Mindig rád vártam - Egy biszexuális lány kalandjai 4. fejezet

Előzmény: Mindig rád vártam - Egy biszexuális lány kalandjai 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Mindig rád vártam - Egy biszexuális lány kalandjai 3. fejezet
Írta: crazygamelover
Fordította: Sinara

********************************************************

                Egyedül mentem haza. Alex felajánlotta, hogy haza visz, de én visszautasítottam. Egyedül akartam lenni egy kicsit. Egyenesen a medencéhez mentem, melltartóra és bugyira vetkőztem és beugrottam. Le kellett higgadnom és ez segített. Tizenöt percig lebegtem a víz felszínén. Nem úsztam. Csak lebegtem. Hirtelen hallottam, ahogy Vanessa a nevemen szólít. Vanessa a házvezetőnőnk. Egy kedves és szorgalmas negyvenes nő. Mindig gondoskodott rólunk a nővéremmel.

– Rain! Telefonon keresnek – mondta, és felém nyújtotta a telefont.

Kiúsztam a medence szélére és kimásztam, miközben átvettem Vanessától a telefont.

– Ki az? – kérdeztem, befogva a telefon mikrofonját.

– Rhiannon – válaszolta mosolyogva.

– Köszönöm.

Rhiannon a nővérem. New Yorkban él és modellként dolgozik. Néha felhív, de csak akkor, ha van valami fontos mondanivalója. Egyébként csak SMS-t ír. Ő is tudja, hogy bi vagyok. Ő is bi… vagy mégsem? Nem tudom. Néhány napja egy lánnyal randizik. Előtte pedig sosem volt fiúja.

Vanessa egyedül hagyott és bement a házba. Leültem az egyik napozóágyra a medence szélén. A bal fülemhez emeltem a telefont és elvettem egy törülközőt a napozóágy melletti asztalról.

– Hello, nővérkém! – mosolyogtam beszéd közben.

– Hello neked is! Mi a baj? Fura a hangod. Mi történt?

– Ááá, igen… Van néhány problémám.

– Mi az? Csak nem megint az a hólyag, akiről már korábban is beszéltél?

– Nem. Nem róla van szó.

– Akkor mi az? Mond el, Rain!

– Nem tudom, nővérkém. Össze vagyok zavarodva.

– Tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem, Rain.

– Oké! Miranda tett nekem egy vallomást néhány napja.

– He? Vallomást? Mit vallott be? – Rea hangja izgatottnak tűnt.

– Azt mondta, hogy szeret engem és szeretné, ha együtt lennénk.

– Tényleg? És mit válaszoltál neki.

– Nemet mondtam. Azt mondta, megérti, de dühbe gurult, amikor elmentem randizni egy sráccal és követett… már megint.

– Értem… és te mit gondolsz?

– Én…

Elmondtam neki Charity javaslatát és azt, ami történt köztem és Miranda között.

– Tudod mit, Rain? – mondta Rea komoly hangon.

– Mit?

– A barátodnak igaza van. Ha szereted őt, ne habozz!

– Mondani könnyű. Én nem vagyok ennyire biztos. Szükségem van rá, hogy gondolkozzak egy kicsit.

– Igen. Ez most a legjobb döntés.

– Ja. De tulajdonképpen miért hívtál? Van valami veled?

– Á, igen! Csak azt akartam mondani neked, hogy ma elutazom Ausztráliába néhány napra.

– Ó, oké! Szórakozz jól!

– Kösz, Rain!

– De ne kerülj túl közel Freyához! – kuncogtam.

– Fogd be, Rain! Kinyírlak, ha egyszer hazamegyek.

– Upsz…!

– Na mindegy! Hello Rain! Szeretlek.

– Én is szeretlek, nővérkém.

 Letettem a telefont és bementem a házba. Hallottam, ahogy egy kocsi megáll az ajtó előtt. Valószínűleg anya jött haza. Gyorsan felszaladtam az emeletre, lezuhanyoztam, majd magamra kaptam egy sortot és egy topot, majd ismét lementem. Anyukám az ebédlő asztalnál ült és rám várt. Oda mentem hozzá és adtam egy puszit az arcára. Elmosolyodott és megkért, hogy üljek le. Elkezdtünk ebédelni.

                Anyukám építészmérnök. Valójában ő tervezte a mi házunkat is, amiben most lakunk.

– Szia, drágám! Milyen volt a napod? – kérdezte.

– Jó volt. És a tied?

– Fárasztó. Ahogy mindig. A klienseim az őrületbe kergetnek.

– Túl sok elvárás, mi?

– Igen. Rengeteg mindent összehordanak és elvárják, hogy teljesítsem. De ez a normális. Mindenki olyan házat akar, ami hozzá illik. Csak… nehéz mindent összehozni.

– Igaz. De ugyanakkor szórakoztató is, nem?

– De. Az.

