A gyilkosnak két arca van II. rész

Előzmény: A gyilkosnak két arca van I. rész

Írta: Tonya S. Coley
Fordította: Sinara

*****************************************************************

5. fejezet

            Miguel a váróterem telefonját használta, hogy felhívja a helyi temetkezési vállalkozást, hogy szállítsák el Phillip földi maradványait. Rosa csak csöndben ült Laurával és Glendával.

– Istenem – szólalt meg végül Laura. – Min mehetnek most keresztül? El sem tudom képzelni, mit tennék, ha az én gyermekemmel történne ilyesmi.

Glenda csak a fejét csóválta.

– Én sem, Laura. Biztos le vannak sújtva.

Rosa könnyes szemekkel nézett rájuk.

– Imádták azt a kis Pepitót. Ő volt minden örömük és büszkeségük.

A hangja elhalt, amikor az ajtó becsukódott a visszatérő Johnnie és Alma mögött. Mindketten úgy néztek ki, mint akinek minden életkedve elment. Johnnie közelebb húzta magához Almát, aki csak fájdalmasan zokogott a nő mellkasának dőlve. Johnnie szemei homályosak voltak, mintha fel sem fogná a körülötte lévő világot. Rosa odalépett hozzájuk, átölelte Almát, Laura pedig Johnnie-t támasztotta meg, hogy ne essen össze a sokktól.

– Elment – suttogta Johnnie, és könny folyt le az arcán. – Tényleg elment.

Laura gyengéden átölelte őt, de Johnnie ellökte magától, és kirohant az ajtón.

            Kivetette magát az ajtón, az odakint szakadó esőbe. A testét rázta a zokogás. A környéket uraló csend szertefoszlott, ahogy mindent betöltött Johnnie fájdalmas üvöltése. Térdre rogyott, és fájdalmasan az ölébe ejtette a kezeit.

            Glenda, Laura és Miguel hamarosan utána mentek, és ott találták, ahogy ült a járda szélén. Odaléptek hozzá és felsegítették a nedves betonról. Mike és Tracy csak ekkor érkeztek meg, de a jelenetből azonnal tudták, hogy a kis Phillip nem élte túl a balesetet.

            Tracy azonnal kiugrott a kocsiból, és segített talpra állítani Johnnie-t, hogy utána beültesse a kocsiba, amíg Mike bement egy esernyővel, hogy kihozza Almát és Rosát.

            Odabent Rosa csendben ölelte át a síró Almát. Simogatta a lánya haját, próbálva megnyugtatni őt, és halkan spanyolul kezdett suttogni a fülébe. Mike odalépett hozzájuk és némán kikísérte őket a váróteremből, beültette mindkettőjüket a kocsiba.

            A haza vezető út némán telt. Alma első útja otthon Phillip szobájába vezetett, ahol végigfeküdt az új ágyon, és megállás nélkül sírt. Laura bekísérte Johnnie-t a hálószobába és segített levetni az átnedvesedett ruhát, majd beparancsolta a nőt a zuhany alá.

***

            Phillip beszaladt Johnnie és Alma hálószobájába, hogy felkeltse őket. Alma a hátán feküdt, maga köré csavart takaróval. Johnnie a hasán hevert és a takaró legyűrve a derekáig, a haja pedig ziláltan omlott a vállaira. A kisfiú megállt az ágy végében, a karjai közt szorongatva a Dipsy-babáját, majd felmászott a szülei közé és Johnnie hátára feküdt.

– Mama! Kelj fel! – kiabálta vékony hangon. – Játszani akarok, mama!

Johnnie kimerülten felmordult. Alig néhány óra telt el azóta, hogy a felkelő Nap fényében álomba merültek Almával a tucatnyi orgazmus jelentette fájdalmas gyönyör után.

– Korán van még, bajnok. Feküdj vissza!

– Nem korán, mama! Már megy Elmo! Kelj fel!

– Elmo? Mennyi az idő? – nézett fel Johnnie az éjjeliszekrényen álló ébresztőórájára, de az nem működött. – Bajnok! Menj szépen a szekrényhez és hozd ide a karórámat!

A kisfiú lemászott róla, és odaszaladt a szekrényhez. Johnnie felkapta a pólóját, és Almára terítette a takaróját. Kivette az órát a kis kezekből és rápillantott. Nem sokkal múlt kilenc. A fiára pillantott, aki várakozva figyelte őt.

– Bajnok! Mamának fel kell készülni a munkára.

Phillip csalódottan nézett rá. Azt hitte, Johnnie otthon marad, mivel még ágyban volt.

– Na gyere, bajnok! – tárta szét a karjait, Phillip pedig felugrott az ágyra.

– Mi van? – nyögte Alma félálomban.

– Semmi, kicsim. Aludj csak! – suttogta Johnnie és visszafordult Philliphez. – Mit szólnál egy jó reggelihez, amíg hagynánk mamit aludni?

Phillip boldogan bólogatott.

– Akkor gyerünk a nappaliba! Várj meg ott! – borzolta össze a kisfiú haját. – Mindjárt megyek én is.

Johnnie letett egy párnát a padlóra, hogy Phillip arra üljön. Leült mellé és oda húzta a dohányzó asztalt, rajta a gabonapelyhes tálaikkal. Evés közben nézték a Sesame Street-et.

***

Chiara Baschetti alias Alma Martinez Green.

            Johnnie mozdulatlanul állt a nyakába ömlő forró víz alatt. Kezdett magához térni. Amikor végzett a zuhanyzással, felvette azt a ruhát, amit Laura előkészített neki. Miután végeztek, leült az ágy szélére, és a fiára gondolt.

            Egy örökkévalóságnak tűnő pillanat múlva sírni kezdett. Képtelen volt többé visszatartani.

            Hirtelen kopogást hallott.

– Gyere be!

Pizo dugta be a fejét. A szemei vörösek voltak a sírástól.

– Johnnie! Csak most hallottam, és rohantam, ahogy bírtam. Nem baj, ha bejövök?

Johnnie régi barátjára nézett.

– Persze. Semmi gond. Gyere csak be! – ütögette meg az ágyat maga mellett.

– El sem hiszem, hogy a kis bajnok nincs többé, J – szipogta a férfi.

– Én sem, Pizo. A kisfiam elment. Mit tehetnénk most?... Meg kellett volna halnom ott, akkor, abban a sikátorban. Akkor most nem kéne átélnünk ezt Almával.

– J! Ne beszélj így! Ha akkor meghaltál volna, sosem ismered meg azt az érzést, hogy van egy fiad, akinek szüksége van rád. Alma sosem lett volna a feleséged. Az élete üres lenne nélküled és a kis bajnok nélkül. – Elhallgatott és Johnnie vállára tette a kezét. – Így megtapasztalhattad mindkettőjük feltétel nélküli szeretetét. A szülői szeretet a gyermek iránt… Ez sosem hal meg.

Johnnie csak ült és emésztette, amit a férfi mondott.

– Köszönöm, Pizo – mondta ki végül, és a barátja kezére tette a sajátját. – Most beszélnem kell Almával.

***

            Johnnie magzatpózba görnyedve találta Almát Phillip ágyán. Halkan zokogott. Johnnie odalépett hozzá és leült az ágy szélére, gyengéden megérintve a felesége vállát.

– Drágám! Nézz rám! – suttogta.

Alma rá emelte a tekintetét. A szemei vörösek voltak és duzzadtak.

– Johnnie! Mit fogunk most csinálni? – kérdezte rekedt hangon. – A kisbabánk halott, és ez az én hibám.

Johnnie megsimogatta a szeretett nő fejét.

– Alma! Ne hibáztasd magad! Baleset volt. Csak egy szörnyű baleset.

– Ha nem teszem le – ült fel Alma –, még mindig élne. Most biztos gyűlölsz – fordította el a fejét.

– Nem gondolhatod komolyan, hogy téged hibáztatlak – suttogta Johnnie. – Ha bárki is hibás ebben, az én vagyok. Azok a riporterek nem vártak volna rád, ha nem loholnának a nyomomban.

Alma megrázta a fejét.

– De szerelmem, ha én nem…

Johnnie a szájára tette a mutatóujját.

– Nem a te hibád… Bajnok csak rövid ideig volt velünk, de ez idő alatt egy életre elegendő szeretetett adott nekünk. A mi szeretetünk adott neki erőt és az övé nekünk. – Gyengéden átölelte Almát. – Azokra a boldog pillanatokra kell csak gondolnunk, amiket együtt tölthettünk.

***

            Rosa, Glenda és Pizo a konyhaasztalnál ültek. Rosa a kézfejével törölgette le a könnyeket az arcáról.

– Az én kis Pepitóm. Mit csinálhatnánk most nélküle? – kérdezte hangosan, de nem várt választ. – Kérni fogom Istent, hogy adjon nekünk erőt – állt föl és a kályha felé indult. – Tudom, milyen elveszíteni egy gyermeket. A fiam a saját keze által halt meg… De ez már túl sok.

– Időbe fog telni, Rosa – mondta Pizo. – Végül minden seb begyógyul.

Rosa felkapta a fejét a léptek zajára és Johnnie-t pillantotta meg.

– Johnnie! Kérlek, ülj le! Segíthetek bármiben is?

– Nem, köszönöm – foglalt helyet Johnnie.

– Gondolod, hogy Alma esetleg éhes? – folytatta Rosa, remélve, hogy találhat valami elfoglaltságot.

– Nem hiszem, Rosa. Talán jobb, ha csak mész és beszélsz a lányoddal. Most szüksége van rád.

– Persze – bólintott Rosa.

***

            Johnnie Pizóval, Glendával és Miguellel beszélgetett, amikor meghallották Alma sikolyát. Azonnal a gyerekszoba felé rohantak és ott találták Almát, a padlón térdelve. Spanyolul sikoltozott. Johnnie felsegítette őt, Alma pedig belékarolt. Átsegítette a másik nőt a szobájukba, és az ágyukra fektette. Átölelte őt és olyan közel húzta, amennyire csak tudta.

            Johnnie a saját poklát élte át, de erősnek kellett maradni. Almáért. „Hogy mondhatnám el neki? Mit tehetnénk most? Honnan vehetnék annyi erőt, amire kettőnknek szüksége van?” – gondolta és megcsókolta a zokogó Alma homlokát.

***

            Másnap reggel Annie és Myra érkeztek látogatóba, hogy kifejezzék együttérzésüket és felajánlják a segítségüket. Szívszorító állapotban kellett látniuk a barátaikat. Alma egy szót sem volt hajlandó szólni senkihez, Johnnie pedig hiába próbálkozott, hogy közelebb kerüljön hozzá.

            Johnnie megkérte Annie-t, hogy telefonáljon körbe a barátoknak és a családtagoknak, akik még nem hallottak a balesetről. Amíg Annie telefonált, Johnnie bekapcsolta a TV-t és egyenesen a fiáról szóló tudósításba botlott. A szemei megteltek könnyel, és a teste remegni kezdett. Nem bírta már tovább, úgyhogy inkább lement a pincébe és az edzésbe menekült.

***

– Ballantine a hibás az egészért – nyögte dühösen Johnnie, és keményen beleütött a bokszzsákba. – A fiam nem halt volna meg, ha az a szarzsák nyugton marad – sorozta a zsákot, amíg kimerülten nem rogyott össze. Arcán a könnyek és az izzadtság keveréke folyt le. A haja az arcához, a nyakához és a vállaihoz tapadt. Képtelen volt tovább folytatni az edzést, úgyhogy csak elterült a padlón és sírt.

            Annie hallotta a hangját, és a szellemekhez imádkozott, hogy segítsenek a barátjának meglelni az útját.

            Alma egész nap magába fordulva ült. Nem evett, nem ivott, és egy szót sem szólt. Képtelen volt elmenni Johnnie-val a temetkezési vállalkozóhoz, hogy intézze az ügyeket. Annie felajánlotta, hogy vele tart, de Johnnie visszautasította. Egyedül akart menni.

