arra kellene kérnie, hogy menjen haza és pihenjen, de nem akarta megbántani őt.

– Hogy érzed magad? – kérdezte Alma és közelebb hajolt, hogy megcsókolja.

Hevesen csókolóztak, nem törődve azzal, hogy ki látja meg őket. Amikor pedig a csók véget ért, mindketten alig kaptak levegőt.

– Egyáltalán nem gondoltál magadra, ugye? – érintette meg Johnnie Alma arcát.

Alma úgy bámult a takaróra, mintha hirtelen valami nagyon érdekeset talált volna rajta.

– Ettem, és… – kezdte vontatottan, de Johnnie félbeszakította.

– Alma! Tudom, hogy nagyon aggódtál miattam, de pihenned kell. Nem viselném el, ha itt esnél össze. Azzal megrángatta Alma bő ingét. – Túl sokat fogytál.

Alma megvonta a vállát és mosolyt erőltetett az arcára.

– Csak egy kicsit – mondta.

Johnnie közelebb húzta Almát és megcsókolta az orrát.

– Itt vagy attól kezdve, hogy a látogatási idő elkezdődik, addig, hogy már úgy kell kidobni téged. Azt akarom, hogy menj haza és…

Alma tiltakozni akart, de Johnnie a szájára tette a mutatóujját.

– Menj haza és pihenj! Aztán egyél valamit! Ne ellenkezz, Alma!

Alma belenyugvóan lehajtotta a fejét.

– Rendben, Johnnie. Ha ezt akarod.

Ez jól ment – gondolta Johnnie. – Biztos már túl fáradt, hogy kiakadjon.

Egy csábos mosoly jelent meg az arcán.

– Azt szeretném, ha kipihent lennél, amikor végre kiszabadulok innen. Szükséged lesz az erődre.

– Ne felejtkezz el az állapotodról, kicsim! Nem szabad túl sokat mozognod – intette Alma színlelt szigorral. A kezét Johnnie mellkasára tette a nő pedig a sajátját az övére, közelebb húzva, hogy Alma érezhesse a szívverését.

– Érzed? – kérdezte.

Alma bólintott és a szemébe nézett.

– Csak érted dobog, Alma. Nem tudnék élni nélküled – suttogta Johnnie.

Alma komolyan nézett rá.

– Tudom. Én se tudnék élni nélküled, szerelmem. Amikor azt hittem, elveszítelek, veled akartam halni.

Johnnie megszorította Alma kezét.

– Tudom. Láttalak.

Alma zavarodottan nézett rá.

– Miről beszélsz, Johnnie?

Johnnie felidézte emlékezetében a történteket. Az erdőt, az apját, a szavait, és amit látott a folyó vízében az intenzív osztályról.

Alma megszorította a kezét.

– Testen kívüli élményed volt? – kérdezte.

– Tudom, mit láttam – válaszolta Johnnie. – A munkám még nem ért véget. El kell kapnom azt a nőt, aki rám lőtt és megölte azokat a lányokat.

Alma közelebb hajolt és csendben hallgatta Johnnie szavait. A nő észrevette, hogy túlságosan csendben van.

– Mi jár a fejedben? Mond el!

Alma mosolyt erőltetett az arcára.

– Semmiség – mondta és megcsókolta Johnnie-t. – Haza megyek, ahogy kérted. Majd felhívlak. – Megint megcsókolta. – Te amo, mi vida.

Johnnie elmosolyodott.

– Tudod, milyen sokat jelent ez nekem?... Én is szeretlek, drágám. Pihenj csak nyugodtan!

Alma felállt és komoly arccal szalutált.

– Igenis, asszonyom!

Emanuela de Paula alias Johnetta Green.

            A következő két hétben Johnnie napjait a különböző vizsgálatok töltötték ki. EKG-k, EEG-k, szív-, tüdő- és veseultrahangok. Továbbra is kapott infúziót és fizikoterápián kellett részt vennie. Az izomsorvadása nem volt túl súlyos, úgyhogy gyorsan visszanyerte az erejét. Alma visszatért a munkájához, de továbbra is meglátogatta őt minden délután. Bármennyire is szerette, Johnnie csak néhány órára engedte, hogy vele maradjon, utána ráparancsolt, hogy menjen haza.