– Az jó – mondtam, miközben az ételt lapátoltam a számba.

– Drágám… – bámult rám anyukám.

– Mi az? – kérdeztem, egy újabb adag tésztát pakolva a számba.

– Rengetegszer mondtam már, hogy ne beszélj tele szájjal!

– Tényleg? – vontam fel a szemöldököm.

– Igen. Már vagy három éves korod óta, vagy régebben.

– Tudod mit, anya? Rea is mindig ezt mondja nekem.

– Hogy ne beszélj tele szájjal?

– Igen – bólintottam.

– Akkor jó. Ő figyelt. Veled ellentétben – kuncogott.

– Tök mindegy – forgattam a szemem.

Gyorsan belapátoltam az ételt, nem várva ki, hogy az anyám leszidjon. Csak aztán vettem észre, hogy apukám nincs még otthon. Felnéztem a faliórára. Már háromnegyed kilenc volt. Azt ígérte, hogy eddigre már itthon lesz.

– Anya, hol van apa?

– Ó, majd elfelejtettem. Még el kell intéznie valamit az irodában. Szóval, egy kicsit késni fog.

– Azt észrevettem.

Már egy ideje nem láttam az apámat. Elég szomorú, de nem igazán bánom. Dolgozik. Anyámat sem látom vacsora előtt. Szóval, kicsit magányos vagyok. Kivéve, ha a nővérem itthon van. Mióta a nővérem elköltözött, méginkább egyedül vagyok itthon. Nagyon hiányzik. Ó, majdnem elfelejtettem mondani anyának, hogy Rea telefonált.

– Hé, anya! Rea telefonált.

– Tényleg? Mit mondott?

– Azt mondta, elutazik Ausztráliába pár napra.

– Mit csinál ott?

– Munka. Elég nagy, úgy tűnik.

– Az jó, neki. Majd felhívom később, hogy gratuláljak.

Vacsora után felmentem a szobámba. Leültem az íróasztalomhoz és nekiálltam a házimnak. Eltelt egy óra, aztán még egy fél. Aztán hirtelen a számítógépem jelzett. Megnyitottam az MSN-emet és megnéztem, ki az.

                Charity volt az.

– Hello! Még mindig fent vagy? Remélem, még mindig fent vagy.

Mosolyogtam magamban és válaszoltam.

– Fent vagyok. Csinálom a házim.

– Az szopás.

– Ja. Tudom. Te már befejezted?

– Ja. Már korábban Mirandával megcsináltuk.

– Ó!

– Miért nem csinálod meg holnap? Vasárnap lesz, emlékszel?

– Nem tudom. Vasárnap nem szeretek leckét írni.

– Tudom. Én sem.

Még vagy két óráig beszélgettünk… Aztán…

– Nem vagy álmos? – kérdezte.

Sóhajtottam és közben Miranda jutott eszembe.

– Nem. Túl sok a stressz.

– Mi az?

– Semmi lényeges.

– Miranda, ugye?

Megfogott. A homlokomra tapasztottam a tenyerem és hátra dőltem a széken.

– Igen.

– Mit akarsz csinálni? – kérdezte.

– Nem tudom. Még gondolkodom rajta.

– Szereted, vagy sem?

– Szeretem, de… nem tudom. Annyira nehéz.

– Mi nehéz?

– Járni a legjobb barátnőddel… Nem?

– El kell döntened.

– Tudom, oké?

– Igen, de adj neki egy esélyt!

– Gondolkozom rajta.

– Rendben. Tedd! Fáradt vagyok. Mindjárt ledőlök.

– Oké! Azt hiszem, én is ezt teszem. Már hajnali 2 van.

– Jó éjt, Rain!

– Jó éjt!

– Hé, Rain!

– Mi az?

– Töltsük együtt a holnapot!

– Oké!

– Eljössz hozzánk?

– Oké!

Ledobtam magam az ágyamra. Betakaróztam és elmosolyodtam Charity-re gondolva. Annyira kedves lány. Kedvelem őt. Azt hiszem, jó barátok leszünk. Lecsuktam a szemem és elaludtam.

                Másnap reggel az óra hangjára keltem. Lustán másztam ki a meleg és kényelmes ágyból, és rendbe hoztam magam. Aztán pedig futottam egyet a környéken. Nem túl sokan futnak ilyen korán. Még csak reggel 6 volt. Úgy egy óra múlva vissza mentem a házba és lezuhanyoztam. Felvettem egy kék toppot és egy sötétkék farmert. Lementem a konyhába és megcsináltam a reggelim.

                Később, aznap délután elmentem Charity-ékhez. Benyomtam a csengőt és vártam. Néhány pillanat múlva egy harmincas évei végén járó nő nyitotta ki az ajtót. Úgy nézett ki, mint Charity. Bizonyára ő Charity anyja. Udvariasan rámosolyogtam és bemutatkoztam.