***

– Sötét nap ez a szakmánk számára – motyogta Karen Grace, amikor az igazgató jelezte, hogy adásban vannak.

– Mi történt, Karen? – kérdezte a társa, Bill Thorne.

– Nem tudom, te hogy vagy vele, de én felelősnek érzem magam a Martinez fiú halála miatt – sóhajtott.

– Nem mi voltunk ott, Karen. Nem a mi hibánk – válaszolta a férfi közömbösen. – Csak egy szerencsétlen baleset volt.

– Könnyen ott lehettünk volna mi is – hördült fel Karen. – Hallottam, hogy ráijesztettek arra a szegény kisfiúra. Ők kényszerítették, hogy kiszaladjon az útra.

– Az anyjának jobban kellett volna rá vigyáznia – vágott vissza a férfi.

Karen úgy nézett rá, mintha legalábbis egy második fejet növesztett volna.

– Azt akarod mondani, hogy az anyja a hibás?

Billt zavarba hozta Karen értelmezése.

– Mi természetesen nem voltunk ott. Hogy gondolhatod, hogy ilyet feltételezek? – hebegte.

Karen gúnyosan rávigyorgott. Úgy érezte, hamarosan kirobban belőle minden. Fékeznie kellett a dühét. Inkább csak kivette a füléből az apró fülhallgatót és szó nélkül kisétált a stúdióból.

***

            Miután mindent elintézett, Johnnie beugrott a Leather and Lace* nevű bárba. Leült az egyik bárszékre, és rendelt egy italt. Miután felhajtotta, rendelt egy újat. Egy hollófekete hajú nő ült le mellé, és rendelt egy scotch-ot jég nélkül. A nő kopott farmert és fekete pólót viselt, ami látni engedte izmos karjait. Johnnie figyelmét nem kerülte el, hogy leplezetlenül őt nézi. Érezte magán a jáde-színű szemek pillantását.

– Mit akarsz? – mordult fel.

A nő állta a tekintetét.

– Semmit. Csak úgy nézel ki, mint akinek most szüksége lenne egy barátra – válaszolta mély hangon.

Johnnie vérfagyasztó hangon felnevetett.

– Semmit sem tudsz rólam – mondta és felhajtotta a vodkáját, majd rendelt még egyet.

– Akarsz beszélni róla? – kérdezte a nő.

– Csak az idődet vesztegeted – hárította el Johnnie. – Házas vagyok.

A nő őszintén felnevetett.

– Tudom, hogy házas vagy, Johnnie – mondta, majd rövid szünet után komorabb hangon folytatta: – És azt is tudom, mit vesztettél el. Sajnálom… De a segítség, amit keresel, nem a pohár fenekén van.

– Tudod, ki vagyok? – nézett rá Johnnie gyanakvóan.

– Ja. És azt is tudom, mi történt a fiaddal.

– Ismerlek? – nézett rá Johnnie, próbálva elhelyezni a nőt valahol.

A másik felhajtotta az italt, mielőtt válaszolt volna.

– Igen és nem. Mennyit ittál már meg? – bökött Johnnie pohara felé.

Johnnie felhajtotta az italát, mielőtt válaszolt volna.

– Nincs időm kitérő kérdésekre, és még kevésbé ostoba játékokra – sziszegte dühösen. Kifizette a számláját és felállt. Kicsit már kótyagos volt. Gyorsan a fejébe szállt az alkohol, mivel egész nap nem evett semmit. Egy kissé megtántorodott, és lassú léptekkel tudta csak elhagyni a bárt.

            Odakint már lebukott a Nap a horizont alá. A zsebébe nyúlt a kulcsaiért, de meg kellett küzdenie a zárral, hogy ki tudja nyitni. Hallotta, hogy valaki mögé lép.

– Nem kéne most vezetned. Hadd vigyelek haza! – mondta a nő. – A kocsim itt áll nem messze.

Johnnie homályos szemekkel nézett rá.

– Fegyverem van és használni is tudom. Szóval csak ne próbálj átverni! – sziszegte.

– Tudom, hogy van fegyvered – kacagott a nő. – Ne aggódj! Nem vagy az esetem.

***

– Nem tudom, hol lehet, Pizo – mondta Annie. – Már órákkal ezelőtt vissza kellett volna jönnie. A temetkezési vállalkozó telefonált, és kérte, hogy hozzuk el Phillip ruháját.

– Miért nem ment vele valaki? – csattant fel a férfi.

– Tudod, milyen Johnnie. Ha ő nemet mond, nem lehet vele ellenkezni. Nem akartam tovább idegesíteni azzal, hogy ellenkezem vele.

– Tudom, Annie – sóhajtott Pizo. – Igazad is volt.

Ekkor megszólalt a csengő és Annie oda lépett, hogy kinyissa. Nagyon meglepődött, amikor az ittas Johnnie-t pillantotta meg egy ismeretlen nő kíséretében.

– A Leather and Lace-ben találtam rá. Úgy öntötte magába a piát, mint a vizet – mondta a nő.

Annie átkarolta Johnnie-t, és segített neki átlépni a küszöböt.

– Nem akarsz bejönni? – kérdezte.

– Nem. Most már mennem kell. Csak biztos akartam lenni benne, hogy biztonságban hazaér. – Egy pillanatra elhallgatott és a zsebéhez nyúlt. – A kocsija még mindig az L and L-nél van. Itt vannak a kulcsok.

Pizo is odalépett az ajtóhoz. Összeszűkült szemekkel vizslatta a nőt. Tudta, hogy ismeri valahonnan.

– Köszönjük, hogy vigyáztál a barátunkra.

– Nem tesz semmit – villantott rájuk egy mosolyt a nő. – Szép estét!

Azzal elsétált.

– Estét, barátom – motyogta Johnnie nehézkesen. – Szép lófarok.

– Gyere csak, Vörös Bagoly! – csóválta a fejét Annie. – Most szépen lefekszel.

Annie bevezette Johnnie-t a hálószobába, és lefektette az ágyra. Alma felnézett és a félig eszméletlen feleségére pillantott. Odalépett az ágyhoz, és leült mellé. Végigfuttatta az ujjait a barázdált homlokon és a szögletes arcon. Lefeküdt mellé, és a mellkasára hajtotta a fejét.

***

            Alma már lassan egy órája sétált fel-alá a szobában aggódva, amiért Johnnie nem ért még haza. Amikor hallotta Johnnie kocsiját megállni a ház előtt, a kanapéhoz rohant, és leült.

– Hello, kicsim! – lépett be Johnnie a házba, és odalépett Almához, hogy megcsókolja.

– Hello, Querida! Milyen volt a napod?

– Hosszú és fárasztó. Azt hiszem, megyek és lezuhanyozom.

– Oké, kicsim – mosolygott Alma. – Van egy doboz a párnádon. Nyisd ki, ha lesz rá időd!

Tudta, hogy a Johnnie-ban bujkáló gyerek nem hagyja, hogy ne azt nézze meg először.

            Johnnie rá mosolygott, és bement a hálószobába. Egy vékony doboz hevert a párnáján. Úgy vigyorgott, mint a kisgyerek karácsonykor, ahogy kibontotta a doboz. Kíváncsian pillantott bele és egy fehér rudacskát emelt ki egy plusz-jellel rajta.

            Alma az ajtón keresztül is hallotta az üdvrivalgását. Elmosolyodott, ahogy maga elé képzelte Johnnie arcát. Egy pillanatig csend lett, majd Alma hangos puffanást hallott. Berohant a hálószobába és ott találta Johnnie-t a hátán fekve, hülye vigyorral a képén.

***

            Alma most is arra a pillanatra gondolt, és mosoly jelent meg a szája szélén. Hallgatta Johnnie szívverését, és lassan álomba szenderedett.

– Jól vannak? – kérdezte Pizo, amikor Annie visszatért a nappaliba.

– Alszanak. Csak ennyit tudok.

Pizo az órájára nézett. Csak ekkor jött rá, hogy már késő éjszaka van.

– Hazaugrom Dianához. Ennünk kell valamit. Aztán visszajövök – mondta és a hálószoba ajtajára pillantott. – Nem tudom, hogy bírják ki, de jól csinálják.

Myra az ajtóban állt, és figyelte, ahogy Annie a szellemekhez imádkozik Johnnie-ért és Almáért. Figyelte, ahogy Annie felajánlást tesz a négy szélnek, és ő is elmondta a saját néma imáját a barátaiért.

– Istenem, kérlek, segíts nekik végigmenni az útjukon! Ők jó emberek – suttogta.

***

            Johnnie gyilkos fejfájással ébredt. Egy pillanat múlva érezte, hogy egy nedves folt terjeng a mellkasán. Oda nézett és egy sötét hajjal borított fejet pillantott meg a mellei között. Beletelt egy pillanatba, mire felismerte Almát. A nő könnyei átáztatták a pólóját. Johnnie átkarolta a feleségét.

– Átvészeljük ez is. Ígérem, Alma – suttogta és megcsókolta a felesége feje búbját.

* Leather and Lace: Magyarul Bőr (mint anyag) és Csipke.

6. fejezet

            Tori és Ceecee egy nappal Phillip temetése előtt érkeztek. Johnnie felajánlotta, hogy maradjanak Almánál és nála ahelyett, hogy hotelbe mennének. Alma azonban még mogorvábbá és visszahúzódóbbá vált. Csak a direkt hozzá intézett kérdésekre volt hajlandó válaszolni, és akkor is csak annyit válaszolt, amennyi feltétlenül szükségesnek tűnt. Johnnie úgy érezte, mintha a feleségét is elveszítette volna. Ceecee és Alma az évek során nagyon közel kerültek egymáshoz, és Johnnie remélte, a nő majd tud segíteni Almán, hogy kikászálódjon abból a sötétségből, amibe egyre jobban belesüppedni látszott.

            Ceecee rögtön rá is kényszerítette Almát, hogy egy kicsit kimozduljon, és élvezze a napsütést. A teraszon ücsörögtek, és a sötét bőrű nő igyekezett néhány falat salátát leerőltetni Alma torkán. Ceecee alaposan végigmérte barátnőjét. Rögtön észrevette, hogy általában telt arca most vékonynak és nyúzottnak hat. Sötét karikák övezték a szemeit, amikből csak bánat és fájdalom sütött. Összeszorult a szíve, hogy így kell látnia őt. Egy gyermek elvesztése mindig lesújtja az embert, ő pedig csak elképzelni tudta, min megy most át Alma. De még valami mást is észrevett Almán. Valamit, amit eddig csak egyszer látott rajta.

– Alma… – kezdte halkan. – Van esetleg valami, amit nem mondtál el Johnnie-nak?

Alma az ölébe ejtette a kezeit, és feszülten szemlélte az ujjait.

– Nem tudom, miről beszélsz – válaszolta idegesen.

Ez a hang meggyőzte Ceecee-t, hogy nem tévedett.

– Miért nem mondtad el neki? – húzódott közelebb a könnyeivel küzdő Almához.

– Hogy mondhatnám most el neki? – nézett a nő Ceecee szemébe.

A sötét bőrű nő a kezei közé vette Almáét.

– Nem kell…

– Nem! – vágott közbe Alma. – Azt soha.

Egy pillanatnyi csend után Ceecee halkan felsóhajtott.

– El kell mondanod neki. Nem hallgathatod el előle sokáig.

– Tudom – suttogta Alma. – Tudom.

***

Johnnie egy táskát tartott a kezében, tele azokkal a holmikkal, amiket szeretett volna, ha Phillippel együtt temetnek el. Egy kitömött Dipsy-babát szorongatott, és az orrához emelte, hogy érezze a fia illatát. A szíve mintha ketté akart volna hasadni. A kezébe vett egy törzsi mintákkal díszített tollat, amit a sámántól kapott Phillip születésekor.

