2012. május 25., péntek

Mindig rád vártam - Egy biszexuális lány kalandjai 11. fejezet

Előzmény: Mindig rád vártam - Egy biszexuális lány kalandjai 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Mindig rád vártam - Egy biszexuális lány kalandjai 10. fejezet
Írta: crazygamelover
Fordította: Sinara

*************************************************

– A francba! A francba, a francba, a francba, a francba! – üvöltöttem bele az üres osztályterem csendjébe.
Már véget ért az iskola, de még mindig itt voltam. Egyedül… az üres osztályteremben. Egyedül… ismételten csak egyedül, büntetésként a korábban Mrs. Stone-nál történt incidens miatt. Igen, tudom, hogy szemtelenül viselkedtem. Azt hiszem, emiatt csak mégjobban utál. Egyedül hagyott az üres osztályteremben és azt mondta, hogy írjak 20 oldalt „Figyelni fogok az osztályban és nem beszélek vissza a tanáraimnak” címmel. Hát nem nagyszerű? Valahol egészen máshol kellett volna lennem, de nem, a keserű valóság az, hogy a kémia laborban ültem, egyedül. Olyan érzésem volt, mintha Mrs. Stone megölt volna valakit és a hullát itt rejtette volna el a teremben. De nem. Csak viccelek. Csak a vegyületek szaga lódította meg a fantáziámat. Néha olyan, mintha kórházban lennék. Utálom ezt a szagot.
                A füzetemre néztem és megszámoltam, hány oldalt írtam eddig. Tizenhét volt kész és a kezem már sajgott a fájdalomtól. Feljegyeztem magamban a tanulságot: „Ne játssz angry birdöt kémia óra alatt! Játssz valami halkabbat és bizonyosodj meg róla, hogy a terem hátsó sarkában ülsz, és biztos nem buksz le. De ha mégis lebuksz, ne beszélj vissza.” Felsóhajtottam és az órámra néztem, hogy leellenőrizzem az időt. Már egy órája és huszonöt perce dekkolok itt. Ismét felsóhajtottam és a papírhoz illesztettem a tollat.
– Figyelni fogok arra a kibaszottul unalmas órára és nem beszélek vissza a kibaszott tanárnak, csak szabaduljak már ki innen – mondtam magamnak, miközben udvariasan megfogalmazott mondatokat körmöltem egymás után.
– Nem is rossz. Talán inkább ezt kellene leírnom – mondtam a semminek.
Aztán nevetést hallottam az ajtóból és arra fordultam. Ő volt ott. Charity az ajtófélfának támaszkodott és engem bámult fülig érő szájjal. Még mindig az egyenruháját viselte, annak ellenére, hogy a tanítás már véget ért. A nyakkendője még mindig tökéletesen lógott le a gallérjáról és a szoknyáját is megigazította. Engem bámult, majd leült mellém egy üres székre. Csak bámult engem és nevetett.
– Mi van? – kérdeztem.
– Meglepően engedelmes vagy, ha büntetésre kerül a sor.
– Ez dicséret akart lenni, vagy mi?
– Talán igen.
– Különben is! Mit csinálsz te itt?
– Csak rád vártam. Arra gondoltam, hogy csinálhatnánk valamit együtt, ha lejár a büntetésed.
– Tényleg?
– Igen. Már Mirandának is szóltam.
– Neki miért?
Mélyen a szemébe néztem. Hátrébb húzódott és láttam, hogy elpirul. Zavartan elmosolyodott és elfordította a tekintetét.
– Ő is ezt kérdezte.
– Mir?
– Igen – bólintott Charity.
Csend telepedett ránk és egyikünk sem bírt megszólalni.
– Akkor tényleg igaz? – kérdezte végül.
– Micsoda?
– Hogy te és Miranda…
– Mi van velünk?
– Hogy ti… ööö… Szakítottatok.
– Mir mit mondott? – kérdeztem hezitálva.