            A fizikoterápia után mindig lemosdott és rövid idő múlva már egyedül is képes volt elvégezni a napi teendőit. Amikor egyik alkalommal kijött a mosdóból, meglepetten látta, hogy egy látogató várja a szobájában.

– Mmmm! Csupa lenge ruhás nő és nincs zár az ajtókon – mosolygott Myra és végigmérte Johnnie-t. Elégedetten konstatálta, hogy a nő nem fogyott túl sokat.

Johnnie zavartan húzta össze a köpenyét. Elfelejtette felvenni az övét.

– Myra! Micsoda meglepetés. Hogy vagy? – kérdezte, miközben ügyetlenül próbált leülni az ágyára.

– Jól vagyok, köszönöm. És, úgy látom, te is – válaszolta a nő. – Nagyon örülök, hogy gyógyulsz.

– Köszönöm – takarózott be Johnnie. Miután végzett, a vendégére nézett. – Szóval, mi van veled?

– Igyekszem biztonságban lenni. Kiszálltam a bizniszből – válaszolta Myra büszkén. – Valaki, egy igazán nagylelkű nő, kihúzott a szarból.

Johnnie meglepetten nézett rá.

– Nos, ezek igazán jó hírek. Örülök neked. És ki a szerencsés hölgy?

– Annie – mosolyodott el Myra. – Azt mondta, itt az ideje, hogy gyökeret eresszek.

– Értem… Akkor örülök mindkettőtöknek.

– Csak amiatt aggódom, hogy mit fognak hozzá szólni a többiek – halványult el Myra mosolya. – Hogy Annie egy olyannal mutatkozik, mint én…

Johnnie rá nézett és megsajnálta a lányt.

– Miért nem teszel rá magasról, mit gondolnak mások? Amíg szeretitek egymást, más nem számít.

– Köszönöm, Johnnie. Azt hiszem, ez kellett, hogy megnyugodjak – válaszolta a fiatal nő.

– Nem tesz semmit – válaszolta Johnnie és ölelésre tárta a kezeit. Myra oda lépett hozzá és átkarolta.

Egy nagy árnyék jelent meg az ajtóban és figyelte őket. Mélyen megérintette, amit a barátja mondott a szerelmének. Kilépve az árnyékból, Annie mosolyogva odalépett hozzájuk.

– Hé! Mi folyik itt?

Johnnie felemelte a fejét és megszorította Annie karját.

– Csak gratuláltam neki. Ez minden – mosolygott. – Szóval nyugodj le te nagy melák és ölelj meg!

Észrevette, hogy a barátja boldogabbnak tűnik, mint bármikor korábban. Megölelték egymást és Johnnie gyengéden belebokszolt Annie vállába.

– Nyugi! – nevetett Annie. – Még a végén bepanaszollak rendőri túlkapásért.

– Ha végre kikerülök ebből az ágyból, szétrúgom a hátsód és akkor legalább alapod is lesz rá – válaszolta Johnnie, színlelt komolysággal. – Majd minden nap itt vagy és még csak el sem mondtad.

Annie elmosolyodott.

– Myra akarta elmondani neked. Nem hitt benne, hogy tetszene neked a dolog.

– Figyeljetek, srácok! – mondta Johnnie. – Csak ti tudhatjátok, mi a jó nektek. Ne érdekeljen, hogy mások mit gondolnak. Amíg ti ketten szeretitek egymást, senki más véleménye nem számít.

Annie felé fordult és rámosolygott.

– Szóval megállapodsz. Milyen érzés?

A másik nő felnevetett.

– A legjobb börtön, amiben valaha is voltam.

Azzal átölelte Myrát.