– Két Toll! – suttogta. – Vigyázz a fiamra, amíg ismét találkozunk!

Bezárta a táskát, majd szólt Torinak, és együtt mentek el a halottas házba.

***

            Másnap reggel, nem sokkal a temetés előtt, Johnnie belépett a hálószobába, és ott találta Almát, amint az ablakon bámul ki.

– Alma, kicsim! Ideje készülődni – suttogta, de a felesége nem válaszolt. – Gyerünk, drágám! Oda kell érnünk időben.

Még mindig nem érkezett válasz.

            Johnnie bement a fürdőszobába, és megengedte a vizet a kádba. Aztán visszatért a hálóba, és átkísérte Almát. Lesegítette róla a köntösét, és befektette a kádba. Megmosta a nő haját és segített neki megfürdeni. Alma csak csendben ült, és hagyta, hogy Johnnie megmosdassa, miközben az nyugtató és bátorító szavakat suttogott. Békesség öntötte el Almát, ahogy hallgatta a szeretett nő hangját. Már ahhoz is elég erőt nyert, hogy magától másszon ki a kádból. Johnnie segített neki megszárítkozni és felöltözni. Aztán ő is lezuhanyozott, amíg Ceecee segített Almának megcsinálni a frizuráját.

­***

– Johnnie! Kelj fel! – suttogta Alma és megrázta a nő vállát.

– Hm? Mi az? Már idő van? – motyogta Johnnie.

– Nem, Querida. Éhes vagyok – kacagott Alma, megsimogatva korgó pocakját.

– Oké, kicsim – ült fel Johnnie. – Mit szeretnél?

– Mogyoróvajat szardíniás szendviccsel.

– Kicsim! Ez undorító – grimaszolt Johnnie. – Biztos vagy benne?

– Igen. Ezt szeretném… És ne felejtsd el a tejet!

Johnnie kivánszorgott a konyhába és elkészítette Alma éjszakai nasiját. Amikor visszatért a hálószobába, Alma boldogan vette el tőle az ételt, és egy szuszra betömte. Johnnie csak nézte őt, ahogy úgy tömi be a szendvicset, mintha napok óta nem evett volna. A hányinger fogta el az étel látványától, és azonnal a fürdőszoba felé rohant.

***

            Alma hangja rángatta vissza Johnnie-t a jelenbe, amikor szólt, hogy indulniuk kell. Kiment a fürdőszobából, és végignézett a családján és a barátain, akik összegyűltek, hogy együtt gyászoljanak velük.

***

            Kiszálltak a limuzinból, amit a temetkezési vállalkozó kölcsönzött nekik. Alma egész testében remegett, úgyhogy Johnnie átkarolta, hogy segítsen neki kiszállni. Az ő szemét is könny marta. Próbált, de nem tudott uralkodni magán. Alma ránézett, és észrevette vörös szemeit. A kezei közé fogta Johnnie kezét, és mindkettőjük arcán könnycseppek gördültek le. Ahogy egymásra néztek, érezték azt a biztonságot, amire szükségük volt. Alma közelebb hajolt, és megcsókolta Johnnie arcát.

            Amikor megérkeztek a sírhelyhez, mindketten meglepetten látták, mennyi ember jött el. Johnnie régi rendőr kollégái és Alma régi munkatársai Johnnie néhány kliensével együtt. Ott volt egy csapat cherokee is Johnnie törzséből, hagyományos ruhában. A szinte kézzel fogható együttérzés mindkettőjüket megindította.

            Miután mindenki helyet foglalt, Rosa mondott egy rövid beszédet, majd egy cherokee elöljáró imádkozott Phillip szelleméért.

            Ez után Annie állt fel, és elénekelt egy dalt a gyászról, amihez lassan minden jelenlévő csatlakozott.

– Szeretnék idézni egy ide illő verset – szólalt meg végül. – Remélem, ez segít Kis Medve családjának megbirkózni a bánattal.

Aztán belekezdett ritmusosan a Do Not Stand at My Grave and Weep című versbe.

– Do not stand at my grave and weep.

I am not there. I do not sleep.

I am a thousand winds that blow.

I am the diamond glint on snow.

I am the sunlight on ripened grain.

I am the gentle autumn rain.

When you wake in the morning hush

I am the swift, uplifting rush

Of quiet birds in circling flight.

I am the soft starligt at night.

Do not stand at my grave and weeo.

I am not there. I do not sleep.*

Johnnie és Alma nyugalmat érzett magukban szétáradni, ahogy a lágy szellő körülölelte őket. Olyan volt, mintha a szellőben egy gyermek halk kacagását hallották volna. Alma felnézett Johnnie-ra, és a könnyei fátylán át rá mosolygott.

            Mielőtt végső nyugalomra helyezték volna, még felnyitották egyszer Phillip koporsóját, hogy azok, akik szeretnének még mondani neki pár búcsúszót, megtehessék. Johnnie és Alma maradtak utoljára, hogy lássák őt, mielőtt végleg lecsukják a koporsót. Kéz a kézben léptek oda, mindketten igyekeztek erőt gyűjteni. Alma előre hajolt és búcsúzóul homlokon csókolta a fiát, majd megsimogatta a haját és az arcát.

– Te amo, mijo! – suttogta, a könnyeivel küzdve.

Johnnie óvatosan behelyezte a kisfiú mellé a babáját és a sastollat.

– Ég veled, bajnok! Szeretlek – suttogta, és átölelte a kisfiút. Aztán lezárták a koporsót, és a temető igazgatója átadta Johnnie-nak a kulcsát. Amikor a kezébe fogta az apró fémdarabot, elfogta a zokogás, és Pizónak kellett megtartania, hogy ne essen össze.

***

– Alex! Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – mondta Jonas.

– Miért? El kellett jönnünk, hogy kifejezzük együttérzésünket a hozzátartozóknak – válaszolta Ballantine szarkasztikusan.

Jonas undorodva nézett rá. El sem tudta hinni, hogy még egyáltalán szóba áll egy ilyen hideg és számító emberrel.

– Itt jönnek – ugrott ki a polgármester a kocsiból. A magával hozott riporterek gyorsan követték.

            Amikor Johnnie, Alma és a többi gyászoló találkozott Ballantine-nal és kis csapatával, a tömeg feszülten morgolódni kezdett.

– Wilmington városának képviseletében szeretném kifejezni legmélyebb együttérzésemet a fiúk miatt – jelentette ki Ballantine.

Johnnie fortyogó dühvel a szemében nézett rá.

Kayann Sunarth alias Victoria Krisp.

– Hogy merészel ide jönni? – sziszegte. – Maga és a hazugságai miatt fekszik most a fiam a sírban.

– Megértem a fájdalmát – nyugtatgatta a férfi, de mielőtt folytathatta volna, Johnnie dühösen felüvöltött és megragadta a torkát. A polgármester hangosan felhördült, miközben mindketten a földre zuhantak. A férfi hiába kapkodott levegőért, és az arca már kezdett elfehéredni, ahogy Johnnie elszorította a nyaki ütőerét.

– Megöllek, te szemét! Halott ember vagy, Ballantine! Hallasz engem? – nyögte Johnnie magából kikelve.

Alma felsikoltott és könyörögni kezdett neki, hogy engedje el, míg végül Pizo és Tori lerángatták a polgármesterről. A fotósok egy pillanatot sem szalasztottak el megörökíteni, miközben Miguel és Ceecee betuszkolták Almát a kocsiba, a nyomukban a Pizo és Annie támogatta Johnnie-val.

            Jonas segített a levegő után kapkodó Ballantine-nak felállni, miközben Pizo oda lépett hozzájuk, és mélyen a polgármester szemébe nézett.

– Maga egy beteg, szadista fattyú, ugye tudja? – köpte. – Jobban teszi, ha távol marad tőlük. Legközelebb nem leszünk ott, hogy megmentsük a nyomorult életét.

***

            Amikor Johnnie végre megnyugodott, rádöbbent, hogy Alma mellette folyamatosan hány. Odahajolt hozzájuk Ceecee-vel.

– Mi a baja? – kérdezte, miközben átkarolta Alma derekát.

– Az idegesség teszi – válaszolta Ceecee. – Ez már túl sok volt neki.

Johnnie nem tehetett róla, de rosszul érezte magát, hogy fájdalmat okozott Almának.

– Sajnálom, kicsim. Nem akartalak bántani.

Alma végre felemelte a fejét és a szemébe nézett.

– Ne aggódj miattam! Jól vagyok – suttogta. – Csak menjünk haza!

– Oké, kicsim! – ölelte át Johnnie. – Menjünk haza.

***

            A ház tele volt emberekkel, akik felajánlották a támogatásukat a temetés után. Johnnie és Alma beszélt mindenkivel, és megköszönték nekik, hogy eljöttek. Johnnie már kezdett ideges lenni a sok embertől, úgyhogy le kellett mennie az alagsorba. Levette a kabátját, és a bárpulthoz lépett, hogy töltsön magának egy italt. Mire Pizo és Tori megtalálták, már majdnem teljesen lerészegedett.

– J! Jól vagy? – kérdezte Pizo, és kivette a poharat a nő kezéből.

– Ja. Minden rendben… Alma küldött le titeket értem, srácok?

– Nem, Johnnie. Ő most túl elfoglalt – válaszolta Tori.

– Én már nem tudtam elviselni – sóhajtott Johnnie. – El kellett jönnöm.

– Megértem, J – szorította meg a barátja vállát Pizo. – Most már feljössz?

– Igen. Csak adjatok egy percet!

– Oké! – válaszolta Pizo és Torival előre mentek.

– Kapd össze magad, Green! – suttogta Johnnie. Felkapta a kabátját, és pár pillanat múlva ő is felment a lépcsőn. A konyha felé vette az irányt, de amikor meglátta az ott tolongó embereket, sarkon fordult, és kiosont a hátsó ajtón.

            Alma Johnnie holléte felől érdeklődött. Pizo csak az óráját nézte, és azon merengett, hogy Johnnie-nak most már fel kellene jönnie. Már épp le akart menni az alagsorba, amikor meglátta, hogy Johnnie kocsija nincs a helyén.

– A fenébe is, J! Hova mentél?

***

            Johnnie bement a belvárosba a kedvenc italboltjába.

– Hello, Sal! – üdvözölte a pult mögött álló férfit.

Sal volt az üzlet tulajdonosa, aki már régóta jól ismerte Johnnie-t és Pizót.

– Hello, nyomozó! Meglep, hogy ma itt látom.

– Ja. Tudom – válaszolta a nő szomorúan. – Kaphatnék egy üveggel a szokásosból?

– Természetesen – mosolygott rá a férfi.

Miután visszatért az üveggel, Johnnie kifizette, és távozott, hogy kimenjen a parkba, ahova Almával mindig hordták Phillipet játszani.

***

– Johnnie! A hármason hívnak! – szólt be Laura az irodába a belső vonalon.

– Kösz, Laura! – válaszolta és felvette a kagylót. – Halló?

– Mama, mama, mama! – hallatszott egy vékony hang.

– Ki az?

– Halló? – emelte a füléhez Alma a telefont.

– Alma? Mi történt?

– A fiad szeretett volna felhívni, hogy köszönjön – nevetett Alma.

– Ez a kis bajnok volt? – csordult le egy könnycsepp Johnnie arcán a boldogságtól.

– Mama, mama, mama! – hallatszott a kiabálás a háttérből.

***

            Johnnie könnyes arccal idézte fel az emlékeket.

– Ballantine! – motyogta fojtottan. – Elvetted tőlem a fiamat. Itt az ideje, hogy megfizess.

Azzal visszaindult a belvárosba, egyenesen a városháza felé, a kezében a félig üres vodkás üveggel.

***

– Hova mehetett? – kérdezte Alma, már sokadszorra.

– Ötletem sincs – válaszolta Pizo. – Megyek, és megpróbálom megtalálni.

– Én is megyek – csatlakozott Tori.