– Ő azt mondta, hogy igen. Ez igaz?
– Ja.
– Elmondod, hogy miért?
Elkapta a tekintetét és kerülte a szemkontaktust. A jobb tenyeremben nyugtattam az arcomat és egy mélyet sóhajtottam.
– Legyen elég annyi, hogy nem működött!
– Miért?
Elgondolkodtam a válaszon egy pillanatra, mielőtt elmondtam volna neki. Nem mondhattam azt, hogy azért szakítottam Mirandával, mert őt szeretem. Magát hibáztatná. Azon kívül pedig ez egyenértékű lenne egy szerelmi vallomással és nem lehettem benne biztos, hogy ő is ugyanúgy érez-e irántam. És nem akartam zavarba hozni azzal, hogy szerelmet vallok neki.
– Ööö… Nem tudtam elképzelni magam Mirrel egy ilyen kapcsolatban – válaszoltam végül.
Meglepetten nézett rám és ismét csend töltötte meg a termet. Csak néztem őt és nem szóltam semmit. Aztán meglöktem egy kicsit, hogy magamra vonjam a figyelmét. Ettől magához tért és mérgesen nézett a szemembe.
– Mi van? – kérdeztem komolyan.
– Azt hittem, szereted őt.
– Szeretem is – válaszoltam azonnal. És nem is hazudtam.
– Várj egy kicsit! De akkor… - zavarodottnak tűnt.
– Úgy szeretem, mint egy barátot. Nem is. Úgy, mint egy testvért.
– Szóval ezért.
– Ez nem elég?
– Akkor miért kezdtetek el randizni?
Vállat vontam és az izgatottságtól csillogó szemeibe néztem. Élveztem, hogy mindent tudni akar rólunk. Ettől az az érzésem támadt, hogy én sem vagyok neki közömbös. Vagy csak kórosan önimádó lennék?
– Ez olyasmi, amiről nem szeretnék beszélni – hárítottam el a választ.
– Ó…
Láttam a csalódottságot az arcán. Beharapta az alsó ajkát és lehangoltnak tűnt. Ettől viszont csak még vonzóbban nézett ki. Csak néztem az arcát. Vékony, de formás szemöldökét, gyönyörű zöld szemeit, vékony orrát és rózsaszín, csókolnivaló ajkait. Megnyaltam a számat és elképzeltem, ahogy az az övéhez ér. Kényszerítenem kellett magamat, hogy másra gondoljak. Már kérdő tekintettel nézett rám. Gyorsan felkaptam a tollam és ismét írni kezdtem. Úgy tíz perc múlva végre véget ért a büntetésem. Nyújtóztam egyet és behánytam mindent a táskámba, olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. Szóltam, hogy végeztem és a tanári asztalra tettem a füzetemet.
                Az iskola kihalt udvarán sétáltunk keresztül. Néhányan lovagoltak a távolban. Talán a lovagló klubosok lehetnek. Találkoztam már velük párszor. Ismertem őket arcról, de a neveikre nem emlékeztem. Egy nagydarab srác észrevett minket és odajött hozzánk. Bár… had pontosítsak! Charity-t vette észre és hülye vigyorral a képén közelített. Istenem, könyörgöm! Alig bírtam ki, hogy mosolyt erőltessek az arcomra, de ő nem vette a lapot és továbbra is csak közelített.
– Hello! – köszönt.
– Hello! – válaszolta Charity.
– Ugye te most szabad vagy?
– Per pillanat?
– Ja. Azon gondolkodtam, elmehetnénk valamikor moziba, vagy valami.
– Nem is tudom… Nincs hozzá túl sok kedvem, de… – Bizonytalannak tűnt.
Nagyszerű! Még a végén kikosaraz. Aztán hirtelen meghallottam, hogy valaki a nevemen szólít. Egy lány volt az. Mintha láttam volna már korábban. Nem emlékszem, hol és mikor, de biztosan láttam már. Odarohant hozzám és mosolyogva megállt előttem.
– Hello Rain! Tudom, hogy azt ígértem, megtartom tőled a száz lépés távolságot, de nem lehetne ezt felfüggeszteni? Csak erre az egy alkalomra – nézett rám könyörgően.
