Mindig rád vártam - Egy biszexuális lány kalandjai 5. fejezet

Előzmény: Mindig rád vártam - Egy biszexuális lány kalandjai 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Mindig rád vártam - Egy biszexuális lány kalandjai 4. fejezet
Írta: crazygamelover
Fordította: Sinara

******************************************************

                Mirandára néztem, aki a vállamon aludt. Aztán az órámra pillantottam. Már elmúlt éjfél. Az apja még mindig eszméletlen volt. Senki sem mehetett be hozzá, ezért a szoba előtt várakoztam. Már jó ideje nem érkezett semmilyen információ az orvosok részéről.

                Lassan arrébb csúsztam, próbálva nem felébreszteni őt. Álmos szemekkel nézett fel rám. Megdermedtem és halványan rá mosolyogtam. Halkan nyögött és motyogott valamit. Elgyötört arccal nézett rám. Általában szikrázó szemei üresnek tűntek. Nem bírtam állni a tekintetét.

                Ő a legjobb barátom. A szívem tört össze, hogy ilyennek látom. A fejére tettem a kezem és összeborzoltam a haját.

– Mi a baj? – suttogtam.

– Hová mégy? – kérdezte, megragadva a kezemet.

– Sehova.

– Maradj! Kérlek!

– Persze. Csak egy pohár kávéért indultam. Mindjárt visszajövök, oké?

– Oké.

– Hozzak neked valamit?

– Nem. Rendben vagyok.

– Mir, nem ettél semmit reggel óta. Veszek neked valami kaját, oké?

– Nem szeretnék – rázta a fejét.

– Beteg leszel, ha nem eszel. Csak egy kicsit!

– Jól van!

Rá mosolyogtam és felálltam a kórházi padról. Felvettem a pulóveremet és elmentem a kávézóba, ami a kórházon kívül volt.

                Végig sétáltam az üres folyosón. Éreztem a tipikus kórházillatot. A gyógyszerek szaga töltötte meg az orromat. Utálom ezt a szagot. Kiléptem az ajtón és elindultam a kávézó felé. A kávé illata megtöltötte a kis helyiséget. Csak néhány asztal volt, de az egyiknél, az ablak mellett, egy ismerős arcot pillantottam meg.

                Kértem egy kávét és néhány szendvicset Mirandának. Elsétáltam az ablak mellett ülő ismerős illető mellett, hogy vessek rá egy közelebbi pillantást. Az a sötétszőke haj, a vékony alak, hiszen ez Charity! Az ablakon kifelé bámulva elgondolkodott. Még akkor sem vett észre, amikor leültem a vele szemben álló székre.

                Mit csinálhat itt? Azt hittem, már haza ment. Megköszörültem a torkomat, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Ő kizökkent a gondolataimból és meglepett arckifejezéssel fordult felém.

– Mit keresel itt? – kérdezte.

– Ezt nekem kellene kérdeznem tőled.

– Á… igen! – sütötte le a szemét.

– Azt hittem, már haza mentél.

– Csak szükségem volt egy kis magányra – válaszolta, anélkül, hogy rám nézett volna.

– Zavarlak?

– Nem. Igazából… beszélni akartam veled.

Nagyon furcsának tűnt. Nem hasonlított szokásos önmagára. Mi lehet vele?

– Ó… rendben. Mi az? – hajoltam közelebb. Összevontam a szemöldökömet, várva, hogy belekezdjen.

– Mmm, a ma reggelről lenne szó – harapta be az alsó ajkát.

Mi történt reggel? Már nem is emlékeztem…. Hogy a fenébe! Mi lehet az? Próbáltam visszaemlékezni, mi is történt, de nem ment. Annyira fáradt voltam, hogy semmi nem jutott eszembe.

– Őőőő, igen. Mi van a ma reggellel? – próbáltam képbe jönni.

– A csók… Nekem nem jelentett semmit, szóval…

Hát persze! A csók. Hogy felejthettem el? Hogy nem jelentett semmit? Micsoda? Mintha egy kést döftek volna a szívembe. Szóval csak játszott velem? De miért is érdekel? Nem nagy ügy. Csak egy apró kirohanás volt. Semmi több. Nem jelentett semmit. Se neki, se nekem. Semmit.

– Ja… Tudom.

– Én… Azt hiszem… akkor jó. – Az arckifejezése megváltozott… Csak nem sértettséget láttam rajta?

– Biztos vagy benne? – próbáltam helyre billenteni.

– Igazából megkönnyebbültem. Nem akarok félreértést – mosolygott rám, de az egész üresnek tűnt.

– Akkor jó… Nem nagy ügy – mondtam flegmán.

– Persze, ez eléggé buta dolog tőlem, hogy ezen aggódom. Szóval, barátok vagyunk?

– Naná! Barátok – mosolyogtam rá.

– Jobb, ha megyek. Holnap a suliban? – kérdezte reményteli hangon.

– Aa. Itt maradok Mirrel. Elmondanád a tanárnak?

– Persze. Akkor majd találkozunk.

– Ja. Jobb, ha visszamegyek a kórházba. Nem akarom megvárakoztatni.

– Oké! Csövi, Rain!

– Hello!

Visszamentem a kórházba. Amikor visszaértem, Miranda ismét aludt. A falnak támasztotta a fejét és karba fonta a kezét. Megrázkódott. Azt hiszem, fázott.

                Leültem mellé és átkaroltam a vállát. Felébredt és közelebb bújt hozzám, átkarolva a derekamat.

– Fázol?

– Igen – ölelt át szorosabban.

– Vettem neked szendvicset. Szeretnél enni?

– Talán később.