***

            Johnnie a városháza előtt állt. Sötét volt és nem szűrődött fény Ballantine irodájából. Bement és megnyomta a liftben a megfelelő emelet gombját. Felfigyelt rá, hogy senkivel sem találkozott eddig.

            Ballantine a felvevőjébe diktálta a jegyzeteit, amikor meghallotta, az ajtó nyílását.

– Mit keres itt, Green? – A hangja még mindig reszelős volt a korábbi fojtogatás miatt.

– Csak meg akartam nézni magát még egyszer utoljára ebben a székben – szűrte Johnnie a fogai között.

– Ezt meg hogy érti? – remegett meg a férfi hangja.

– Az életednek vége, Alex – ült le Johnnie az asztal mellett álló székre. – Ugye hívhatlak Alexnek? – vigyorgott rá bizalmaskodva.

– Maga részeg, Green. Tűnjön innen a fenébe!

– Megmondtam, hogy halott ember vagy, Ballantine – öntötte az italt Johnnie az asztalra, aztán a karfákban megkapaszkodva, bizonytalanul felállt a székből.

Ballantine lassan tényleg kezdte félteni az életét. Egy részeg és dühös exzsaruval kellett szembe néznie az irodájában.

– Mit akar tenni?

– Megölni. Ahogy már korábban is mondtam.

– Ne! Kérem! Ne tegye! – könyörgött a férfi.

Johnnie megkerülte az asztalt, és a pisztolytáskájához nyúlt. Csak ekkor jött rá, hogy nincs nála. Ballantine is felfigyelt a pillanatra, és kihasználta, hogy ellentámadásba lendüljön. Johnnie a hátán landolt és azonnal kapott egy erős ütést az arcába.

– Most ki is van felül, te nyomorult ribanc? – ordította a férfi.

– Nem te, seggfej – Megragadta a férfi ágyékát, és úgy megszorította, hogy az sírva fakadt a fájdalomtól. Utána Johnnie tiszta erőből az arcába vágta az öklét. A férfi vére beterítette a ruháját és az arcát is, ahogy a nehéz test hörögve lefordult róla. Johnnie feltápászkodott és a polgármester mellé térdelt.

– Sosem tudtam rájönni, mitől van ilyen fene nagy önbizalmad… Most már tudom.

– Miről beszél, maga elmebeteg? – hörögte Ballantine.

– Egy beteg szarházi vagy, ugye tudod?

– Maga megőrült. Tűnjön el innen, mielőtt hívom a rendőrséget!

Johnnie a férfi másik oldalára helyezkedett.

– Tudom, miért mégy mindig New Yorkba. Ellentétben veled, te beteg fattyú, nekem van bizonyítékom… Hallottalak. Olyan hangokat adsz, akár egy csirke.

– Mi… miről beszél? – kérdezte a férfi idegesen.

– Megvan minden bizonyítékom, ami szükséges, hogy tönkretegyelek, Alex. Ezzel mindennek vége, amint te is tudod. Hány életet tettél tönkre? Hány zsarut rúgattál ki, Ballantine? Le akartad rombolni a hírnevemet, de ehelyett azzal tettél tönkre, hogy elvetted a fiamat. Nos, a zsarnokságodnak vége. Holnap reggel kitálalok a sajtó előtt, és a karrierednek vége.

Ballantine felült, Johnnie pedig fölé magasodott.

– Nem beszélhetnénk ezt meg? – próbálkozott a férfi, a könnyeivel küzdve. – Feleségem van… gyerekeim.

– Téged sem érdekelt a feleségem és a fiam, amikor hadjáratot kezdtél ellenem, nem igaz? Épp ma temettem el a fiamat, miattad. Szóval nem. Egy fikarcnyit sem érdekel a családod. Élvezd az utolsó estédet polgármesterként!

Azzal megfordult és kisétált az irodából, de még utoljára jó hangosan becsapta az ajtót.

Ballantine leroskadt a székébe és sírni kezdett, a kezei közé temetve az arcát. Ekkor hallotta meg az ajtó nyílását.

– Hagyjon békén, Green! Csak hagyjon békén!

***

            Johnnie az úton botorkált, amikor Pizo és Tori végre megtalálták. Mindene csurom vér volt és a haja ragacsosan omlott a vállaira.

– J! Mi történt veled? Kinek a vére ez? – kérdezte Pizo.

Tori végigmérte Johnnie-t és észrevette, hogy a szája felrepedt.

– Megsérült… Biztos az övé.

– Tori? Te vagy az? – motyogta Johnnie.

– A fenébe is! – húzódott el a nő. – Mit ittál? Bűzlesz.

– Csak a szokásosat. Egy kis ezt, egy kis azt – kacagott Johnnie.

– Többnyire vodkát – válaszolta Pizo.

– Nem tudom, ki mondta, hogy a vodka nem büdös, de ez a szag hatékonyabb, mint Bruce Lee ütése – fintorgott Tori.

– Vigyük haza! – javasolta a férfi. – Alma már bizonyára magán kívül van az aggodalomtól.

***

            Alma az ajtóhoz rohant, amikor meghallotta a ház előtt megálló kocsi hangját. Egy pillanatra megmerevedett, amikor meglátta a Pizo és Tori által támogatott Johnnie-t.

            Johnnie kinyitotta a szemét, és felesége kisírt szemeibe nézett.

– Hello, kicsim. Sajnálom, hogy elkéstem – motyogta.

Pizo és Tori a lábára állították, Alma pedig oda lépett és megvizsgálta Johnnie véres ruháját és a felrepedt száját.

– Mi történt, szerelmem? – vette a kezébe Johnnie arcát. – Jól vagy?

– Velem minden rendben, kicsim. Csak a pia. Ennyi az egész.

– Segítetek lefektetni? – fordult Alma a barátaihoz.

***

            Ballantine polgármester titkárnője a szokásos időben lépett be az irodájába. Feltett egy adag kávét, és elővett egy csomag kiflit, hogy bevigye a főnöke irodájába. Kinyitotta az ajtót és odasétált belépett. Ekkor megpillantotta a férfi lábait kiállni az asztal mögött. Megkerülte a bútordarabot és elé tárult a vérben úszó test a padlón. A nő felsikoltott, amire Jonas Peters azonnal megjelent az ajtóban. Elkerekedtek a szemei a látványtól és azonnal a telefonért nyúlt, hogy hívja a rendőrséget.

* Magyar változatban:

"Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom
Gyémánt vagyok fénylő havon,
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén,
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog...

Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál."

7. fejezet

            Johnnie álom és ébrenlét között lebegett. A feje lüktetett, és sikoltani tudott volna a fájdalomtól. Tudta, hogy fel kellene kelnie. Alma megkerülte az ágyat, becsapta a ruhásszekrény ajtaját, és spanyolul káromkodott. Dühös volt Johnnie-ra, amiért egyedül hagyta őt a vendégekkel, de még inkább azért, mert félholtra kellett aggódnia magát amiatt, hogy merre járhat.

– Istenem! Mennyi az idő? – nyögte Johnnie. A torka kiszáradt.

– Nappal – sziszegte Alma.

– Kérlek! Ne kiabálj! – suttogta Johnnie, és lassan felült. A hányinger kerülgette, úgyhogy gyorsan kirohant a fürdőszobába, és leroskadt a vécé elé.

– Estupida – csóválta a fejét Alma, és nekidőlt a fürdőszoba ajtajának. – Ezt érdemled, amiért ennyit ittál. Több eszed is lehetett volna.

Miután kiürítette a gyomrát, Johnnie a mosdóhoz tántorgott, és a tükörbe nézett.

– A francba is! Rosszabbul nézek ki, mint ahogy érzem magam.

Vizet fröcskölt az arcába és kimosta a száját.

– Inkább lőj le, és szabadíts meg a szenvedéseimtől! – nézett Almára. A felesége azonban csak fújt egyet, és elhagyta a fürdőszobát, spanyolul morogva valamit.

Johnnie utána ment, és megállt előtte. Próbálta megérinteni Alma arcát, de az elhúzódott.

– Sajnálom, kicsim. Én…

– Sajnálod? – köpte Alma. – Hogy tehetted ezt velem? Szükségem volt rád.

Johnnie-t szíven ütötték ezek a szavak.

– Sajnálom, hogy nem voltam itt, veled. Csak egyedül kellett lennem, kicsim… Olyan volt, mintha meg akarnék fulladni. Nem bírtam.

– Nem voltál egyedül – nézett rá Alma gyilkos tekintettel. – Ott volt az alkohol társaságnak.

– Nem tudom, mit mondhatnék – sütötte le a szemét Johnnie.

– Nem is kell – mondta Alma, és elfordult tőle, hogy kisétáljon a szobából.

***

            Pizo és a társa, Drew, Ballantine irodájában álltak. A CSU nyomok után kutatott, miközben Drew kikérdezte a titkárnőt, Pizo pedig Peterst.

– Szóval, így találták meg a polgármester testét? – kérdezte Pizo. – Elmozdítottak, vagy megérintettek bármit is? Hiányzik valami?

– Nem. Semmi – nézett körbe a férfi az irodában. – Egy pillanat! Az az üveg az asztalon! Nem kéne, hogy ott legyen.

– Hogy lehet ilyen biztos benne? – lépett oda Pizo az asztalhoz.

– Mert Ballantine polgármester sosem ivott.

– Hé, fiúk! Csomagoljátok el az üveget bizonyítéknak! – szólt Pizo a CSU-soknak.

Drew oda lépett a társához.

– A CSU úgy gondolja, a márvány hamutartó lehet a gyilkos fegyver. Már elcsomagolták és felcímkézték.

– Helyes! – bólintott Pizo.

***

            Tori és Ceecee készítettek reggelit a vendéglátóiknak. Kényelmetlen csendben ettek az asztalnál. Mindenki, kivéve Johnnie-t, akinek a gyomra nem fogadott be semmilyen ételt. Ő csak kávét ivott. Tori és Ceecee igyekezett beszélgetést kezdeményezni, remélve, hogy Alma és Johnnie is bekapcsolódik.

– Köszönjük a reggelit, srácok. Jól néz ki. Sajnálom, hogy nem élvezhetem veletek – mondta Johnnie. – Szükségem van egy kis friss levegőre.

Azzal felállt és kilépett a teraszra.

Tori Almára nézett, majd követte Johnnie-t.

– Hé! Hogy vagy? – kérdezte, és leült Johnnie mellé a teraszon.

– Mint a mosott szar. És csak egyre rosszabb lesz. Alma is dühös rám.

– Észrevettem. Magán kívül volt az aggodalomtól, Johnnie. El sem tudta képzelni, merre lehetsz, és mit csinálsz.

– Elmondta, hogy szüksége lett volna rám. Nem voltam itt mellette, és borzalmasan érzem magam miatta – temette a kezei közé az arcát Johnnie. – Csak el kellett mennem. Nem bírtam már.

– Johnnie! Azt hitte, el akarod hagyni.

Johnnie kikerekedett szemekkel nézett rá.

– Sosem hagynám el őt. Ő az életem.

– Ne nekem mond, Johnnie! Mond a feleségednek! Ti ketten kell, hogy megbeszéljétek ezt.

***

            Johnnie belépett a hálószobába, ahol Alma az ágy szélén ült. Odalépett hozzá és leült mellé.

– Alma! Beszélnünk kell!

– Rendben – bólintott a másik nő, Johnnie pedig a kezei közé vette az övét.

– Kicsim. Sajnálom a tegnap estét. Nem akartalak megbántani, de már megőrültem itt.

– Miért? – kérdezte Alma, a könnyeivel küzdve. – Ennyire gyűlölsz?

– Nem! – Johnnie el sem tudta hinni, amit hall. – Dehogy, kicsim. Dehogyis gyűlöllek. Sosem tudnálak gyűlölni – simogatta meg a kedvese arcát. – Alma! Figyeltelek tegnap. Valahányszor csak rád néztem, Phillipet láttam. Annyira hasonlított rád. Ez annyira fájt, hogy egyszerűen nem voltam képes maradni.