– Aú! – hördült fel Myra. – Ne olyan erősen! Olyan erős vagy, mint egy medve. De ezt szeretem benned. – Azzal a másik nőhöz bújt.

Johnnie elmosolyodott a boldogságukat látva.

– Szóval, meddig tart, amíg elegük lesz belőled és kidobnak? – szakította meg a pillanatot Annie.

– Remélhetőleg holnap. Vagy talán az után – sóhajtott Johnnie. – Már alig várom, hogy kijussak ebből a siralomházból.

– Megértelek. El tudom hinni, hogy legszívesebben már kitekernéd annak a szukának a nyakát. Azóta nem láttam őt a környéken, de ha látnám, helyetted is szétrúgom a seggét.

– Annie! Már mondtam neked, hogy maradj ki ebből! Hagyd ránk, hogy foglalkozzunk vele! – intette le Johnnie.

– Hallgass rá, drágám! A rendőrség majd megoldja – mondta Myra. Túlságosan is jól ismerte Annie heves vérmérsékletét. – Te pedig hagyd, hogy én gondoskodjak rólad.

Ezúttal a telefon szakította félbe az önfeledt pillanatot. Alma kereste Johnnie-t.

– Hello, kicsim. Hogy vagy? – kérdezte a nő.

Egy széles mosoly terült szét Johnnie arcán. Myra és Annie magára hagyták, hogy nyugodtan beszélhessenek.

– Minden rendben, drágám. És veled? Hogy telt a napod?

Alma felsóhajtott. Hiányzott neki Johnnie közelsége.

– Lassan, szerelmem. Inkább lennék veled. Hiányzol.

Johnnie mégszélesebben mosolygott, de most más okból. Érezni szerette volna Alma meztelen testét, ahogy az övéhez simul. Érezni akarta a nő leheletét a bőrén. A magáévá akarta tenni, akár itt, a kórházi ágyon is. De tudta, hogy Alma sosem kockáztatná meg, hogy a nővérek rajtakapják.

– Te is hiányzol nekem, kicsim – kergette el a pajzán gondolatot. – El sem tudod képzelni, mennyire.

Alma is elmosolyodott. Kihallotta a szenvedélyt a másik hangjából. Tudta, hogy Johnnie már alig tudja türtőztetni magát. Miután az elmúlt éjszakákat egyedül kellett töltenie, tudta, hogy Johnnie nem fogadna el nemleges választ.

– Mit csinálsz? Láttad a híreket? – próbálta elterelni Johnnie gondolatait.

Johnnie felnevetett, észrevéve, mit próbál Alma elérni.

– Nem. Ez most nem a hírek ideje. Annie és Myra itt vannak és ők sokkal jobb hírekkel szolgáltak.

– Ó! Tényleg? Mi lenne az? – kérdezte Alma izgatottan.

– Nos – kezdte Johnnie. – Úgy tűnik, Annie barátunknak végre bekötik a fejét.

Meghallva Annie nevét, Myra és Annie benéztek az ajtón.

Alma felnevetett.

– És ki a szerencsés.

– Myra, természetesen – válaszolta Johnnie.

Alma tudta, hogy a két nő között különleges kapcsolat van. Már akkor látta, amikor Myra egyszer ételt hozott Annie-nek a kórházba, amíg Johnnie kómában volt. Tudta, hogy Myra prostituált, de látta a szemében, hogy Annie kedvéért ezt is feladná.

– Ez jó hír. Gratulálj nekik helyettem is!

Johnnie a felemelt hüvelykujját mutatta az ajtóban álló két nő felé és közvetítette Alma szavait.

– Édesem, most mennem kell. De egy órán belül ott leszek – mondta Alma. – Szeretlek.

– Én is szeretlek, kicsim. Várlak. – Azzal letette a telefont és figyelmét ismét a vendégei felé fordította. – Ezt meg kell ünnepelnünk.

– Amint kijössz a kórházból – válaszolta Annie. – De most pihenned kell.

Myra bólintott.