– Mit tehetnék, hogy egyél valamit?

– Etess?... Csak viccelek – pirult el.

Kivettem a szendvicset a táskámból és kivettem a csomagolásából. Lecsíptem róla egy kis darabot és betettem a szájába. Komolyan, aggódtam miatta. Az anyja rám bízta. Az volt az utolsó, amire szükségem volt, hogy megbetegedjen és az anyjának még miatta is aggódnia kelljen. Ezért vigyáznom kellett rá. De boldog voltam. Fontos volt nekem. Kinyitotta a száját és evett egy darabot a szendvicsből.

– Hál’ Istennek, végre! – engedtem el egy nagy sóhajt!

– Kösz, Rain! Most már fogok tudni enni magamtól.

– Oké. Tessék! – adtam neki oda a szendvicset.

Mosolyogva néztem, ahogy eszik. Miután befejezte, adtam neki egy üveg vizet is. Megitta és pár pillanat múlva felém fordult. Úgy tűnt, hogy mondani akar valamit, de bizonytalan. Egy kérdő pillantást küldtem felé.

– Mi az?

– Hm, kösz mindent, Rain.

– Nincs rá szükség, hogy megköszönd. Ez a barátok dolga.

– Igazad van – mosolyodott el.

Egy órával később ismét elaludtunk.

                 Reggel a nővérek és az orvosok hangjára ébredtünk. Miranda izgatottnak tűnt. Felálltam és odaléptem az egyik orvoshoz, megkérdezve tőle, mi történt.

– Ó! A szívverése megállt. Kérlek, bocsáss meg, mennem kell.

Az orvos berohant a szobába és hallottam, ahogy próbál valamit csinálni.

                Miranda elsírta magát. Átöleltem és szorosan magamhoz szorítottam. A vállamon sírta ki magát. Néhány percig semmi hang nem jött ki a szobából. Aztán láttam az orvosokat kijönni. Megsimogattam Mir hátát, ő pedig az orvosra nézett, reménykedő arccal.

– Az apád jól van. Nagyobb figyelmet fogunk szentelni neki, hogy ez ne történhessen meg megint.

– Köszönöm, doktor úr! – bólintottam felé.

– Nem tesz semmit.

Azonnal felhívtam Miranda anyját és elmondtam neki, mi történt. Azt mondta, azonnal indul a kórházba. Fél órával később már ott is volt a szüleimmel és Mir bátyjával együtt.

– Rain, drágám, köszönöm neked. Jobb, ha te és Miranda most haza mentek pihenni – mondta Mir anyja.

– Semmi gond – válaszoltam.

– Drágám, Steve vár rátok odakint. Anyukád és én itt maradunk egy darabig. Jobb, ha haza mentek pihenni – mondta apukám megsimogatva a fejemet.

Bólintottam.

– Miranda, miért nem maradsz nálunk? Úgy Rain tudna gondoskodni rólad – fordult apukám Miranda felé.

– Semmi gond. Meg leszek egyedül is – próbált nyugodt maradni.

– Mir! Apunak igaza van. Kérlek, gyere hozzánk! Oké?

– Okés, Rain!

Anyukám átölelt és adott egy puszit a homlokomra, aztán apukám is. Arra kértek, hogy vigyázzunk magunkra és vigyázzak Mirandára. Bólintottam és helyeseltem.

                Utána kimentünk a parkolóba. Steve már várt minket. Az út csendben telt. Haza értünk és szóltam Vanessának, hogy csinálja valami ételt és készítse elő a vendégszobát. Egész nap és éjszaka pihentünk, aztán hallottam, hogy valaki kopog az ajtón. Kinyitottam és Mir volt ott. Átöleltem és összekócoltam a haját, megsimogattam az arcát.

– Mi a baj?

– Maradhatnék veled éjszakára? – Apró mosoly jelent meg a szája sarkában. Egyedül érezte magát.

– Persze.

– Kösz, Rain!

Megfogtam a kezét és behúztam az ágyba. Kimerültnek tűnt. Rá terítettem a takarót. Megsimogattam a homlokát és adtam egy puszit az arcára.

                Átcsúsztam az ágy másik végébe és lekapcsoltam a lámpát. Ahogy becsuktam a szemem, éreztem, hogy közelebb bújik hozzám. Hátulról ölelt át. Megfordultam és átöleltem a derekát.

– Rain, tudom, hogy nem ez a legjobb pillanat de… Lennél a barátnőm?

Egy pillanatig gondolkodtam. Szerettem őt, és nem randizom most épp senkivel. Plusz, azt mondta, ha a dolog nem működik, továbbra is maradhatunk barátok. Azt hiszem, adhatok neki egy esélyt.

– Oké! – válaszoltam.

– Tényleg? – Meglepettnek tűnt.

– Igen. Semmi akadálya. Azt hiszem.

– Annyira boldog vagyok.

Közelebb bújt hozzám és megcsókolt. Visszacsókoltam. Csak egy szimpla csók volt. Jól esett, de úgy éreztem, mintha valami rosszat tennék. Miért tűnik ez rossznak? Nem tudom.

                Hallottam, hogy a számítógépem jelez és a képernyő felvillant. Arra néztem és láttam, hogy Charity írt.

– Ki az, Rain? – kérdezte Miranda.

– Charity… Talán jobb, ha alszunk.

– Nem kéne elolvasnod? Talán fontos.

– Semmi gond. Majd holnap elolvasom. Fáradt vagyok. Jó éjt, Mir!

– Jó éjt, Rain!

Elfeküdtem, és mély álomba merültem.

Folytatása következik!

Ui.: A képen Clara Alonso alias Cherity Leighton.