Alma a másik szemébe nézett és látta benne a fájdalmat.

– Sajnálom, szerelmem… De mindig el fogsz rohanni előlem, ha eszedbe jut, Phillip? Itt fogsz hagyni?

Egy apró mosoly jelent meg Johnnie szája szegletében. Megérintette Alma arcát.

– Itt leszek melletted. Különösen, amikor rá gondolok.

Alma elmosolyodott. Ez volt az első alkalom a fia halála óta, hogy mosolyogni tudott.

– Annyira hiányzott a mosolyod – suttogta Johnnie és megcsókolta. – Szeretlek, Alma.

– Én is szeretlek, Querida – simogatta meg az arcát Alma.

***

– Petrillo! Az irodámba! – parancsolta Hill kapitány.

– Mi az, főnök?

– Azonosítottuk az ujjlenyomatokat a Ballantine irodájában talált üvegen.

– És? Kié?

Hill halálos komolysággal nézett rá.

– Johnnie ujjlenyomatai voltak az üvegen, az asztalon és a gyilkos fegyveren is.

– Nem – rogyott le Pizo a székre. – Az nem lehet. Johnnie soha…

Felidézte emlékeiben Johnnie véres arcát és ruháját.

– Beszélnünk kell vele – mondta a kapitány.

***

            Johnnie, Alma, Ceecee és Tori épp tévét néztek, amikor hirtelen egy rövid hírblokk szakította meg az adást. A riporter bejelentette, hogy a polgármestert holtan találták az irodájában.

– Hé! Nem ez az a fickó tegnapról a temetőből? – kérdezte Ceecee.

– De. Ő az – válaszolta Johnnie fagyosan.

Mielőtt bárki is megszólalhatott volna, megszólalt a csengő. Alma ment, hogy ajtó nyisson, és Pizót pillantott meg Hill kapitánnyal és egy ismeretlen férfival a ház előtt.

– Pizo! Mit keresel itt?

– Hello, Alma! Johnnie itt van?

Alma zavartan pillantott a férfi komoly arcába.

– Igen… Itt van… Gyertek be!

Johnnie a három férfira pillantott, ahogy azok beléptek a nappaliba.

– Mi folyik itt, fiúk?

– Johnnie! – kezdte Pizo. – Emlékszel, hol jártál múlt éjjel?

– Tényleg nem emlékszem – próbálta felidézni a történteket a nő. – Csak azt tudom, hogy megálltam az italboltnál, aztán pedig elsétáltam a parkba… Utána semmi.

– Arra sem emlékszik, hogy mi hoztuk haza – tette hozzá Tori.

– Mit ittál, J? – kérdezte Pizo.

– Pontosan tudod, mit szoktam inni… Miért?

– Emlékszel, hogy elmentél volna a polgármester irodájába, múlt éjjel? – csattant fel Drew idegesen.

– Mondtam már, hogy semmire nem emlékszem a park utánról – morogta Johnnie.

– J! A te ujjlenyomataidat találták a helyszínen – mondta Pizo.

– Máskor is volt már ott – szólt közbe Alma. – Nem emlékszel? Te hívtál fel, hogy próbáljam meg rávenni, jöjjön haza.

– Volt ott egy üveg vodka is, az ujjlenyomataiddal, J.

– Nem emlékszem, hogy lettem volna ott, Pizo. Esküszöm.

– Johnnie! Sajnálom, de be kell vinnünk néhány kérdésre – lépett közbe Hull kapitány.

– Nem! – sikoltott fel Alma. – Nem tett semmit.

– Kicsim! Nyugodj meg! – lépett hozzá Johnnie. – Tisztázzuk a dolgot – ölelte át a feleségét. – Minden rendben lesz.

– Nem veszíthetlek el, Johnnie. Most nem – fakadt sírva Alma.

– Ne sírj, kicsim – szorította magához Johnnie. – Meglátod, vacsorára már itthon leszek.

Próbált meggyőzően beszélni, de tudta, hogy amit mond, nem igaz. Torira és Ceecee-re nézett.

– Itt tudnátok maradni vele?

– Persze, Johnnie – bólintottak mindketten.

Shaghayegh Claudia Lynx alias Cecilia Krisp.

Johnnie ismét átölelte Almát, majd a három férfi felé fordult.

– Hogy akarjátok csinálni?

Drew a bilincsei felé nyúlt, de Pizo megállította.

– Csak vedd a kabátod, J!

A kapitányra nézett, az pedig egyetértően bólintott.

– Kellenének a tegnap éjszakai ruhák is, Johnnie..

– Hozom – ajánlotta fel Tori.

Johnnie felvette a kabátját, megcsókolta Almát, és kiléptek az ajtón.

***

            Alma közel volt az összeomláshoz, mire Rosa és Miguel megérkeztek. Ceecee hívta őket közvetlenül az után, hogy Johnnie-t elvitték. Alma egy széken ült, és némán ringatta magát. Próbálta visszatartani a könnyeit.

– Mit csináljak? Mit tehetnék most? Phillipet már elveszítettem. Nem veszíthetem el őt is. Szükségem van rá. Nem tudnék élni nélküle.

– Alma! – térdelt le elé Tori. – Minden rendben lesz. Mind tudjuk, hogy Johnnie nem tehette. Túlságosan is részeg volt. Még lefeküdni sem tudott egyedül.

– Miért hiszik azt, hogy bármi köze is lehet az ügyhöz? – kérdezte Miguel. – Azért, ami a temetőben történt?

– Bizonyítékuk van rá, hogy Johnnie járt az irodában múlt éjjel – mondta Ceecee.

– Oda akarok menni – állt fel Alma.

– Veled megyek – vette a kabátját Tori.

***

– Vegyük át újra, J! – kezdte Pizo. – Emlékszel, hogy megveszed a vodkát, és kimész a parkba. Aztán minden teljes sötétség?

Johnnie a homlokát dörzsölte. Már kezdett elege lenni abból, hogy ugyanazt kell elmondania újra és újra.

– Már mondtam, hogy nem emlékszem. Részeg voltam, nem érted? – kérdezte dühösen. – Láttad te is, milyen állapotban voltam. A fenébe is, te többet tudsz arról, mi történt velem múlt éjjel. – Azzal felállt és körbepillantott a szobában. – Tényleg nem emlékszem.

– J! – sóhajtott fel nehézkesen Pizo. – Tudom, hogy ez nehéz neked, de végig kell csinálnunk. Az iroda tele volt az ujjlenyomataiddal. A vodkásüvegen és a gyilkos fegyveren is voltak – nézett a nőre. Úgy érezte, megszakad a szíve, hogy a legjobb barátját kell ebben a helyzetben látnia. – Tisztáznunk kell ezt az egészet, Johnnie, vagy le fognak csukni.

– Pizo! Épp most temettem el a fiamat! – üvöltötte Johnnie.

– Eggyel több indíték. Mindenki látta, mi történt a temetésen. Mindenki hallotta, hogy megfenyegetted, megölöd.

Johnnie felé fordult és az asztalra csapott a kezével.

– Az a fattyú komédiát akart csinálni a fiam temetéséből. A hazugságai miatt kellett Phillipnek meghalnia – köpte dühösen. – Sajnálnom kéne, hogy az a kurvapecér meghalt? Egy szart.

– Miért voltál az irodájában, J? – kérdezte Pizo, igyekezve nyugodt maradni. – Mi történt kettőtök között.

– Nem tudom – ült le Johnnie.

***

            Jonas Peters szinte berobbant Hill kapitány irodájába.

– Hallom, elkapták azt az állatot, aki megölte a polgármestert. Letartóztatták már?

Hill rápillantott. Azon gondolkodott, miért akarja Peters annyira, hogy Johnnie-t letartóztassák.

– Akárcsak Ballantine! Miért utálja őt annyira?

– És maga miért fogja a pártját, Hill? Csak nem azért, mert zsaru volt?

Hill felállt és megkerülte az asztalt.

– Nem fogom a pártját – üvöltötte. – Green több volt, mint egy egyszerű zsaru. Ő volt a legeredményesebb nyomozónk. A munkájának szentelte az életét.

– Meglehet. De most ő az elsőszámú gyanúsított Alexander Ballantine meggyilkolásának ügyében. – Elhallgatott és Hill asztalának támaszkodott, hogy közelebb hajolhasson hozzá. – Tegye a munkáját, Hill, vagy elérem, hogy valaki más kerüljön a helyére, aki megteszi!

– Ezt vegyem fenyegetésnek?

– Nem. Vegye ígéretnek! – válaszolta a férfi és megfordult, hogy távozzon.

***

            Madeline Marshall államügyész a kihallgató helyiségben állt, és figyelte Pizót és Johnnie-t. Égszínkék szemeivel a szoba minden apró részletét megvizsgálta. Félresöpört néhány szőke tincset az arcából és hátra nézett, amikor Hill kapitány belépett.

– Emlékszik bármire is? – kérdezte a férfi reménykedve.

– Nem. Még arra sem, hogy lett volna az irodában. Sajnos azonban egyértelmű bizonyítékok kötik őt a tetthelyhez.

– A francba is, Johnnie – morogta a kapitány, majd intett Pizónak, hogy kövesse.

– Mindjárt jövök, J – sóhajtott a férfi.

– Pizo! – ragadta meg a távozni készülő férfi karját Johnnie. – Szeretném, ha megtennél nekem egy szívességet.

– Mi lenne az?

– Tedd meg, amit tenned kell, Pizo! Csak végezd a munkád, partner!

Mindketten tudták, mi fog most történni. Pizo kiment a szobából, Johnnie pedig sóhajtva leült. A fejében záporozni kezdtek a kérdések. „Mi történt? Mit tettem? Lehetséges, hogy tényleg én öltem meg?”

Pizo visszatért, Hill kapitány társaságában, Johnnie pedig felállt és feléjük fordult. Pizo őt nézte, és a szemében könnycseppek csillogtak.

– Johnetta Green! Ezennel őrizet alá helyezem Alexander Ballantine meggyilkolásának gyanújával… Jogában áll hallgatni. Ha…

Az államügyész figyelte, ahogy Pizo elsorolja Johnnie-nak a jogait. Ő is a könnyeivel küzdött.

***

            Maddie, hevesen izzadva helyezkedett lovaglópózba a szintén csurom izzadtság Johnnie fölött. A sötét bőrű nő megragadta a derekát és magához húzta.

– Ó, kicsim! – nyögte Maddie. – Mindjárt elmegyek.

– Igen! – morogta Johnnie, felemelve a derekát, teljes hosszában betolva a műfalloszt Maddie testébe. – Gyerünk, kicsim!

– Istenem! – sikoltott fel Maddie.

***

            Maddie megrázta a fejét, és visszatért a jelenbe. Az eltelt tíz év sem feledtethette el Johnnie érintését.

– Mit tehetnék? – motyogta magában.

Johnnie elhagyta a helyiséget a két férfi kíséretében. Közben balra fordította a fejét és Maddie-re nézett. Látta rajta a lesújtottságot. Már évek óta nem voltak ilyen közel egymáshoz.

– Régen volt – nézett a nő szemébe. – Hogy vagy, Maddie?

A másik nem tudta többé visszatartani a könnyeit.

– Jól vagyok, Johnnie… Sajnálom, hogy ilyen körülmények között kell ismét találkoznunk – nézett hosszan Johnnie szemébe.

– Igen… nos, én is. Szóval, te viszed az ügyet, he?

– Igen – köszörülte meg Maddie a torkát.

– Nagyszerű – grimaszolt Johnnie.

– J! – szólalt meg Pizo halkan. – Mennünk kell. El kell végeznünk a papírmunkát.

Johnnie egyetértése jeleként csak bólintott.

Ahogy az iroda felé sétáltak, Alma és Tori jött szembe.