– Igen, Johnnie. Pihenned kell. – Lehajolt, hogy adjon egy csókot Johnnie arcára. – Vigyázz magadra!

Johnnie elmosolyodott válaszként.

– Még egyszer gratulálok, Álló Medve. Nagyon örülök nektek.

– Köszönöm, Vörös Bagoly – válaszolta Annie, széles vigyorral a képén. – Ez sokat jelent nekem.

– Ő jó ember, Annie. Ne törődj azzal, mit mondanak mások! Csak szeressétek egymást!

– Rendben – válaszolta Annie. – Majd még jövünk.

– Akkor legközelebb, srácok – integetett Johnnie.

8. fejezet

            Pizo belefutott Almába, amikor épp mindketten a kórház ajtajában igyekeztek befelé.

– Hello, Alma – köszönt Pizo, átkarolva a nő vállát.

– Hello, Pizo! Hogy vagy? – kérdezte Alma barátságosan.

– Fáradtan. Ma reggel még egy holttestet találtunk – válaszolta a férfi halkan.

– Úr Isten! Akkor az már három. – Egy pillanatra elhallgatott. – Johnnie már tud róla?

– Még nem mondtam el neki. Még a végén agybajt kapna – húzta el a száját Pizo. Túlságosan is jól ismerte már a társát ahhoz, hogy tudja, hogy fog az reagálni. Félt tőle, hogy be kell számolnia a történtekről, de tudta, hogy nincs más választása.

– Pizo! Azon gondolkodtam, hogy megkérem Johnnie-t, hagyja ott a szolgálatot. Ez kezd túl veszélyes lenni – jelentette ki Alma.

Pizo a vele szemben álló fiatal nőre nézett. Tudta, hogy fél, de azt is tudta, hogy Johnnie akkor sem egyezne bele a dologba, ha Alma kérné rá.

– Ö… Alma… Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – dörzsölte a halántékát.

A nő megtorpant és dühösen nézett a másikra.

– Miért? Jogom van ezt kérni tőle, nem? Szeretem őt… és most majdnem elvesztettem. Nem bírom már tovább, hogy úgy kell elengednem reggelente, hogy azt sem tudom, haza jön-e meg hozzám. – Könnyek szöktek a szemébe. – Nem bírom ezt már, érted? Nem tudnék tovább élni nélküle.

Pizo felajánlotta, hogy üljenek le a váróterem egyik padjára.

– Alma! Ezzel a lénye egy részét vennéd el tőle. Beleőrülne. – Egy pillanatra elhallgatott. – Elmondta neked valaha is, hogy miért lett zsaru?

Alma megrázta a fejét.

– Nem. Egyszer kérdeztem őt erről, de nem akart beszélni róla – válaszolta a nő halkan.

– Amikor Johnnie-val partnerek lettünk, elvitt magával Goldsboro-ba egy amolyan családi újraegyesítésre. – Rövid szünetet tartott. – Ez egy évvel az apja halála előtt történt. Olyasmiket tudtam meg aznap, amiről Johnnie sohasem beszélt. Most se tudja, hogy én is tudok róla. – Ismét elhallgatott. – Alma! Csak neked mondom el ezt. J nem tudhatja meg.

Alma várakozóan nézett rá.

– Megtartom a titkod, Pizo.

A férfi bólintott.

– Mr. Green elmondta nekem, hogy amikor Johnnie tizenegy volt, az anyját elrabolták, megerőszakoltak, megverték és kidobták az út szélére.

Alma felhördült.

– Te úr isten! – A kezei remegni kezdtek, és könnyek szöktek a szemébe. – Sosem beszélt nekem erről.

Pizo átkarolta a nő vállát és folytatta.

– Amikor megtalálták, kómában volt és soha többé nem tért magához. Egy hét múlva halt meg. A rendőrség sosem tudta megoldani az ügyet. Tudod, hogy megy ez. Kisváros, fekete áldozat. Szóval, amikor Johnnie leérettségizett, beiratkozott a helyi egyetemre. Jogi diplomát szerzett és belépett a goldsboro-i rendőrséghez. Foggal-körömmel harcolt, hogy vegyék elő újra az ügyet. Amikor pedig végül sikerült ezt elérnie, meg is oldotta azt. – Ismét szünetet tartott. – Most már látod, Alma, ez több neki, mint egy munka. Hivatás… szenvedély.