– Szép napot, Mrs. Leighton! Rain vagyok. Charity barátja – nyújtottam a kezem.

– Örülök, hogy megismerhetlek, Rain. Charity fent van. Menj csak! – rázta meg a kezem.

– Köszönöm, Mrs. Leighton.

– Nem tesz semmit. És, kérlek, szólíts Stellának! – mosolygott rám.

– Oké! Köszönöm, Stella.

Felmentem az emeletre és bekopogtam Charity ajtaján. Ő nyitotta ki és beengedett és hellyel kínált maga mellett a kanapén. Leültem.

– Szóval, mit csinálunk ma? – kérdezte.

– Nincs tervem. Had gondolkozzak!

– Oké!

– Játszhatnánk valamit. Szereted a lövöldözős játékokat?

– Jöhet – villantottam rá egy mosolyt.

Úgy két órát játszottunk és, persze, én nyertem. Felsóhajtott és szomorúnak tűnt a veresége miatt. Felnevettem a reakcióján. Ő pedig a vállamra hajtotta a fejét, demonstrálva, mennyire nem szeret veszíteni.

– Olyan pocsék – nyögte.

– Ne aggódj! Majd megverhetsz úgy… száz év múlva – vigyorogtam.

– Rain! Te büdös ribanc! – ráncolta a szemöldökét nagy komolyan.

– Mit mondtál?!

Magamra öltöttem a „dühös” arcomat és belebokszoltam a gyomrába. Felpattant és röhögve elrohant előlem, én meg követtem. Rohangáltunk fel-alá, mint a gyerekek. Aztán megfordult és rám vetette magát, amitől elzuhantam a földön. Ő is belebokszolt a gyomromba, amíg bocsánatért nem kezdtem könyörögni.

– Feladom! Feladom! Te nyertél – sikítottam.

– Ha ha ha ha ha… - válaszolta gúnyos hangon.

Fölém hajolt és rám nézett. Az arca egyre közelebb került az enyémhez.

– Hé, Rain! – suttogta.

– Mi az? – kérdeztem halkan, a szemébe nézve.

– Az álmaimban is ezt csináltuk.

Azzal megcsókolt. Lehunytam a szemem és visszacsókoltam. Végtelennek tűnő ideig csókolóztunk, de valójában csak három perc lehetett. Aztán szétrebbentünk, levegő után kapkodva. Rám mosolygott és adott egy puszit a számra. Visszamosolyogtam és kisöpörtem egy tincset az arcából.

                Hirtelen megszólalt a telefonom. Charity lemászott rólam, hogy feltápászkodhassak. Előkerestem a mobilom a táskámból, és a képernyőjére néztem. Miranda volt az. Felsóhajtottam és fogadtam a hívást.

– Mi az Mir?

– Rain…

Nem hangzott túl jól. Azt hiszem, sírt. Charityre néztem, aki egy kérdő pillantást küldött felém.

– Mi a baj, Mir? Sírtál? Mi történt?

– Az apám… Ő… ő… - Egyre hevesebben sírt.

– Mi van az apáddal? – kérdeztem aggódva.

– Eszméletlen.

– Nyugodj meg, Mir! Hívtátok már a 911-et?

– Igen. Anyukám már igen. A kórházban vagyunk. Mit tehetnék Rain? – tört ki belőle.

– Meg kell nyugodnod. Mond el, mi történt!

– Autóbaleset. Anyukám és én jól vagyunk, de az apám… – A könnyeivel küzdött.

– Melyik kórházban vagytok?

Elmondta a kórház helyét. Felhívtam Steve-et és szóltam neki, hogy vegyen fel és vigyen el oda. Charity is velem akart jönni. Elmondtam neki, mi történt és felhívtam Tomot és Ashley-t és szóltam nekik, hogy jöjjenek.

                Végtelennek tűnő idő után megérkeztünk a kórházba. Azonnal a sürgősségi osztály felé vettük az irányt. Megpillantottam Mirandát, a bátyját és az anyját egy az ajtóval szemben lévő padon ülve.

                Miranda felém fordult és rohanni kezdett, majd átölelt. A melleim közé fúrta az arcát és sírt. Borzasztóan nézett ki. Horzsolások és vágások csúfították el gyönyörű arcát. A jobb keze be volt kötve. Valószínűleg szórakozni ment a családjával. De aztán ez lett belőle.

– Rain… - ismételgette a nevem a könnyeivel küzdve.

– Itt vagyok – simogattam a hátát.

Charity-re néztem. Visszafogottan rám mosolygott, majd Mirandára nézett. Rosszul éreztem magam Miranda miatt. Úgy éreztem, mintha megcsaltam volna. Annak ellenére is, hogy sosem randiztunk, rosszul éreztem magam.

                Magamhoz öleltem és hagytam, hogy sírjon.

Folytatása következik!

Ui.: A képen Emily DiDonato alias Rain Spencer Dawn.