– Mi folyik itt, Querida? – vetette magát Johnnie nyakába Alma.

– Letartóztattak, kicsim – érintette meg a felesége arcát. – Úgy néz ki, nem érek haza vacsorára.

Alma sírva fakadt.

– Mi a franc folyik itt? – fakadt ki Tori. – Te is tudod, hogy nem ő tette.

Johnnie a vállára tette a kezét.

– Most nyugodtnak kell maradnod, Tori. Neked kell vigyáznod Almára.

– Johnnie! Ez az egész egy rohadt szarság! – üvöltötte Tori és Hill kapitány felé fordult. – Most veszítették el a fiúkat. Nem tehetne valamit?

A kapitány azt kívánta, bárcsak tehetne, de követnie kellett a protokollt.

– Nem tehetek semmit. Meg van kötve a kezem.

Alma közelebb bújt Johnnie-hoz.

– Szeretlek, kicsim – zokogta. – Kihozlak, amint lehetséges.

– Minden rendben lesz, drágám – ölelte át Johnnie! – Szeretlek. – Azzal adott egy csókot a feleségének, és Pizo felé fordult. – Gyerünk! Intézzük el!

Maddie a folyosó végén állt, és figyelte a jelenetet. Ahogy látta Johnnie-t és Almát együtt, feltörtek az emlékek, amikor a nő még vele volt. „Miért hagytál el, Johnnie?” – próbálta elűzni a fájó érzést.

***

            Miután Johnnie-t hivatalosan is őrizetbe vették, átszállították a börtönbe. Alma hisztérikusan zokogott, ahogy figyelte a távozását.

– Ma már nem emelnek vádat ellene, úgyhogy jobb, ha hazamentek pihenni – lépett oda Pizo hozzá és Torihoz.

– Nem hagyhatom itt – nyöszörögte Alma. – Nem maradhat a börtönben, Pizo. Az nem lehet.

– Alma! Én megteszek mindent, hogy tisztázzam őt – próbálta megnyugtatni a nőt Pizo. – Tudom, hogy Johnnie nem tenne ilyet. Ő a legjobb barátom. Akármilyen dühös is volt Ballantine-ra, képtelen lett volna ezt tenni.

– Tudom, hogy nem ő tette – ismételgette Alma.

– Menjetek haza, és pihenjétek ki magatokat! – javasolta a férfi. – A végére járunk az ügynek.

***

            Maddie egész haza vezető úton sírt. „Hogy vádolhatnám meg azt a nőt, akit valaha szerettem?” – visszhangzott a fejében – „Kit akarok becsapni! Hiszen még mindig szeretem őt.”

            Miután lezuhanyozott, magára vett egy köntöst és a ruhásszekrényéhez lépett. Elővett egy dobozt és a kanapéra fektette. Aztán kiment a konyhába, és hozott egy üveg bort és egy poharat. Kinyitotta a dobozt és kiemelt belőle egy lemezt. Johnnie kedvence volt. A „The Best of Minnie Ripperton”. Betette a lejátszóba és elindította.

***

            Johnnie épp vacsorát készített, Minnie Ripperton zenéje pedig betöltötte a lakást. Ő is vele együtt énekelt, amikor Maddie belépett a konyhába. Azon gondolkodott, hogy a nőnek énekesnek kellett volna mennie, nem zsarunak.

– Hé, te! – mosolygott rá Johnnie, amikor felfigyelt a jelenlétére. – Mióta vagy itt?

Maddie odalépett hozzá, és átölelte.

– Elég régen, hogy halljam az én drágám gyönyörű hangját.

Johnnie megcsókolta a homlokát.

– Pár perc és kész a vacsora.

– Le kell zuhanyoznom. Szeretnél csatlakozni? – nézett rá Maddie csábosan.

Johnnie elgondolkodva ránézett.

– Csak adj néhány percet!

***

            A szám csúcspontja visszarántotta Maddie-t a jelenbe. A feje elnehezült már attól a fél pohár bortól is. Elfeküdt a kanapén, de hiába próbált, nem tudott szabadulni az emlékeitől a Johnnie-val folytatott fergeteges szeretkezésekről. Keze becsúszott a köntös alá és megérintette már így is izgatott mellbimbóit. Két ujja közé fogta az egyiket, elképzelve, hogy Johnnie kezét érzi magán. Miután a keze átsiklott a hasán, felnyögött, ahogy elérte az ágyékát.

– Ó, Johnnie! – suttogta, és egy ujjal behatolt a lüktető szeméremajkak közé.

Aztán az első ujjat még egy követte. Lelki szemei előtt újra megjelent, ahogy Johnnie ráveti magát. A teste remegett az intenzív szeretkezéstől. Érezte a testében a lángoló tüzet. A csípője ütemesen mozgott, míg végül sikoltva érte el az orgazmust.

– Ó, igen, Johnnie! Igen!

***

            Ceecce vacsorát készített, és próbálta rávenni Almát, hogy egyen.

– Alma! Alig ettél valamit egész nap. Ez nem tesz jót neked. És a gyereknek sem.

– Tudom – sóhajtott Alma. – De most nem tudok enni… Aggódom Johnnie miatt.

Ceecee leült vele szemben és a kezére tette a sajátját.

– Tudom, kedvesem, de muszáj enned valamit… Kitaláltad már, mikor mondod el Johnnie-nak a babát?

***

– Mami! Kisbabánk lesz? – csillogott Phillip szeme.

– Si, mijo. Kisbabánk lesz. Lesz egy kisöcséd, vagy hugicád. Emlékszel, mit kell mondanod a mamának?

– Persze, mami! Azt, hogy kisbabánk lesz – mondta a kisfiú büszkén.

Alma összekócolta a fia haját.

– Nagyon jó, mijo.

***

– Úgy volt, hogy Phillip mondja el neki – mondta ki szomorúan Alma, és érezte, hogy könny szökik a szemébe. – Akkor mondta volna el, amikor odaadja neki a CD-t, amit vettünk – fakadt sírva, és Ceecee arcán is könnycseppek csordultak le.

Amikor a csengő megszólalt, Tori nyitott ajtót. Laura és Tracy álltak a ház előtt.

– Gyertek be! Ceecee a konyhában van Almával. Próbálja rávenni, hogy egyen valamit.

– Köszönjük – válaszolták az érkezők és beléptek a házba.

– Csak most hallottuk, mi történt – mondta Tracy. – Van valami, amiben tudunk segíteni? Almának esetleg van szüksége valamire?

– Csak legyetek vele, amíg Johnnie nem jöhet haza! Nagyon maga alatt van – válaszolta Tori.

– El tudom képzelni – sóhajtott Laura.

8. fejezet

            Jonas Peters Ballantine New York-i támogatóival beszélt telefonon.

– Alexet megölték – jelentette ki.

– Hallottunk róla – válaszolta a vonal másik végén egy férfihang érzelemmentesen. – Talán így a legjobb. Túlságosan nagyra volt már magával, és ez a nagyképűség okozta a vesztét… Mindazonáltal ez rossz nekünk. Rossz a businessünknek.

– Próbáltam figyelmeztetni őt. De nem hallgatott rám. Alex tényleg el akarta kapni Greent.

– Nos, ez most már nem tartozik ránk. Most már van egy nagyobb problémánk. Azt a Green nevű nőt el kell tűntetni az útból. A forrásaim szerint információi vannak Ballantine hozzánk fűződő kapcsolatáról.

– Már megtettem a szükséges lépéseket, uram. Holnap reggeltől Miss Green nem jelent többé problémát.

– Szép munka, Peters – válaszolta a férfi. – Értékes szolgálatot tesz nekünk. Ballantine egy marha volt, hogy nem hallgatott a tanácsára.

Peters szélesen elmosolyodott.

– Köszönöm, uram.

***

            Miután minden papírmunkával végeztek, Johnnie egy cellába került. Almára gondolt, és arra, mit kell kiállnia. „Sajnálom, kicsim. Borzalmasan elkúrtam.” – gondolta, de azonnal visszarántotta a valóságba, amikor a börtönőr megjelent egy másik rabbal.

– Társaságot kapsz, Green – mondta. – Viselkedjetek szépen, lányok!

Johnnie felült az ágyán. A másik rab egy korai negyvenes, vörös hajú fehér nő volt. Borzasztó rémültnek tűnt. Johnnie nyugtázta a jelenlétét és visszafeküdt.

– Hello. A nevem Mary. És téged hogy hívnak? – lépett oda hozzá a nő.

Johnnie feltámaszkodott a könyökére.

– Johnnie vagyok.

– Miért vagy itt?

– Gyilkosságért – nézett mélyen a másik szemébe.

– A fenébe! Engem azért csuktak le, mert rátámadtam egy rendőrre… Te is ezt tetted?

– Nem – feküdt vissza Johnnie. – Nem akarjuk, hogy gondok legyenek közöttünk, ugye?

– Nem, főnök! – emelte fel mindkét kezét Mary. – Eszem ágában sincs.

***

– A védelem álljon fel! – kérte a bíró.

Johnnie és az ügyvéde felálltak és a bírói pulpitus felé fordultak.

– Mi, a bíróság, első fokon bűnösnek találtuk Johnetta Greent, gyilkosság vádjával – jelentette ki az esküdtszék elöljárója.

Fojtott suttogás töltötte be a termet, Alma pedig sírva fakadt.

            A bíró megvetően nézett Johnnie-ra.

– Nem leszek elnéző – gondolkodott el. – Injekció általi halálra ítélem. Talán Isten megbocsát majd a lelkének.

– Ne! – sikoltott Alma, és felült az ágyban. Remegett, és izzadtság árasztotta el mindenét. A lepedő is teljesen átázott.

– Istenem! Vigyázz rá! Kérlek, ne vedd el őt tőlem!

***

            Johnnie a vaságyon feküdt, és folyamatosan csak Almára gondolt. Lehunyta a szemét, és próbált elaludni.

            Egy idő után érezte, hogy Mary mozgolódni kezd az emeletes ágy felső részén. Kinyitotta a szemét, hogy lássa, amint a másik nő lemászik az ágyról. Mary kivett valamit a párna alól és Johnnie-hoz lépett. Fölé hajolt és megpróbálta leszúrni, de Johnnie azonnal az arcába vágta az öklét. A csapástól a nő hátra tántorodott és elejtette a fegyverét. Johnnie azonnal felpattant és elrúgta azt a közelükből. Utána pedig Mary-t kezdte rugdalni.

            A hangok felébresztették a többi rabot is. Johnnie most már Mary fölé hajolt és dühösen csapkodta őt a földhöz. A nő nagy nehezen a megfelelő pózba tudta tornászni magát, hogy oldalba rúgja Johnnie-t, aki ettől hátra esett. Mary felállt, de Johnnie kirántotta alóla a lábát, amitől a nő elzuhant és beverte a fejét. A zajok hallatán a rabok riasztották az őröket. Johnnie a talpára állította Mary-t és a rácsokhoz nyomta.

Emanuela de Paula alias Johnetta Green.

– Miért akarsz megölni? – sziszegte. – Semmit sem ártottam neked.

Az őrök azonnal ott termettek és szétválasztották őket.

– Mi a pokol folyik itt? – ordította az egyik őr.

– Ez a kurva megpróbált megölni – üvöltötte Johnnie.

A másik őr megragadta Johnnie karját.

– Gyerünk, Green! Mégy szépen a magánzárkába.

Amikor megérkeztek a börtön másik szárnyába, az őr kinyitotta az ajtót, és belökte Johnnie-t egy cellába.

– Azt hiszem, itt nagyobb biztonságban leszel – suttogta.

– Köszönöm – bólintott Johnnie. A dühe enyhülni kezdett, és azon gondolkodott, miért támadta meg Mary.

***

            Pizo korán reggel érkezett. Már éjjel felhívták, és értesítették a történtekről.

– J! Jól vagy? – kérdezte, és megérintette a másik vállát.