Alma halkan szipogott. A szerelme annyi szenvedésen ment keresztül. Mit tehetnék most? – kérdezte magától. – Ezek után nem kérhetem arra, hogy hagyja ott az egészet. De a gondolatot sem tudom elviselni, hogy elveszíthetem.

            Pizo adott neki egy kis időt, hogy összeszedje magát, aztán pedig bementek Johnnie szobájába, mindketten a gondolataikba merülve.

­***

            Johnnie épp az öt órás híreket nézte. A fő hír egy bűneset volt. Johnnie felismerte a helyszínt.

– Egy újabb holttestet találtak Atlantic Beach-en – kezdte a bemondó. – A terület, amit A dűnék néven is ismernek, egy újabb brutális gyilkosság helyszínévé vált. Helyi egyetemisták bukkantak az áldozatra, akit napkeltekor azonosítottak. Itt van velem az egyik nyomozó. Elnézést, detektív! Válaszolna pár kérdésemre?

Johnnie felpattant az ágyból és agyát elöntötte a düh.

– Az a kurvapecér – sziszegte, amikor megpillantotta Pizot a képernyőn, amint elhárítja a válaszadást.

Johnnie kikapcsolta a tévét és ordított dühében. A hangra azonnal ott termett az egyik nővér.

– Mi a baj, Miss. Green? Fájdalmai vannak?

Johnnie lángoló tekintettel nézett rá.

– Tűnjön innen a francba! – üvöltötte és a falhoz vágta az ágytálat, nem messze a nővér fejétől, aki ijedtében azonnal kirohant.

Chiara Baschetti alias Alma Martinez.

Amikor Alma és Pizo kiléptek a liftből, beszélgető nővérek egy csoportjába ütköztek. Egyikük, szemmel láthatóan, rendkívül zaklatott volt.

– Miss. Martinez! – fordult feléjük az idősebb nővér. – Miss. Green rendkívül zaklatott állapotban van és halálra rémisztette a nővért is. Kérem. Próbálja meg lenyugtatni!

Alma és Pizo futva tették meg az utolsó néhány métert a szobáig.

– Johnnie! Mi folyik itt? – kérdezte Alma, ahogy berobbant az ajtón.

Johnnie tudomást sem vett a jelenlétéről, csak Pizot bámulta.

– Te nyomorult szemét! Miért nem szóltál? A rohadt hírekből kell megtudnom? – ordította.

– Édesem, kérlek! Nyugodj meg! Ez nem tesz jót neked – kérlelte Alma, próbálva visszanyomni őt az ágyba.

Johnnie olyan dühös volt, hogy nem tudott neki válaszolni.

– J! Nem volt erre időm. Azonnal idejöttem, amint lejárt a szolgálati időm – válaszolta a férfi hűvösen, egy lépést téve előre.

– Baszd meg! – köpte Johnnie. – Ezért van telefonod. Ne mond, hogy nem tudtál szakítani rá néhány percet, hogy szólj nekem! Attól, hogy ebben az istenverte kórházban kell dekkolnom, már használhatatlannak könyveltek el? Erről van szó, „partner”?

Pizo magyarázkodni próbált.

– Nem erről van szó, J! Tudod, mennyit kellett rohangálnom. El kellett mennem a laborba és…

– Baszd meg az egészet! – szakította félbe Johnnie.

– Kicsim! Kérlek… – könyörgött Alma.

Johnnie felkelt az ágyból és a fürdőszoba felé indult. Alma a nyomában volt.

– Johnnie! Mit akarsz csinálni?

Johnnie ledobta a köntösét és meztelenül állt a barátnője és a barátja előtt. Pizo egy pillanatra megdermedt, aztán gyorsan hátat fordított. A nő, végre tudomást véve Almáról, ordítva közölte a mondandóját.