Charity-re néztem, aki zavarodottan bámult vissza rám. Csak nem dühös? A srác majd megőrült, hogy magára vonja a figyelmét. Elmosolyodtam és a korábbi lány felé fordultam, majd bólintottam.
– Oké! Miért ne! Azt hiszem, a korábbi terveimet el is felejthetem. – Azzal megfordultam és elsétáltam.
– Tényleg? Oké! Akkor csinálhatnánk valamit – rohant utánam. – Csak had hozzam a táskámat!
Charity megfogta a kezem és arrébb húzott, hogy egy hitetlenkedő pillantást vessen rám.
– Azt hittem, mi már megbeszéltük.
– Hogy mondod? „Mi?” Miért nem randizol inkább azzal a sráccal?
– De én…
– Tudom, hogy te is akarod – válaszoltam flegmán. – Úgyhogy hajrá!
– Én nem…
– Hazudsz. Azt mondtad, szeretnéd.
– Oké. Csak ne aggódj miattam és menj szórakozni!
– Miért vagy ilyen?
– Milyen?
Láttam, hogy a lány visszatér a táskájával, úgyhogy faképnél hagytam Charity-t és felé indultam. Mielőtt még túl messzire értem volna, még egyszer hátra néztem.
– Csak menj! – mondtam.
Elindultunk a lánnyal. A francba is! Biztosan tudom, hogy láttam már valahol. Egy kávézóba mentünk nem messze az iskolától. Miután rendeltünk, csend telepedett közénk. Azt hiszem, egyikünk se tudta, mit mondjon. Aztán végül ő törte meg a csendet.
– Ööö… Rain…
– Hm?
– Ez akkor azt jelenti, hogy nem kell többé távol maradnom tőled?
– Kértem én ilyesmit? – néztem rá értetlenül.
– Igen – vonta fel az egyik szemöldökét.
– Mikor?
– Nem is emlékszel? – kerekedett el a szeme.
– Hogy őszinte legyek, a nevedre sem emlékszem. De biztos vagyok benne, hogy találkoztunk már.
– Komolyan? Nem is emlékszel? – pattant fel a székéről.
– Nem. De kérlek, ülj le! Ne rendezz jelenetet! – mondtam nyugodtan, keresztbe téve a lábamat.
– Sajnálom – ült le lassan.
Ismét rám nézett és összeszűkítette a szemeit. Csak felvontam az egyik szemöldököm és a kávémat szürcsöltem. Végül felsóhajtott és lehajtotta a fejét az asztalra.
– Hogy történhetett ez? – nyögte.
– Mikor láttalak utoljára? – kérdeztem.
– Úgy két hónapja.
– Hm… és a neved…
– Amy.
Amy. Ismerősen hangzik… Egy pillanat! Amy? Az a dilis? Hogy is felejthettem el! Rain Spencer Dawn, te idióta! Hogy felejthettem el ezt a dilist, aki egy hónapig rajtam lógott és még az ágyamba is bemászott? Hirtelen minden emlék felidéződött. Most már biztos volt. Letettem a kávém és felsóhajtottam.
– Most már emlékszel?
– Igen.
– Sajnálom, oké? Nem teszem többé. Lehetnénk csak egyszerűen barátok?
– Miből gondolod, hogy belemegyek? – néztem rá.
– Mert te olyan rendes vagy – pirult el.
– Ezt eddig is tudtam.
– És nagylelkű – folytatta.
– Talán.
– Szóval lehetnénk barátok? – kérdezte reménykedve.
– Nem.
– Miért? – kérdezte idegesen.
– Mert dilis vagy. Mégis miért követtél?
– Mert beléd voltam esve.
Majdnem kiköptem a kávém, amikor meghallottam.
– Te tényleg dilis vagy – nyögtem.
– Tudom. Régen is így hívtál.


Ui.: A képen Emily DiDonato alias Rain Spencer Dawn.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

FlagCounter

[URL=http://info.flagcounter.com/3p1k][IMG]http://s06.flagcounter.com/count/3p1k/bg_FFFFFF/txt_000000/border_CCCCCC/columns_2/maxflags_12/viewers_0/labels_0/pageviews_0/flags_0/[/IMG][/URL]