Johnnie kissé kába volt az oldalát ért rúgástól. Megrázkódott a fájdalomtól.

– Ja. Minden rendben.

– Mi baja volt ennek a nőnek veled?

– Sosem láttam még azelőtt. Ötletem sincs, miért akart megölni. Attól eltekintve, hogy utálja a zsarukat.

– J! Ez nem hangzik túl logikusan. Kell, hogy legyen valami más oka… Egy kihegyezett csonttal támadott meg, igaz? Hogy juthatott hozzá?

– Nem tudom, és most nem is tudok erre koncentrálni – sóhajtott fel Johnnie. – Most csak ki akarok jutni innen, és tisztára mosni a nevemet. – Mélye Pizo szemébe nézett. – Dühös voltam Ballantine-ra, de nem én öltem meg.

– Én hiszek neked, J.

– Beszéltél Almával? Szerzett már nekem ügyvédet?

– Úgy néz ki, az egyik ügyfeled vállalkozott, hogy elfogadja az ügyedet. Bob Wooten személyesen lesz az ügyvéded.

– Bob, mi? – kacagott Johnnie. – Nos, jól van. Bizonyára fontos vagyok nekik. Egy ügyet sem vállalt el errefelé az elmúlt években. Többnyire a nagyágyúkat védi.

– Nos, partner, most te vagy az egyik legnagyobb. Ő pedig minden követ meg fog mozgatni.

***

            Johnnie lezuhanyozott, és megebédelt. Az államügyész irodája melletti szobában kellett találkoznia Bobbal.

– Hogy van, Johnnie? – kérdezte a férfi, felé nyújtva a kezét.

– Azon kívül, hogy múlt éjjel rám támadtak? – szorította meg a nő. – Tartom magam.

– Amint meghallottam, felhívtam Almát, hogy felajánljam a szolgálataimat – nyitotta ki a férfi a dossziéját.

– Nagyra értékelem… Bob! Nem én voltam.

– Tudom – mosolyodott el a férfi. – És be is bizonyítjuk… Most pedig, ez a támadás… ki kell derítenünk, mi volt az oka.

– Fogalmam sincs. Sosem láttam még azelőtt ezt a nőt.

– Nos, ha nem ellenség, ki kell derítenünk, hogy mi, vagy sokkal inkább, ki áll emögött – válaszolta a férfi határozottan.

***

            Johnnie bírósági meghallgatását 10 órára tűzték ki. A börtön narancssárga egyenruhájában érkezett a bíróságra. Alma, Tori, Ceecee, Annie és Pizo már ott ültek a védelem asztala mögött. Az őrök behozták Johnnie-t, és leültették. Végig ott álltak mellette. Johnnie Alma felé fordult, és rákacsintott.

            Maddie a vád asztalánál állt. Figyelte, ahogy Johnnie belép. A lábai elgyengültek, úgyhogy muszáj volt leülnie.

            Alma észrevette, hogy bámulja Maddie Johnnie-t, és összevonta a szemöldökét.

– Mi lehet a baja? – kérdezte Toritól. – Miért bámulja úgy Johnnie-t?

– Fogalmam sincs, Alma. – Arra gondolt, hátha Annie-nek van valami ötlete, ezért felé fordult. – Mi van az ügyésszel? Miért bámulja úgy Johnnie-t?

Annie titokzatoskodva közelebb hajolt.

– Valamivel több, mint tíz éve Johnnie-val szeretők voltak – suttogta. – Johnnie otthagyta, de úgy tűnik, ő még mindig érez valamit iránta.

– A francba is – morogta Tori. – Később el kell mondanod erről mindent.

Bob Wooten lépett be a terembe. Alig tudta átverekedni magát a média blokádján. Biccentett Alma felé és leült Johnnie mellé.

– Készen áll, Johnnie?

– Amennyire csak lehet.

– Álljanak fel! – kiáltotta a törvényszolga. – A bíróság megkezdi az ülést. A tiszteletreméltó Henry Walters bíró elnököl.

Walters bíró belépett és helyet foglalt a pulpituson.

– Leülhetnek. Kérem az első ügyet.

– Észak-Karolina állam kontra Johnetta Green – jelentette be a törvényszolga. Mindkét oldal felállt és a törvényszolga felolvasta a vádakat.

– Mit hoz fel mentségére, Miss Green? – kérdezte a bíró.

– Nem vagyok bűnös, bíró úr – válaszolta Johnnie nyugodtan.

A bíró a vád felé fordult.

– Bármi megjegyzés, tanácsos?

– A vád nem kéri óvadék kiszabását, bíró úr – válaszolta Maddie vontatottan. Tudta, ha gyenge kézzel vinné az ügyet, azzal csak Johnnie-nak ártana.

– Bíró úr! – szólalt fel Bob. – Miss Green tiszteletben álló tagja a közösségnek. A városi rendőrség kitűntetéssel leszerelt tagja. Nem jelent veszélyt a közösségre.

– Bíró úr! Miss Greent főben járó bűnnel vádolják – válaszolta Maddie. – Meg kell óvnunk az embereket egy ilyen veszélyforrástól.

Alma felfortyant, és a többiek is hitetlenkedve bámultak.

– Miss Green ártatlan minden vádpontban – válaszolta Bob felháborodottan. – Bíró úr! Szeretném hozzátenni, hogy Miss Greent közvetlen veszély fenyegeti. Múlt éjjel rátámadtak és majdnem megölték alvás közben.

Mormogás töltötte be a termet. Még Maddie is megrökönyödött.

– Információim tükrében – fintorodott el a bíró –, az óvadékot egymillió dollárban állapítom meg… Haladjunk! Kérem a következő ügyet.

Tori odahajolt Johnnie-hoz és a fülébe súgta, hogy ebédidőre már kint lesz. Alma csak figyelte, ahogy az őrök elvezetik.

9. fejezet

            Johnnie-t visszavitték a cellájába. Tudta, hogy meg kell hálálnia Torinak, hogy ilyen gyorsan előteremti az óvadékot. „Egymillió dollár! A francba is! Ez a bíró úgy csinál, mintha egy közveszélyes ámokfutó lennék.” – gondolta. – „Hiszen gyilkossággal vádolnak, te idióta! Mit vártál?” – Ahogy erős kezeit bámulta, el tudta képzelni, mekkora kárt okozhatna velük. – „Én öltem volna meg? Képes lennék gyilkolni?”

– Látogatója van, Green! – szakította félbe az őr a gondolatait. – Az ügyvéde.

Johnnie zavarodottan nézett rá. „Miért akarhat Bob épp most látni?”

***

            Amikor belépett a helyiségbe, Maddie-t pillantotta meg az asztal mellett.

– Mit keresel itt? – kérdezte türelmesen. – Hívjam az ügyvédemet?

– Arra semmi szükség – mosolygott Maddie. – Csak látni akartam, jól vagy-e… Nem is gondoltam rá, hogy megtámadhatnak. Sajnálom.

Johnnie gyanakodva nézett rá. „Mit akarhat ezzel?”

– Az ilyesmi bármikor megtörténhet egy börtönben. Jól vagyok. Túlélem.

Maddie végigmérte a jól ismert test vonalait. „Most még gyönyörűbb, mint valaha” – gondolta. Odalépett hozzá és a szemébe nézett.

– Abban biztos vagyok. Tényleg jól vagy?

– Amint Alma kivisz innen, semmi bajom nem lesz. Most pedig, Maddie! Miért vagy itt, igazából?

– Csak látni akartalak, Ében Királynőm – suttogta vágytól fűtött hangon és Johnnie karjára tette a kezét.

„Mi a franc!” – lépett egyet hátra Johnnie.

– Már tíz éve, Maddie. Te döntöttél így.

– Az volt a legnagyobb tévedésem egész életemben – lépett közelebb Maddie. – Johnnie! Hiányzol. Most, hogy ilyen közel vagyok hozzád, feltörnek a régi emlékek.

Át akarta ölelni, de Johnnie megállította.

– Ne csináld ezt, Maddie! Vége. Régen volt. Én tovább léptem. Neked is ezt kéne.

– Sosem foglak elfelejteni, Johnnie. Azt szeretném, ha megint együtt lennénk. Mi összetartozunk. Hát nem látod? – nyögte elkeseredetten.

– Maddie! – nézett rá Johnnie döbbenten. – Házas vagyok. Teljes szívemből szeretem Almát. Nem tudnék élni nélküle, ha próbálnám se.

– Irántam is így éreztél. Nem emlékszel?

– Nem akarlak megbántani – válaszolta Johnnie. – Ami köztünk volt, annak vége. Még senkit nem szerettem annyira, mint Almát.

– Ne mond ezt, Johnnie! Hiszen szeretsz.

Könnyek töltötték meg Maddie szemét.

– Szerettelek, Maddie. De ez a múlté. Felnőttünk. Alma pedig megmutatta azt a szerelmet, amit még soha előtte nem tapasztaltam.

– És az együtt töltött időnk? – csuklott el Maddie hangja. – Én is felnőttem, és vissza akarlak kapni.

– Vége, Maddie! – csattant fel Johnnie. – Sosem megyek vissza hozzád. Alma az életem értelme, és soha nem fogom elhagyni őt.

– Most is ugyanaz az önző dög vagy, mint mindig – fortyant fel Maddie. – Hogy könyöröghettem neked? Jó úton haladsz a kötél felé. Legyél csak Almáé! Megérdemel téged.

Johnnie megragadta a karját.

– Te nem ismered Almát, úgyhogy ne beszélj így róla! – csikorgatta a fogait. Maddie lerázta magáról a karját és tett egy lépést hátra. – Nem én tettem tönkre a kapcsolatunkat – folytatta Johnnie. – Te voltál. Te, és az álmaid. Csak az érdekelt, mi a jó neked. Sosem törődtél kettőnkkel. Most boldogabb vagyok, mint veled, vagy bárki mással lennék.

– Csodás – nyögött fel Maddie. – Remélem, hogy a rács mögött is így fogod gondolni.

– Jobb, ha most mégy, mielőtt valami hülyeséget csinálnék.

– Mit? Engem is megölsz? – csattant fel Maddie.

– Baszd meg, Maddie!

Maddie örömtelenül rávigyorgott, mielőtt az ajtó felé indult.

– Amúgy pedig, a törvény nem teszi lehetővé az élettársak látogatását Észak-Karolinában. Azon gondolkodom, meddig tarthat a te kis chicádnak, amíg talál magának valaki mást.

– Akármeddig is kell rám várnia, Alma sosem csalna meg. És én sem őt.

Maddie hátravetette a haját és kisétált. Beült az ajtójába és sírni kezdett. „Ha nem lehetsz az enyém, Almáé sem. Gondoskodom róla.”

Bar Refaeli alias Madelyn Marshall.

 ***

            Tori gyorsan összeszedte a pénzt Johnnie számláiról és átutalta a helyi bank számlájára. Almával gyorsan elhajtottak a bankba, hogy szerezzenek egy csekket Johnnie óvadékáról.

„Ez egy akkora baromság, Querida” – gondolta Alma. Megremegett, ahogy sötét gondolatok villantak át az agyán. „Tényleg képes lett volna megölni? Elég dühös volt, és a temetőben már majdnem megtette.” – Gyorsan kiverte a gondolatot a fejéből. – „Johnnie sosem venné el valaki életét. Ő nem olyan.”

***

– Green! Itt van a felesége. Elhozta az óvadékát – mondta az őr. – Itt vannak a ruhái.

Johnnie felnézett az őrre. Az volt, aki átvitte a magánzárkába.

– Köszönöm – mondta. – Mindent.

– Nem tesz semmit – mosolygott az őr. – Csak a munkámat végeztem.

– Többet is tett – állt fel Johnnie. – Megmentette az életemet. Köszönöm… Barnes – nézett az őr névtáblájára.

– Nem tesz semmit – pirult el Miss Barnes. – Sok sikert az ügyéhez!