– Elmegyek erről a kibaszott helyről és megtalálom azt a hülye picsát, ha beledöglök is.

– Nem, querida. Nem fogsz – válaszolta Alma szilárdan és a másik elé állt.

– Menj innen Alma! – sziszegte Johnnie.

– Nem fogok! – ordította a másik nő. – Nem mégy sehova, csak vissza az ágyadba – mondta és felkapta a földről a köntöst. – És vedd fel ezt, mielőtt Pizo szívrohamot kap!

Johnnie minden dühe egy pillanat alatt elszállt. Könnyek jelentek meg a szemében és csordultak végig az arcán. A tehetetlenség könnyei. Alma átölelte szipogó szerelmét. Pizo is odalépett és segített lefektetni Johnnie-t. Alma leült az ágy mellé és végigsimította Johnnie arcát, nyakát és vállait.

– El fogjuk kapni, partner – szorította meg a nő kezét Pizo. – Te és én. El fogjuk kapni.

Johnnie csak feküdt az ágyban és sírt. Most már nyugodtabb volt és képes volt felfogni Pizo szavait. Amikor végre erőt tudott venni magán, Pizo tájékoztatta az ügy állásáról.

            Amikor az orvos bejött egy utolsó ellenőrzésre, Johnnie az ágyában volt, Alma pedig egy széken ült mellette. Egymás kezét fogták és várták a választ, hogy mikor engedik ki Johnnie-t.

– Nos, detektív, a tesztjei eredményei jók. Az EKG és az EEG normális. A tüdeje és a mája is szépen gyógyul – mondta Dr. Pedrazo. – Szóval, úgy tűnik, holnap már haza is mehet.

Alma boldogan felsikoltott és megcsókolta Johnnie-t.

– Ne vegye sértésnek, doktor úr, de már épp ideje volt – válaszolta Johnnie.

Az orvos elmosolyodott.

– Tudom. És azt is, miért mondja ezt. Remélem, elkapják azt a gyilkost, detektív.

– Köszönöm – bólintott a nő. – Mikor térhetek vissza a munkámhoz?

Alma összerázkódott a gondolatra. Mit kéne tennem? – kérdezte magától. – Hogy értethetném meg vele? Istenem! Segíts!

– Még két hét. Szeretném, ha visszajönne felülvizsgálatra – válaszolta a férfi. – Addig is felhasználhatja az időt, hogy ismét formába jöjjön.

– Köszönöm, doki! Azt fogom tenni – válaszolta Johnnie.

– Sok szerencsét kívánok – mosolygott rájuk az orvos, aztán távozott.

Alma zaklatott volt. Próbálta kitalálni, mit tegyen. Johnnie hangja rántotta vissza a valóságba.

– Bocsáss meg, kedvesem! Mit is mondtál?

Johnnie észrevette a feszültséget a kedvese arcán és sejtette, hogy mi aggaszthatja a nőt. Tudta, milyen nehéz lehetett Almának arra gondolni, hogy a visszatér a szolgálatba.

– Azt mondtam, hogy ezek nagyszerű hírek.

– Ó! Igen. Azok. Sajnálom. Nem figyeltem. Túl sok minden jár a fejemben – mondta Alma. Aztán felállt és az ablakhoz sétált. Johnnie felkelt az ágyból és mögé lépett, átkarolva a derekát.

– Mi a baj, kicsim? Mond el!

Alma megrázkódott az érintésétől. Az agya folyamatosan a válaszon zakatolt. Mit tehetnék? Mondjam el neki az igazat? Hogy azt szeretném, hogy otthagyja a szolgálatot? Vagy ne mondjak semmit?

– Semmi – válaszolta végül. – Ne aggódj emiatt!

Johnnie közelebb hajolt hozzá.

– Ne próbáld eltitkolni előlem, Alma! Látom rajtad, hogy valami baj van. Tudni szeretném, mi az. Szeretlek, kicsim. Teljes szívemből. Had segítsek!