Azzal megfordult és elhagyta a cellát.

***

            Alma boldogan felnyögött, amikor meglátta a Torival felé sétáló Johnnie-t. Odarohant, és a nő karjaiba vetette magát.

            Johnnie elfintorodott a sérült bordáiba nyilalló fájdalomtól, de szorosan magához ölelte a feleségét, és megcsókolta.

– Hiányoztál, kicsim.

Alma szemei megteltek könnyekkel.

– Ó, Querida! Te is annyira hiányoztál nekem – fogta a két keze közé Johnnie arcát. – Jól vagy? Azok a gonosz nők nem bántottak?

– Jól vagyok, kicsim – nevetett fel Johnnie és Torira nézett. – Köszönöm, hogy ilyen gyorsan kihoztál.

– Csak néhány átutalás – vont vállat Tori. – Nem állt semmiből.

Johnnie ismét a felesége felé fordult és megsimogatta az arcát.

– Ne aggódj a pénz miatt, kicsim. Visszaszerezzük, ígérem.

– A pénz nem jelent nekem semmit, Johnnie – suttogta Alma. – Én csak téged akarlak. Veled akarok megöregedni, szerelmem.

Johnnie rámosolygott.

– Úgy lesz. Amíg a halál el nem választ, emlékszel?

Könnycseppek folytak le Alma arcán. A szájához húzta Johnnie kezét, és megcsókolta.

– Amíg a halál el nem választ.

***

            Amikor hazaértek, Johnnie várakozva pillantott körül. A szíve majd meghasadt, amikor az eszébe villant, hogy Phillip többé nem fog felé rohanni, boldogan a nyakába ugorva. Alma is észrevette a fájdalmat a szemében.

– Üres ez a ház nélküle. Tudom, hogy érzel, Johnnie. Nekem is hiányzik – suttogta, átölelve őt.

Johnnie is átkarolta Almát.

– Nem tudom, hogy tudnám ezt elviselni nélküled, kicsim – csókolta meg a szeretett nő homlokát, és átsétált a nappalin Phillip hálószobája felé, hogy leüljön az ágy szélére. Leszegte a fejét, és sírni kezdett.

            Alma mellette ült, és vele együtt sírt. Amikor kissé erőt tudtak venni magukon, Alma körbenézett a szobában.

– Hagyjunk így mindent, ahogy most van!

– Én is erre gondoltam – bólintott Johnnie.

Alma csak most vette észre, Johnnie milyen fáradtnak tűnik.

– Talán le kéne dőlnöd egy kicsit, szerelmem. Kimerültnek látszol.

– Nem aludtam sokat az éjjel – sóhajtott Johnnie.

– Tudom – mosolygott rá Alma kényszeredetten. – Mindent meg fogunk beszélni, ha kipihented magad. – Megcsókolta, aztán erősködött, hogy feküdjön le.

***

            Johnnie a belvárosban sétált, amikor észrevette, hogy egy baseball mezbe öltözött kisfiú rohan felé. Amikor közelebb ért, Johnnie felismerte benne Phillipet.

– Bajnok! – Könnyek buggyantak ki a szeméből. – Gyere a mamához, fiam!

Phillip integetett és a városháza felé fordult.

– Bajnok! Hova mégy? Gyere a mamához!

A fiú berohant az épületbe, Johnnie-val a sarkában. Odabent félhomály volt és köd borította a padlót. Johnnie hirtelen egy kis kezet érzett a sajátjába csusszanni. Lepillantott és Phillipet látta meg maga mellett. Rámosolygott.

– Gyerünk, mama! Nézzük meg! – húzta őt a lift felé.

Johnnie vele ment, és közben alkohol szaga töltötte meg az orrát. Beszálltak a liftbe és felmentek a harmadik emeletre.  Az ajtó kinyílt és beléptek Ballantine irodájába. Amikor kiléptek a liftből, önmagát látta kitántorogni az irodából.

– Mi a fene folyik itt?

– Mama! Nézze a fejedre! Mama! Nézd! – mondta Phillip és az ajtó felé húzta az anyját.

Johnnie figyelte magát és Ballantine-t, ahogy verekszenek.

– Szóval innen jött a vér – mondta. Látta magát kitántorogni az irodából, és a férfi akkor még élt.

– Látod, mama! – nézett fel rá Phillip. – Nem tettél rosszat.

– Köszönöm, bajnok! – suttogta és könnycseppek folytak le az arcán. – Sokat segítettél a mamának.

Aztán meglátta az apját a folyosó végén az íjával és egy másik, kisebb változattal a kezében.

– Most mennem kell, mama! Nagypapa elvisz vadászni – mondta Phillip és kihúzta a kezét Johnnie fogásából.

– Ne, bajnok! Ne menj! – suttogta Johnnie kábán.

– Adj egy puszit a maminak a nevemben! – tette még hozzá a kisfiú. Ja, és a maminak van egy meglepije neked.

– Bajnok, várj! – kiáltotta Johnnie.

– Szia, mama! – integetett a kisfiú, majd eltűnt.

***

            Johnnie felébredt az álomból. A szemét könny töltötte meg, és Phillip nevét kiabálta. Alma, Ceecee és Tori mind odarohantak, hogy lássák, mi történik. Johnnie a kezébe temette az arcát.

– Querida! Mi a baj? – kérdezte Alma újra és újra, mellé ülve és átölelve Johnnie-t.

– Phillip, Alma. Phillip volt az – mondta Johnnie és próbált megnyugodni. – Megmutatta az igazságot arról az éjszakáról Ballantine irodájában.

– Miről beszélsz, Johnnie? – kérdezte Tori.

Alma maga felé fordította Johnnie arcát.

– Ott voltam, de nem én öltem meg. Csak elmondtam neki, hogy közzéteszem, mi is ő valójában.

– Miről beszélsz? – kérdezte Alma.

– Úgy volt, hogy kitálalok a sajtónak. Miért öltem volna meg, ha tönkre is tehetem? A halál túl jó lett volna annak a féregnek. Azt akartam, hogy szenvedjen azért, amit a családommal tett.

– Ezért látogatott meg Bobby? – kérdezte Tori.

– Igen. Nála volt a bizonyíték, amire szükségem volt – mondta Johnnie és visszafordult Almához. – Kicsim! Bajnok mondott valami mást is.

– Mi volt az, szerelmem?

– Azt mondta, van egy meglepetésed nekem. Mit jelent ez?

Alma zavarban volt. Felpillantott és látta Ceecee arcát, ahogy úgy bámul rá, mint a szarvas a fényszóróba. Alma ismét Johnnie felé fordult.

– Én… ö… Johnnie! Van itt valami, amit el kell mondanom neked, csak eddig nem tudtam, hogyan.

Johnnie aggódni kezdett felesége hangjának csengése miatt.

– Kicsim! Bármi is legyen az, nekem elmondhatod.

Alma felállt és a ruhásszekrényhez lépett. A kezeit tördelte idegességében. Johnnie felállt és mögé lépett.

– Alma! Mi az, kicsim.

– Te is tudod, Querida, hogy aznap, amikor Phillip meghalt, elmentünk itthonról. Elmentem az orvoshoz felülvizsgálatra, aztán elmentünk vásárolni – hadarta.

– Várjunk csak! Miért mentél orvoshoz? Talán beteg vagy? – pánikolt Johnnie, maga felé fordítva Almát.

Alma idegesen nézett a szemébe.

– Nincs szó semmi ilyesmiről, szerelmem. Jól vagyok.

– Nos, akkor miről van szó?

– Johnnie. Én… Én…

– Mond el! – könyörgött Johnnie. A félelem mardosta a szívét. „Nem veszíthetem el őt is.”

– Gyerekünk lesz. Terhes vagyok – suttogta Alma.

Johnnie megmerevedett. Nem akarta elhinni.

– Ismételd meg!

– Terhes vagyok – mondta Alma, valamivel hangosabban.

Tori Ceecee-re nézett.

– Terhes? – hebegte. Ceecee bólintott. Megfogta Tori kezét és kivezette a hálószobából, hogy egyedül hagyhassák egy kicsit Johnnie-t és Almát.

            Alma szavai után minden csendbe borult.

***

– Belehalok, kicsim! – Johnnie képtelen volt elrejteni a frusztrációját.

– Tudom – mondta Alma. – De a doktor azt mondta, ez is egy lehetőség, amit meg kell próbálnunk.

– Emlékszem – sóhajtott Johnnie. – De már négyszer próbáltuk – emelte fel a terhességi testet. – Jól csináltuk, nem?

– Igen, Querida. Jól csináltuk – sóhajtott Alma. Tudta, hogy Johnnie mennyire a szívére tud venni mindent. – Tudod, mit mondok? Mostantól egyedül megyek, és csinálom végig az egészet. Így meglepetés lesz, és nem keserít el, ha a teszt negatív.

– De kicsim! – nézett rá Johnnie. – Ott akarok lenni veled.

Alma tiltakozva felemelte a kezét.

– Szerelmem! Már lassan beleőrülsz ebbe az egészbe. Csodás meglepetés lenne, ha csak akkor mondanám el, ha már biztos.

– Oké, kicsim – egyezett bele Johnnie. – Ha biztos vagy benne…

– Biztos vagyok – mosolygott Alma és megcsókolta a feleségét.

Johnnie erősen magához ölelte őt.

– Alma?

– Igen, Querida.

– Ez mindig így lesz?

– Micsoda? – mosolygott Alma. – Megleplek azzal, hogy terhes vagyok?

– Igen.

Alma felnézett rá. Azt a gyerekes vigyort látta Johnnie arcán, amitől sosem tudta visszatartani a nevetést.

– Ez csak természetes, szerelmem.

***

– Hallottad, amit mondtam? – kérdezte Alma. „Kérlek, ne legyél dühös rám!”

Johnnie szaporábban vette a levegőt és mosoly jelent meg az arcán.

– Szeretlek, Alma – ölelte át a feleségét. – Miért vártál eddig, hogy elmond?

Alma a vállára fektette a fejét.

– Ebben a zűrzavarban nem hittem, hogy szeretnél most még egy gyereket.

– Alma! Nézz rám! – fogta meg az arcát Johnnie. – Szeretlek. Az, hogy meglepetés volt, csak még jobb.

– Johnnie? – szakította félbe Alma, és a szájához húzta a felesége kezét.

– Tudom, kicsim. Én is szeretném, ha Phillip itt lenne – mondta Johnnie. A hangja elcsuklott, ahogy az elvesztett fiára gondolt. – Nagyszerű báty lett volna.

Nem tudta tovább visszatartani a könnyeit.

– Ó, kicsim! – roskadt Alma Johnnie karjaiba, és sírni kezdett. Az ágyukhoz léptek, és lefeküdtek. Alma a mellére húzta Johnnie fejét. A haját simogatta, és zokogott. Hagyták, hogy a könnyeik csendben folyjanak le az arcukon, míg végül mindketten álomba merültek.

***

            Egy könnyű vacsora után, amit Tori készített el nekik, Johnnie felhívta Laurát.

– Hello, Laura. Én vagyok.

– Hello, Johnnie – mosolyodott el Laura. – Hogy vagy?

– Minden rendben. Laura! Bocsáss meg, hogy megzavarlak, de szükségem lenne egy szívességre.

– Bármikor, Johnnie. Mire lenne szükséged?

– Még ma este össze kell hívnunk egy megbeszélést. Tudnál szólni Tracy-nek, Mike-nak és Glennek, hogy jöjjenek ide?

– Még valami?

– Igen – mondta Johnnie. – Van egy boríték az asztalomon. Meg tudnál állni az irodánál út közben, hogy elhozd nekem?

– Persze – mondta Laura és letette.

Johnnie visszatette a telefont a helyére és megfogadta, hogy nincs az az Isten, ami elválaszthatná a feleségétől és a gyermekétől.

Folytatása következik!