Alma közelebb húzódott és élvezte kedvese ölelését. Johnnie forró lehelete simogatta a fülét, a hangja pedig megnyugtatta a lelkét. A gondolat, hogy elveszítheti őt, könnyeket csalt a szemébe.

– Félek, Johnnie. Nem tudnám elviselni, ha elveszítenélek – mondta ki végül elfúló hangon. – Ez úttal szerencsénk volt. Nem tudom, végig tudnám-e csinálni még egyszer.

Johnnie félelmei beigazolódtak. Alma szavai pörölyként csaptak le rá. Azt akarja, hogy otthagyjam a szolgálatot – zakatolt az agyában.

– Alma – mondta lágyan. – Óvatosabb leszek ezen túl. Ígérem. Golyóálló mellényt fogok hordani, és nem járok egyedül. Betartok minden előírást.

– Gondolod, hogy ez elég, szerelmem? – kérdezte Alma halkan. – Meg tudod ígérni, hogy nem fordul elő egyszer, hogy elmégy otthonról és nem jössz haza?

Johnnie tudta, hogy nem adhat erre garanciát. Veszélyes munkát űzött és ezt Alma is tudta. Miért most? – gondolkozott. – Mert most jött rá, hogy elveszíthet, te idióta! – feddte meg magát. – Döntened kell. Alma, vagy a szolgálat?

Csendben álltak egymás karjaiban. Mindketten azon merengtek, mit gondolhat a másik. Johnnie azon gondolkodott, hogy ha nemet mond, Alma elhagyja-e, Alma pedig azon, mit reagál Johnnie, ha ezt kéri tőle.

            Jobban szeretem Almát, mint bármit ezen a világon. Ha fel kell adnom érte a munkámat, hát megteszem – döntött Johnnie. Alma szemébe nézett és látta benne a könnyeket.

– Megteszek bármit, amit kérsz – csókolta meg.

Alma mélyen a szemébe nézett. Látta benne a kétségbeesést, de azt is, hogy ha megkérné rá, Johnnie a munkáját is feladná érte. Emlékezett, mit mondott Pizo. Ez az ő hivatása.

            Mély levegőt vett, mielőtt megszólalt volna.

– Nem akarom azt kérni tőled, hogy add fel a hivatásod. Tudom, mennyit jelent ez neked. De meg kell ígérned nekem valamit.

Johnnie visszatartotta a könnyeit és néma hálát rebegett.

– Bármit, szerelmem.

– Azt szeretném, ha megígérnéd, hogy megteszel mindent, hogy minden este haza tudj jönni hozzám.

– Isten a tanúm rá, megteszek bármit, hogy minden este a karjaidban alhassak el. Szeretlek, Alma.

Alma magához húzta Johnnie-t és megcsókolta. Puha, gyengéd csóknak indult, de aztán Johnnie mélyen bedugta a nyelvét a szájába, és heves csókolózásba kezdtek. Végül már levegőt sem kaptak, és csak ez kényszeríttette rá őket, hogy abbahagyják. Johnnie adott egy puszit Alma arcára. Érezte, ahogy a vére lüktet, miközben magához öleli Almát.

– Kicsim. Le kell állnunk – suttogta Alma.

– Szükségem van rád. Érezni akarlak. Kérlek, kicsim! Engedd! – könyörgött Johnnie, ahogy végigsimította Alma mellét, ajkai pedig a bőréhez tapadtak.

– Nem tehetjük. Bárki bejöhet – nyögte Alma. De Johnnie csak folytatta. Odahúzta Almát a székhez, majd az ajtóhoz, hogy becsukják azt.

– Senki sem jöhet be. Kérlek, kicsim! Nem tudok várni tovább.

Elterült az ágyon és magára húzta Almát. – Kérlek.

A másik nő már nem volt képes tovább ellenállni neki, úgyhogy a vágytól vezérelt kezei behatoltak a kórházi köpeny alá. Ujjai Johnnie combjainak feszültek, amitől a nő megrándult, mintha áramütés érte volna. Amikor az ujjai elérték Johnnie lüktető ágyékát, a nő felsikoltott. Mintha ezernyi tűz lobbant volna lángra a testében. Alma a szájára tapasztotta az övét, és heves csókolózásba kezdtek. Nyögések és sikolyok törtek fel, ahogy Alma ujjai eltűntek Johnnie combjai között. Két ujját tolta be a nő szeméremajkai közé. Nem kellett sok hozzá, hogy a szerelme elélvezzen.

            Johnnie nehézkesen lihegve terült el az ágyon. Látta az aggodalmat Alma arcán, úgyhogy kedvesen rámosolygott.

– Jól vagyok, kicsim. Ne aggódj!

Megcsókolta Almát, aztán lehúzta a nőről a blúzát. Kedvese dereka köré fonta a karjait és a bugyija alá tolta az ujjait. Aztán egy gyors ötlettől vezérelve maga alá gyűrte a nőt.

– Akarlak. Most – nyögte.

Legnagyobb meglepetésére, a nő nem ellenkezett. Johnnie gyorsan lehúzta a bugyiját és a feje eltűnt Alma lábai között.

– Igen… – nyögte a mexikói nő, ahogy szerelme nyelve behatolt a szeméremajkai közé. Johnnie felgyűrte Alma melltartóját és megmarkolta meztelen melleit. Almának be kellett fognia a száját, hogy ne üvöltse fel az egész kórházat a gyönyörtől.

– Ez csak egy kis előzetes volt – suttogta Johnnie. – Csak várj, amíg hazatérek!

– Holnapig nem tudok várni – válaszolta a másik nő. – Annyira hiányzol az ágyból.

Johnnie dühös lett, amikor arra gondolt, mit is veszített el majdnem. Az a szemét ribanc majdnem elvette tőlem ezt. A szerelmemet. Az életemet. Ezért meg fog fizetni. Erre megesküszöm.

            Alma észrevette a változást az arcán, és gyengéden megfogta a könyökét.

– Valami baj van?

– Ó… sajnálom. Nem. Minden rendben – válaszolta Johnnie, de nem bírt rá nézni. – Csak néhány dolog futott át az agyamon.

– Hazudsz – válaszolta Alma lágyan. – Tudom, hogy arra a gyilkodra gondolsz. Látom a szemeidben, hogy a bosszún jár az eszed.

– Nem teszek semmi őrültséget – válaszolta Johnnie. – Meg fogok fizetni neki, de a régi, jól bevált módszereket fogom használni. Csak az zaklatott fel, hogy majdnem elveszítettelek.

– Tudom, mire gondolsz, drágám. Ezt le kell rendezni. Meg kell fizetnie. De nem csak azért amit veled… amit velünk tett, hanem minden bűnéért, amit az áldozatai ellen elkövetett – suttogta Alma, ahogy beletúrt Johnnie hajába.

Johnnie lehunyta a szemeit és élvezte a kedvese érintését.

– Igazad van. Mind mindig – mondta.

– Ez is igaz – mosolyodott el Alma.

Johnnie felnevetett és megcsókolta a nőt.

– Jobb lesz, ha rendbe szeded magad, mielőtt valamelyik nővér bejön.

Alma felkelt és rendbe szedte a ruháit. Aztán visszament az ágyhoz még egy utolsó csókra.

– Reggel azonnal itt leszek, amit tehetem.

– Nem kell aggódnod, szerelmem. Mire ide érsz, én már készen leszek – válaszolta Johnnie.

Alma még egyszer megcsókolta, aztán elment.

***

            Amikor Alma hazaért, telefonált néhányat és tudatta mindenkivel, hogy Johnnie-t másnap kiengedik a kórházból, úgyhogy délután megtarthatják az üdvözlő parti-t. Lezuhanyozott és átöltözött, aztán elkezdte készíteni az ételt másnapra.

Folytatása következik!